Amikor közelebb mentem, kiléptek, hogy utat engedjenek. Elhaladtam a szokatlan, néma sorfal mellett, és egyszerre lépcsőt vettem észre magam előtt. Megint lépcső. Ezúttal, szerencsére, nem volt olyan meredek, és egyenesen egy kerek emelvényszerűséghez vezetett. Fölötte a mennyezet tölcsérszerűen emelkedett a magasba, a legtetején, akár egy csillag, egyetlen elég erős lámpa ragyogott. Sugarai visszatükröződtek a függőleges oszlopon vagy csövön, amelyet az emelvény kellős közepén helyeztek el. Az oszlop úgy ragyogott, mintha nemrég nikkelezték volna be. Néhány centiméterrel a padlózat fölött az oszlop tövét valami félkör alakú edény övezte. Beccari néhány lépésre állt tőle. Hétrét görnyedve, megszállottan vizsgálgatta a rejtélyes szerkezet felületét. Amikor közeledtem feléje, futó pillantást vetett rám, azután rögtön visszafordult az előtte álló valamihez.
Odamentem, fél térdre ereszkedtem, és éreztem, hogy végigfut rajtam a hideg. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy eszembe jussanak az emberek. Körülnéztem. Zamfi és Arika is odaértek. Két lépéssel hátrább álltak, kissé megelőzve a továbbra is szótlanul álló többieket. Mielőtt bármit kérdeztem volna, hívójelet adtam le automatáimnak az állomás területére és a három védelmi járműnek. Bekapcsoltam az automata leadót, amely a hozzám vezető utat mutatta nekik, ezután felegyenesedtem.
– Mindenki hagyja el a termet – mondtam csendesen. Valamit mégiscsak meg kellett érezniük a hangomból, mert ellenvetés nélkül engedelmeskedtek. – Várj – tartottam vissza Beccarit –, te találtad, ugye?
– Igen..
– Mikor?
– Ma reggel – felelte kis idő múltán. Az órámra néztem.
– A reggel nekem semmit sem mond – mondtam már kevésbé udvariasan. – Négykor? Ötkor?
– Kilenc körül – nyögte ki Beccari. – Ne gondold...
– Semmit sem gondolok – szakítottam félbe. Valódi indulat kerített a hatalmába. – Most délután három óra van! -dörögtem. – Ott voltál, amikor elmagyaráztam, mi a dolgom itt. Sajnálom, de az első Földről jövő űrhajóval hazautazol. Elmondhatod, mi a véleményed az egészről – tettem hozzá, látva, hogy elvörösödött, és a fogait csikorgatta –, de előre figyelmeztetlek, hogy ez legfeljebb megkönnyebbülést okoz a számodra. Nem maradsz a Pettyn. Akar valaki mondani valamit? – vetettem oda félvállról.
– Én tiltakozom – hangzott a hátam mögül Zamfi vékony hangja. – Ez megengedhetetlen...
– Zamfi veled együtt repül, Beccari. A panaszokat közvetlenül a Földön kell benyújtani. Világos? Még valakinek szolgálhatok ezzel a szívességgel... ha esetleg haza vágyik.
– Senki se szóljon egy szót sem – hallatszott Léna lihegő hangja. – Talán bojkottálni akarjátok a feltáró munkákat, és be akarjátok záratni a bázist a Pettyn? Alighanem ők pontosan ezt szeretnék. Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy ebben a kezükre játsszam...
– Tökéletesen igaz – szóltam közbe. – Kezdettől fogva az a véleményem, hogy Léna pályát tévesztett. Az NVÜ-ben volna a helye. Most pedig menjetek innen mindannyian. És ne gyertek vissza. Egy óra múlva bárkit, aki ehhez a helyhez közeledik, a védő erőtér megsemmisít. Csak így tudom hatásosan leárnyékolni ezt a berendezést. Egy pillanat – tartottam vissza még egyszer Beccarit –, legalább eszedbe jutott, hogy Geigerrel megvizsgáld?
Rám nézett, már nem haragosan, de még mindig szomorúan, azután szó nélkül megfordult és elment. Előtte és utána sorjában kimentek társai. Utolsónak Aria ment le az alacsony lépcsőfokokon. Egyedül maradtam.
Ekkor bekapcsoltam az analizátort, összekapcsoltam kézi berendezésemet a komputerrel, azután az érzékelők végződéseit közelítettem a leleplezett szerkezethez. Egyik sem jelezte, hogy vigyáznom kellene. Ez is valami.
Kikapcsoltam a berendezéseket, egy pillantást vetettem az oszlopra... nem, semmi értelme a fejünket a homokba dugni, és ezt a berendezést másként nevezni, mint egy rádióállomás vezérlőpultjának. Végül elgondolkodtam. Csak meg tudná valaki mondani, mióta működik itt ez a leadó! Sajnos, ez nem műemlék. A régészet ebben az esetben tanácstalan lenne. És egyáltalán a történelem. Valaki azonban felhasználta a romokat, hogy elhelyezze bennük az álcázott’le-adót. Mennyi információt tudott közölni már? Milyeneket? Kinek? Vagy talán csak a kúp alakú űrhajó számára szolgált irányjelzőként ?
Messziről sima, fényezett fémlemez. Túlságosan új a helyhez képest, ahol találták. Közelről viszont...
Nem, semmiféle jelzőt, érzékelőt, kapcsolót, lámpát vagy ehhez hasonlót nem lehetett látni rajta. Amikor azonban az ember szeme a látszólag sima felülethez közeledett, hirtelen sok száz apró csík jelent meg rajta, amelyek olyanok voltak, mintha a fémbe igen-igen vékony csövecskéket öntöttek volna bele. Élet lüktetett bennük. A különböző színű fénycsíkocskák alig láthatóan villogtak, felemelkedtek, mint a hőmérő higanyszála, azután lesüllyedtek, de ebben a mozgásban semmilyen szabályosság nem mutatkozott.
Kis időt vártam, azután ismét lehajoltam, és arcomat közelítettem az edényszerűséghez. A fények villódzni kezdtek. Az átlátszó csíkocskák – mintegy színes kristálytűk – belsejében hajszálnál vékonyabb szálacskák gyulladtak fel.
Hátrahúztam a fejemet. A fény lüktetése gyengült, a színek kissé elhalványultak. Bár meglehet, hogy csak én láttam így. Megismételtem a kísérletet. Semmi kétség, reagáltak az ember közelségére. Vagy talán csak a hőmérsékletre? Esetleg az élő szervezetre, mint energiaforrásra?
Feszülten figyeltem. A geometrodinamikai modellra összpontosítottam, amely új módon határozza meg az utat a görbült, üres térben. Vajon lehetséges-e a behatolás a térfölöttibe, amikor a geonok már nem állandó szubsztanciaként viselkednek? Persze hogy lehet. Kérdés, hogy milyen határig. A tér-idő struktúra – leszámítva a fekete folyosókat – melyik pillanatban hazudtolja meg a modern relativitáselméletet?
Egyszerűen ez volt az első kérdés, amelyik eszembe jutott. Meglehetőseri nehéz volt ahhoz, semhogy gondolkodni kezdjek rajta. Ugyanakkor azért továbbra is figyelemmel kísértem a világító csíkocskák viselkedését. Ismét jól láthatóan felgyorsult a hajszálvastagságú csövecskék belsejében a mozgás, bár ügyeltem arra, hogy a fejemet mozdulatlanul tartsam. Már nem lehetett kétséges, hogy igen-igen érzékenyek a környezetükben lejátszódó legapróbb elektromágneses-mező-változásokra.
Kipróbáltam még egy dolgot. Emlékezetembe idéztem Arika arcát, és Annára gondoltam. Nem ment könnyen. A gondolathoz társuló érzés erőtlenebb volt, mint vártam. Talán ezért is villogtak a lámpák ezúttal kissé halványabban. Lehet, hogy az idegenek berendezése tudott még valamit azon kívül, hogy reagáljon minden egyes elektromágneses mező intenzitásváltozására ?
Átfutott agyamon a gondolat, hogy a kísérlet, amelyet kipróbáltam, nem tetszene barátaimnak, a tudósoknak. Megint mondanának egy s mást a “Hármas”-beliek embertelen jellemvonásairól. Mit tegyek? Tevékenységem egyetlen mércéje az eredményesség. Mégpedig az adott helyzetben a lehető legnagyobb eredmény elérése. Hiszen még mindig nem érkeztek meg az automatáim.
Felálltam, és néhány lépést eltávolodtam ettől az üvegszerű anyaggal borított ládától, mert végül is csak ezt mondhattam róla, ha már végképp meg akartam nevezni. Ezután felemeltem a fejemet, és tekintetem végigfutott az oszlopon vagy árbocon, amely fénylő csillagban végződött. Ahogy jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy ez a csillag egyáltalán nem lámpa, mint gondoltam. Egyszerűen a meredeken felfelé törő tölcsérszerű mennyezeten volt egy nem nagy, kerek nyílás, amelyen keresztül a napsugarak beestek. Az oszlop ezt a nyílást célozta, valószínűleg nem is a föld felszínén volt, hanem kiállt belőle, mint valami antenna. Nem is “mint valami antenna”. Egyszerűen az volt.