– Semow észrevette, hogy amikor Barcew Lénához beszél ott a teremben, ahol az idegen berendezés van, a lámpácskák fénye... hogy is mondjam... ne nevess ki – jegyezte meg teljesen feleslegesen –, lágyabb lett... pasztellszínűvé vált. De azért teljesen kitöltött minden kis árkot... vagy minek nevezzem. Ellenőriztük néhányszor, és mindig így történt. Amikor Warda vitatkozott Beccarival, hogy felhasználják-e az oszlopot a jelzéseink továbbítására, a lámpács-kák villogni kezdtek. Mintha belül valami időnként megszakította volna az összeköttetést... legalábbis úgy látszott. Amikor viszont Zamfi rólad beszélt, azaz... – ismét dadogni kezdett – arról, hogy az ellenőrzésed alatt állunk, a lámpácskák elhalványultak, és egy pillanat múlva igen erőteljesen villogtak. Azután még különböző dolgokról beszéltünk.,. igyekeztünk erre is, arra is gondolni... és mindig beigazolódott. A berendezés reagál a gondolatainkra, de még az érzéseinkre is... arra, mit gondolunk egymásról, békések vagyunk-e, egyetértünk-e, vagy ellenkezőleg, valaki ellenszenvet kelt bennünk vagy haragot... Jaj – árulta el magát elég hangosan , én olyan valószínűtlen dologra gondoltam...
– Szép – szakítottam félbe. – Szép, hogy ezt elmondod. Most. Valaki a kozmoszban már a ti ötleteiteken szórakozik... ezért vártatok fél napot, hogy értesítsetek ?
Nem válaszolt.
– Különben nem kell mondanod semmit sem – morogtam. – Magam is tudom. Téged is el kell küldenem a Földre Beccarival és Zamfival együtt.
– Ezt nem teszed meg!
– Miért? Nem küldöm el őket vagy téged? Róluk ne is beszélj, csak az időt pazarlód. De te nyugodt lehetsz, nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy a legközelebbi fogócskázás eseten az emberek el fognak utazni a Pettyről. Valamennyien. Tehát te magad egyelőre nyugodt lehetsz...
– Azért, mert valaki tudni akarja, mit gondolunk ? Olyan... vagy... de tévedsz – visszafordult arról az útról, amely az utolsó pillanatban bizonyára kissé túl kockázatosnak tűnt a számára. – Kizárólag az embereket fenyegető veszélyre gondolsz ...
– És a Földet fenyegető veszélyre – vágtam közbe. – Nemcsak mi tudunk a tér felettiben közlekedni. Ha valakit tényleg érdekel a civilizációnk, nem lesz nehéz a forráshoz eljutnia.
– De miért?! – fakadt ki. – Hiszen ha rossz szándékuk lenne, nem érdekelné őket, milyenek az érzéseink, mit gondolunk egymásról, milyenek az érzelmeink és így tovább. Elegendő lenne a számukra egy jó adag információ a technikánkról. Az, hogy valami több érdekli őket, legalábbis békés szándékaikról tanúskodik. Nem jutott eszedbe, hogy nekik is lehet NVÜ-jük, amelyik azt kutatja, hogy a felfedezett lények nem fenyegetik-e létüket? Mi más adhatna jobb biztosítékot, mint az idegen lények pszichikumának megismerése, kapcsolataik megismerése és annak vizsgálata, hogy milyen elvek vezérlik őket. Ha egymáshoz őszinték és barátságosak vagyunk, ha nyíltak vagyunk és érzékenyek, akkor nyilván más civilizációhoz tartozó lényekhez is így közeledünk, akik esetleg velünk akarnak találkozni... és talán együttműködni is... Te pedig mindent elrontottál, leárnyékoltad az adásukat... lehet, hogy ideutaznak a hibát elhárítani, de lehet, hogy azt gondolják, hogy nem akarják, hogy itt működjenek az adóik, hogy nem fedhetjük fel magunkat, mert túl sok titkolnivalónk van...
Ha erről van szó – szóltam közbe komoran –, elég jól lelepleztétek magatokat. Még az a szerencse, hogy csak a szerelem körül forognak a gondolataitok... legfeljebb ártatlan ábrándozóknak gondolnak bennünket...
– Ne tréfálkozz! förmedt rám. – Itt jóval többről van szó, mint a mi biztonságunk... Hát tényleg nem érted, milyen előnyt jelenthet egy magas fejlettségű civilizációval való találkozás, amely...
– Jól lakatná az éhségtől szenvedő embereket – folytattam a gondolatmenetét. – Megszüntetné a háborút. Bevezetné a kommunizmust, meghatározná fejlődési állomásait, s azután megvalósítaná azokat. Megtalálná az ellenszerét minden betegségnek, amely az emberiséget tizedeli. Elérné, hogy bölcs civilizációnk még több tudásra akarjon szert tenni, és egyúttal segíteni tudna minden kisgyermeken, aki akár a játéka elvesztésén búsul. Ezt mind már magunk megtettük. Régen. Nagyon régen. Akkor meg mit akarsz tőlük? Miért ne haladjunk a magunk útján, miért kerüljük el a természetes extrapolációt? De ne válaszolj! Inkább azt mondd meg – nevettem el magamat –, honnan szerezted ezt a fürdőruhát. Úgy nézel ki benne, mint egy színésznő... a nagy karrier küszöbén... ez nem jelenti azt, hogy szerintem nincs tehetséged. Ellenkezőleg – mondtam gondterhelten –, a rám gyakorolt hatásokból ítélve, talán túlontúl nagy is...
Csönd. lett. Ezúttal hosszabb ideig tartott. Amikor kiértünk az erdőből, és megpillantottuk a parti dombvonulatot,
a bázis háztetőivel és a három égnek meredő rakétával, csipkelődve szólalt meg:
– Az embereknek volt is meg van is gondjuk. Ezért vagyunk itt...
– Az emberiség mindaddig értékelni fogja a gondokat, ameddig létezik – feleltem. – Min fogsz töprenkedni, ha már nem létezel?
– Ők meg akarnak ismerni bennünket. De nem megsemmisíteni – ismételte makacsul.
– Ugyanarról beszélünk – próbáltam elsimítani a vitát, mert már a célnál voltunk. – Csupán más nézőpontból értékeljük a dolgot. Ha nem volna az Ügynökségünk, talán eszedbe jutna néha, hogy egykor mennyit harcoltunk egymással... szakadatlanul. Történész vagy ugye, nem kell részleteznem, mennyi ideig tartott? És talán olyan nehéz elképzelni, hogy a kozmoszban vannak olyan lények, akik a mai napig ezt teszik... például most is?
– És készülékeket helyeznek el nálunk, hogy megtudják, vajon szelídebbek vagyunk-e náluk ? Vajon egykor a zsoldosoknak eszükbejutott ilyesmi?
– A kozmoszban mindenkinek az emberhez kell hasonlítania, igaz?
– Talán ha nem volna az NVÜ – vetette oda kis idő után –, azok is többet foglalkoznának a biztonságunkkal, akik bennünket küldenek. És vajon neked, ha valamennyi kutató úgy viselkedne, mint ti, nem lenne eleged az egészből? Nem várnál valami mást egy idegen civilizációval való találkozástól?
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De maradjunk a tényéknél! Egyelőre a gondtalan ismeretgyűjtőkhöz tartozol, én viszont a zsoldosokhoz, amint magad voltál szíves nemrég megállapítani.
– Nem rólad beszéltem – szakított félbe. Megráztam a fejemet.
– Nem teszek szemrehányást – nevettem el magamat. -Egy ideig még így lesz. Nem fogtok szeretni, még ha térdre esnék is előttetek, és gyönyörködnék minden egyes cserépdarabban, amit sikerül majd kiásnotok. Esténként pedig dalokat énekelnék nektek az idegen civilizációval való közös mulatságokról. Nincs értelme sokat beszélni erről...
– Igazad van. Azt azonban rosszul teszed, hogy gyereknek tartasz bennünket. És akkor sincs igazad, ha azt mondod, hogy nem szeretünk téged. Azt nem szeretjük, amit képviselsz. Csak azért, mert létezik. Azonkívül pedig azok, akiknek ma kikapcsoltad a készülékét, nem akarnak elpusztítani minket...
– Karthágót el kell pusztítani...
– Micsoda?
– Semmi. Volt valaki, akinek az volt a szokása, hogy ezt ismételgette a végtelenségig... egészen Karthágó szétdúlásáig.
– Tudom – sértődött meg. – De nem léteznek olyan lények, akiktől ennyire védenetek kellene bennünket.
A válasz bennem maradt, mert megérkeztünk a bázis területére. Gépiesen ellenőriztem az automaták és a járművek helyzetét, ezután egy kört írtam le, és megálltam a terepjáró mellett, amely idehozta a lányt a völgyből, ahol valaki megbolygatta előttünk a civilizáció emlékeit. Kezemet nyújtottam, hogy segítsek kiszállni. Amikor már a terepjárójához ment, utána szóltam: