– Van egy régi szólásmondás: “A világ olyan nagy, hogy semmi olyan nincs, ami ne lenne benne.” Kár, hogy csak az anyagi történelem iránt érdeklődsz...
– Nemcsak a történelem tárgyi emlékei érdekelnél? – felelte hidegen, ahogy elhelyezkedett a terepjáró kabinjában. Néztem utána, amint kecsesen megfordult egy helyben, és elindult az alacsony sövénybe vágott kapu felé. A sövénybe, amely a legügyetlenebb állatot sem tudná visszatartani, ha annak kedve támadna az emberek bázisát meglátogatni ...
V.
– Itt Léna dolgozik. – Barcew hangjából alig érezhető melegség hallatszott. – Ezt a kutatóhelyet három hete alakítottuk ki, és egyelőre nincs semmi érdekes benne. Mehetünk tovább – vetette oda hanyagul, és fejbólintással tessékelt tovább a folyosón.
Elmosolyodtam. Kérem. Még beszédes is lett, csakhogy Lénáját mihamarább megszabadítsa a hívatlan vendégtől.
Megálltam a plasztiklemezzel borított kőasztal vagy padszerűség keskeny végénél, itt rendezte be munkahelyét a vegyésznő. Ideális rend uralkodott. A karcsú, színes edényekben vegyszereket lehetett látni, egyik-másik különleges tartályban volt, amely állandó szinten tartotta a nyomást, illetve a hőmérsékletet. Középen három égő lángolt, valamivel távolabb pedig az asztal fölé a hajdani mikrofonokhoz hasonló kriogenikus vezetékvégződések hajoltak, amelyek odavezették a savakat és a gázokat. Palackjaik a szemközti falra erősített kisebb páncélozott lemezen túl sorakoztak.
Léna felemelte a fejét. Áttetsző hálóval lekötött vörös haja csillogott az éles reflektorfényben. Nyugodt tekintettel nézett rám, és sietség nélkül fordult vissza a preparátumhoz, amely a megvilágított kör közepén feküdt előtte.
Körülnéztem. A kicsiny helyiség, amely része volt a labirintusra emlékeztető csarnoknak, amelynek egyes helyiségeit derékszögben meghajló szűk folyosórendszer kötötte össze, semmilyen meglepetéssel nem szolgált. Nem vezetett ajtó a még át nem kutatott romok, lépcsők, a mennyezeten vagy a padlón levő nyílások felé. Talán egy kicsivel volt nagyobb, mint az a nyolc helyiség, amely elmaradt mellettem, ahogy lépkedtem Barcew nyomában, aki elkísért a néhány nappal korábban elhagyott munkaterületre. Ide akkor tértek vissza, amikor megtiltottam nekik a belépést a sziklába vájt régi templomba. Itt egykor bizonyára valamilyen üzem lehetett, amelyről a vezetékmaradványok tanúskodtak, bár, mint mondták, nyugodtan lehetett iskola vagy kórház is. Erre az utóbbira utalt az a valami, amit csak a csarnok további részében láthattam. A csarnok különben tizenkét hektárt foglalt el, a belseje mégis apró helyiségekre volt osztva.
– Hello, Léna – mondtam, és az ajtónál várakozó Barcew felé indultam –, sok sikert...
Csodálkozva nézett rám. Ujjai egy pillanatra megmerevedtek a preparátum fölött. Ha jól láttam, valamilyen csontdarab volt. A nő arcán ezután alig észrevehető mosoly suhant át. Felém bólintott.
A következő kamra egészen üres volt. Balra fordultunk, azután jobbra és ismét balra, állandóan a sajátos csatornaszerű, keskeny alacsony folyosón haladtunk. A falat időről időre bemélyedések tarkították, itt alakították ki azokat a helyiségeket, amelyekben tudósaink munkahelyüket rendezték be. A bemélyedést követően a fal ugyanabban a négyzetes keresztmetszetű folyosóban folytatódott.
Az egyik fülkében Barcew megállt. Odamentem, és én is megálltam. Az első pillanatban önkéntelenül felfelé néztem, kerestem a különleges fény forrását, amely betöltötte a helyiséget, mintha vörös üvegdarabkák szóródtak volna szét a levegőben. A mennyezet itt valóban üvegből készült, amely bár a napsugarakat átengedte, de átlátszatlan volt. Nem láttam az eget, az üvegen nem sikerült megtalálnom a kék színnek még a nyomát sem. Vöröses ibolyaszínű volt, de mégsem túl sötét.
– Mi ez? – kérdeztem a régészt. Nevetett.
– Menj tovább – javasolta sokat ígérő hangsúllyal.
Megfogadtam a tanácsát. A helyiség közepén, nagyjából egy méterrel a padló fölött, egy pad- vagy asztalféleség állott. A tetejét valamilyen massza borította, amelynek eredeti alakját lehetetlen volt felismerni. Mindenesetre nem kő volt.
– Ülj le – szólt Barcew. Tenyeremmel végigsimítottam a lemezt, és elcsodálkoztam. Sima volt és ugyanakkor a testemmel azonos volt a hőmérséklete. Valami olyan anyagból kellett lennie, amely nagyon rosszul vezeti a hőt.
Leültem. Vártam néhány pillanatot, azután szememmel megkerestem Barcaw tekintetét. Talányos mosollyal nézett rám, mintha várna valamire.
– Na? – kérdezte.
– Na? – válaszoltam ugyanúgy. De közben azért éreztem, hogy kissé kipihentem magam. Mintha eddig észre se vettem volna, hogy elfáradtam, és csak most jöttem rá, amikor ez a fáradtság már elmúlt. Előfordul ilyesmi, ha az embernek előzőleg fájt valamije, ha kisebb fejfájás vagy szűk cipő gyötörte. Éreztem, hogy szokatlan nyugodtság költözött belém. Könnyűnek éreztem magam...
– Értem – mondtam elismeréssel. – Ez a kórház – pillantásom önkéntelenül végigpásztázott az üvegmennyezeten. – Az valami szűrő?
– Érzed? – kérdezte feleslegesen Barcew. Hangjából némi büszkeség hallatszott. Elégedett volt a civilizációval, amelynek titkát nagy nehézséggel sikerült megfejtenie, a sivatagban szétszórt mozaikdarabkák összeillesztésével. Nagyon büszke volt, mint a földi régész, aki olyasmit talált, ami elsősorban a mi őseinkről állított ki jó bizonyítványt.
– Lefényképezted? – kérdeztem felelet helyett. Bólintott.
– Kvarcüveg. Nálunk kék színe lenne. Vannak benne adalékásványok, amelyeket eddig nem sikerült azonosítanunk. Meg nagymolekulájú szilíciumszármazékok. Egyébként elegendő néhány percet itt üldögélni, hogy az ember újjászülessen...
– És a mellékhatások? – kérdeztem. Elhúzta a száját.
– Nem tudom – vetette oda kurtán. – Ezért nem üldögélünk itt. Különösen intenzív reggel héttől tízig. A mostani csak halvány utánzat...
– A mellékhatások ismeretlenek – ismételtem, ahogy felálltam. – Ezért ültettél ide? Az életerő hiányára sosem panaszkodtam előtted. Vagy talán embert akartál formálni belőlem?
Fürkészően nézett rám, higgadtságom azonban megnyugtatta. Bizonyára előre jeleznem kellene, mikor tréfálok. Ha figyelembe veszem, mit gondolnak rólam...
– Mi van tovább? – kérdeztem a további folyosórészre mutatva.
– A csarnok végéig ugyanaz – felelte. – Ugyanezek a kis helyiségek... a betegek szobái. Ha kórház és nem, mondjuk, csirkekeltető... nem viccelek – jegyezte meg gyorsan, amikor észrevette a szám szélén a mosolyt. – Ez egyébként eléggé valószínű. Ha nem is csirkekeltető, de legalábbis például baktériumtenyészet, lehet, hogy valamilyen szérumokat állítottak elő, talán...
– Talán idejártak elmélkedni, vagy szaunaként használták ezeket a helyiségeket. Értem. Sokat tudtok, de nem mindent...
– Ühm... – mormogta. – Menjünk tovább?
Fejemet ráztam.
– Nem – válaszoltam. – Túl jól érzem magamat. Nem akarom elrontani a hangulatot, amelyet ez az üveg keltett bennem – néztem a mennyezetre. – Különben még egy helyet meg kell néznem, és már késő van – néztem az órámra.
Valóban meg kellett néznem. Egy órával ezelőtt Warda közölte velem rádión, amit nem kis elégtétellel nyugtáztam, hogy újabb emelet kutatását kezdi el egy régi, bizonyára kultikus építményben, amely a tengerhez közel, az erdőben helyezkedik el. Mivel elrepültem már a terület fölött – mint ahogy elrepültem e fölött a csarnok fölött is, amelyben olyan jó kedvem támadt –, és az érzékelők semmit sem jeleztek, megengedtem, hogy egy emelettel lejjebb menjen. Ha egyszer drákói szigort kényszerítettem rájuk, magamnak is be kell tartanom a rendet.