Végiggondoltam az utat, amelyet eddig a helyiségig megtettem, ezután habozás nélkül ráléptem a fényoszlopocskákkal csíkozott ládára, az oszlopot átfogtam lábammal, és elkezdtem felfelé mászni, akár egy hajdani tűzoltó a gyakorlaton. Az oszlop jég simaságú volt, rajtam azonban szkafander volt. Felhúztam érdes kesztyűmet, amely addig a szkafander ujjából lógott kifelé, és így baj nélkül kapaszkodtam fölfelé. Tíz perc múlva elértem a nyílást. Nagyobb volt, mint amilyennek alulról látszott. Mindenesetre egészen könnyedén átmásztam rajta, ha persze nem számítjuk azt, hogy a sziklakürtő fölfelé szűkült. Szerencsére a kürtő menetes volt, azonkívül a sziklákkal már gyermekkoromban ismeretséget kötöttem.
Kimásztam, felálltam és körülnéztem. Az antenna, a lent működő berendezés közepére állított oszlop vége, azé az oszlopé, amelyet valaki a több ezer éves építmények közé rejtett, alig fél méterrel állt ki a talajból. Láthatóan mindent megtettek azért, hogy ne tűnjön szembe. Kicsiny, matt golyócskában végződött.
Körös-körül, amerre a szem ellátott, magaslatok sorakoztak. Némelyik sziklás volt, a legtöbb azonban enyhén lejtett, s az a sajátos itteni fű borította. A völgyeket a romokkal innen nem lehetett látni. Az biztos, hogy járműveim – az automatákkal – sokkal gyorsabban érhetnek ide, mint abba a lenti helyiségbe. Ha egyáltalán képesek lennének vezető nélkül megmászni azokat az ostoba lépcsőket. Ezért is választottam azt, hogy kölyökmódra felmásztam az oszlopon. Persze nemcsak ezért. Meg akartam nézni az antenna tetejét. Most már csak néhány percet kell az automatákra várnom.
Nyolc perc múlva érkeztek. Elhelyeztem őket, eltávolodtam a domboldal feléig ereszkedve, felfegyvereztem a járműveket, úgy programoztam be őket, hogy mindent pusztítsanak el, ami megkísérelné nyugalmukat megzavarni, végül az egész dombtetőt erőtérrel vettem körül. Nem kevés munkám volt a komputerekkel. Most viszont biztos lehettem benne, hogy semmilyen rádióhullám, semmiféle sugár nem lesz képes kívülről behatolni. Ha például továbbra is megpróbálnák működtetni az ókori építmény belsejében levő berendezést. S ami még fontosabb, ez a berendezés már semmiféle információt nem fog hozzájuk eljuttatni. Hermetikusan le van árnyékolva.
A kérdés csupán az, mennyi ilyen leadót helyeztek el az idegenek a Pettyn. És hogy hol kell keresni őket? Ezeket a sziklabarlangokat már régóta ismerték a régészek. Nyilván valamilyen réges-régi kultuszhelynek tekintették, amelyet a Petty civilizációjának tetőfokán is már mint a múlt emlékét tartották számon. Véletlen folytán, előre kidolgozott tervüknek megfelelően, éppen most kezdték vizsgálni. Hány ilyen hely maradt még a bolygón?
Várjunk csak! Ha az idegeneket valóban nem az emlékek kutatása érdekli, hanem az emberek, akkor csak azok a jelfogók számítanak, amelyek a közvetlen közelükben vannak. Következésképp meg kell erősíteni a kutatóhelyek ellenőrzését. És állandóan figyelni a területeket, ahol a tudósok dolgoznak.
Kapcsolatba léptem Bess-szel, és közöltem az idegen berendezés vizsgálatának eredményeit, amelyet az űrhajók informatív berendezése végzett el. Én meg sem kíséreltem, hogy elemezzem őket. Tudtam, hogy legkevesebb egy napomat elvenne, különben is a specialisták az állomáson ezt sokkal jobban csinálják. Végül elindultam a völgybe.
A Janus ott állt, ahol hagytam. Mellette, a hegybe vájt építményhez vezető ajtónál gyülekeztek a tudósok. Odamentem hozzájuk, tekintetemmel .megkerestem Semowot.
– Nem akarok tudni róla, hogy Beccari rögtön beszámolt-e felfedezéséről reggel. Hogy ott voltál-e, amikor Arikát hozzám küldték, ahelyett hogy rádión hívtatok volna. Ebben az esetben téged is vissza kellene küldenem a Földre, de jobban szeretném, ha nem kellene megfosztanom a csoportot vezetőjétől. Ha azonban megismétlődik ez az eset, követelni fogom a munka felfüggesztését a Pettyn, mindaddig, amíg meg nem vizsgálok minden jelenséget, ami nektek a “látogatást” juttatja eszetekbe. Nem akarom ezt. Mint ahogy ti sem akarjátok, hogy valaki akadályozzon benneteket. De kénytelen leszek. Mától nem kezdhettek munkát semmiféle új helyen, amíg nem ellenőriztük... én és a berendezéseim. Egyelőre ez minden.
Nem vártam feleletet. Igaz, nem is állt szándékában felelni senkinek. Megfordultam, járművemhez mentem, és egyetlen ugrással az elfüggönyzött kabinban voltam. Már beindítottam a motorokat, amikor valaki a vállamhoz ért. Megfordultam. Arika volt az.
– Otthagytam a bázison a terepjárómat – mondta csendesen. – Elmehetek veled érte?
Szó nélkül a fotelra mutattam. Nem mozdult. Ekkor a kezemet nyújtottam. Rátámaszkodott, és fellépett az alacsonyan elhelyezkedő kabinba. Kezemet a kormányrúdra tettem. A Janus helyben megfordult, és azonnal nekirugaszkodott a visszafelé vezető útnak a tengerparton.
Hosszabb ideig néma csöndben haladtunk. Végül meghallottam halk sóhajtását. Az a képtelen gondolat jutott eszembe, hogy azért küldték, hogy próbáljon meg kiengesztelni. Lehetetlen. Túl sokat tudtak rólunk. Egyébként sem folyamodnának olyan módszerhez, amit nem tartanak erkölcsösnek.
Ismét sóhajtott. Ekkor már nem tettem úgy, mintha nem hallottam volna. Ránéztem és megkérdeztem, hogy fáj-e valamije.
Megrázta a fejét.
– Azon töprengek... – elhallgatott. Egy ideig vártam, azután csöndesen megállapítottam, hogy a dolog láthatóan megfontolást érdemel. – Azon “töprengek – ismételte kissé határozottabb hangon –, hogy vajon ilyennek kell-e lenned... vajon mindnyájan ilyenek vagytok-e? És hogyan választ valaki ilyen munkát magának?
- És az hogy lehet, hogy egy ilyen csinos kislány régész legyen, méghozzá a naprendszeren kívül? – feleltem kérdéssel. Eszem ágában sem volt elvi vitába bonyolódni.
– Az egészen más – felelte magabiztosan. – Érdeklődés kérdése. A te esetedben azonban az érdeklődésnek nincs szerepe. Ti semmit sem akartok megismerni, egyetlen dolog körül jár a gondolatotok, s ez a fegyver. Ki ellen?
Hangjában volt valami lefegyverző kislányos sajnálkozás, ezért a válasz szándékom ellenére komolyabbra sikerült.
– Miért valaki ellen? Megtámadok valakit? Nem tudod, mit beszélsz, kislány...
Elgondolkodott. De hamarosan újra megszólalt:
– És például az a berendezés, amelyet ma Beccari talált. Nem tudom, észrevetted-e, hogy a lámpák fénye változott az emberek közelségétől függően, de attól is, mire gondol az ember.
– Észrevettem – böktem ki. Kíváncsian nézett rám.
– De hiszen kikapcsoltad azt az adót... – mondta bizonytalanul. – Miért?
– Mert adatokat közvetített valakinek, akit nem ismerünk, és miután nem ismerjük, azt sem tudhatjuk, mi a szándéka velünk. És amíg ezt nem ismerjük, addig annak a valakinek sem kell többet tudnia rólunk.
– Miért?
Nem válaszoltam. Reménytelen. Ők ezt nem érthetik meg.
Egy ideig ismét csöndben haladtunk. Azután megint ő szólalt meg:
– Tettünk egy kísérletet... – kezdte bizonytalanul – nem beszéltünk erről neked... nem azért, hogy titkoljuk – tette hozzá gyorsan –, csak nem adtál rá lehetőséget. Nem tudom, tudod-e – kezdte, valamit suttogott, végül köhintett egyet, és csendesen folytatta: – hogy Barcew... azazhogy Barcew és Léna nagyon kedvelik egymást. Na, érted...
– Értem – válaszoltam hidegen. – Nagyon kedvelik egymást. – Sértődött arcot vágott, kis idő után azonban felvidult.