Barcewet otthagytam abban a helyiségben, amelyet Léna foglalt el, és elindultam a kijárat felé. Egy idő után kénytelen voltam bekapcsolni az adót, és irányt kérni, nehogy eltévedjek. Egy alkalommal mégis korán fordultam be. Tényleg labirintus.
Az erdőt egy négyzetkilométeres térségben kiirtották. A terep itt hullámos, a várost szemmel láthatóan teraszosan építették föl, s utánuk a mai napig megmaradtak a különböző magasságban álló fasávok.
A mesterséges tisztás közepén hatalmas mélyedés látszott. A járművet biztonságos távolságban hagytam, és elindultam a széléhez. Keskeny ösvény vezetett lefelé, amely egy méterrel a lábam alatt eltűnt a hatalmas falmaradványok között. A tudósok jó pár méteres mélységre leástak már. Még elképzelni is nehéz, hogy ez a zöld pusztaság néhány évszázaddal ezelőtt élettel teli város volt. Vagy talán nem is város, hanem hatalmas kultikus központ? Mint például Egyiptomban a piramisok övezete?
A katlan fenekét több szintes, különböző szélességű kutatóárkok keresztezték. A déli fal hosszában egyenlő távolságban sorakoztak a sötét aknanyílások. Pontosan ott tárt fel Warda egy lejjebb fekvő szinthez vezető bejáratot. Már rábukkantak a termekre, átjárókra és a hatalmas, boltíves csarnokok maradványaira, amelyeknek nem lelték meg a tetőtámpilléreit, mintha sosem lettek volna. Tudomásom szerint a régészek sok értékes leletet találtak, műtárgyakat, kisebb és nagyobb eszközöket, amelyek kézi technikára utaltak, meg valamilyen képeket és festményeket. Felirat azonban sehol sem volt. Egyáltalán a nyelvészek, például Zamfi bizonyára csalódtak kissé a Pettyben. Méltán gondolhattuk, hogy a Pettyn egyáltalán nem volt írásbeliség, de ha ismertek is valamilyen írást, nem használtak.
Jobb kezem irányában, mélyen, egy árokban rejlett az ezen a területen talált legnagyobb épület megmaradt faltöredéke. Az omladékos ablaknyílások alakjából arra lehetett következtetni, hogy ez sem gyár, sem erődítmény nem lehetett. A néhol megmaradt, hatalmas faragott portálos bejáratok az ókori szentélyeket juttatták az ember eszébe.
Lent emberek dolgoztak. Még a kényelmükről is gondoskodtak. A minden irányból zárt területen biztosan fülledt volt a levegő, először itt láttam működő klímaberendezést és friss levegőt fújó ventillátort. Még néhány vékony, áttetsző műanyagból készült, felfújt fotelt is észrevettem. Az egyikben Offian ült, és a térdén egy hatalmas kődarabot tartva valamit magyarázott a mellette álló Sawának. Tőlük jobbra Warda mélyen előrehajolva, szeizmikus lézerszondával vizsgálgatta a talajt. Időnként felegyenesedett, és jeleket . adott a legalsó szinten álló Arikának, aki az ideiglenes irányítópultról szabályozta a két közepes méretű ásóautomata munkáját.
Lementem, pontosabban lefutottam, elhaladtam Offian mellett, aki gondterhelt tekintettel nézett utánam szokatlanul bozontos őszes szemöldöke mögül, rámosolyogtam Sawára, aki gyorsan elfordította a fejét, és mentem tovább Warda irányába. Mikor már a közelében voltam, fel sem pillantva nyújtotta felém a kezét, és ezt kiabálta:
– Monk, hozz néhány csatlakozót az elektromos vezetékekhez? Szeretném elhelyezni lent... nem tudom kitapogatni a galéria határait!
Közelebb léptem, és tenyeremet a vállára tettem. Hirtelen rám-nézett, és arcvonásai megmerevedtek.
– Én vagyok – mondtam. – Idehoznám neked a csatlakozókat, de nem tudom, hol vannak. Értem, hogy meg akartad mutatni azt, ami alattunk van. Odamehetünk most mindjárt, vagy előbb el akarod helyezni a vezetéket?
Sóhajtott. Kikapcsolta a készüléket, és letette. Végül megszólalt:
– Menjünk. Nem sürgős...
Félreálltam, hogy előreengedjem. Megjelent mellettünk Aria, aki szintén félbehagyta a munkáját. Halkan zihálva kaptatott föl a meredek, agyagos domboldalon, és kérdőn nézett Wardára.
– Elmegyek veletek, jó?
– Persze hogy eljössz – válaszoltam. – Vigyázni fogsz, nehogy elrontsak vagy ellopjak valamit. Idegeneket nem lehet csak úgy egyszerűen beengedni a múzeumba...
Legyintett. Ellenséges tekintettel mért végig, azután türelmetlen mozdulattal igazította meg a haját, amely az arcába lógott, végül elfordult. De velünk jött.
Lent semmi érdekes nem volt. Nedvesség, ragacsos mázzal borított padló, amelynek csak imitt-amott látszott ki a valaha mozaikkal vagy festményekkel díszített felülete, langyos, fojtott levegő és sok-sok meghatározhatatlan figura, amelyek lehettek szobrok is, de nem biztos, hogy azok voltak. Jó néhány heti régészmunka kell ahhoz, hogy a területből a Petty egykori építészei és művészei tudásának látványos bizonyítéka legyen. Elgondoltam, hogy semmi szükség nincs rám itt, annál inkább, mert eddig nem találtak semmilyen kijáratot vagy folyosót, amely a szomszédos helyiségekbe vagy lejjebb, a föld belsejébe vezetne. Az illendőség kedvéért hagytam, hogy Warda végigvezessen az egész helyiségen, közben állandóan hallottam magam mögül Aria sárba süppedő szandáljának cuppogását. Ezek után kijelentettem, hogy minden rendben van, és hogy nem akarom őket tovább zavarni.
Megkönnyebbülten léptem ki ismét a napvilágra. Köszönetet mondtam Wardának, és indultam már a fölfelé vezető ösvény irányába, amikor visszatartott Arika hangja:
– Várj – mondta kényszeredetten –, láttad az ősök galériáját?
Megálltam. Eszembe jutott, hogy Warda, amikor azt hitte, hogy Monkhoz szól, említést tett valami galériáról.
– Látnom kellene? – kérdeztem.
Vállat vont. Mindenesetre, ami engem illet, arányló bronzszínű keskeny, de nem sovány vállát annyiszor vonogathat-ta, ahányszor csak akarta.
– Nem kötelező – dohogott megrovó hangon –, Semmiféle veszélyes dolog nincs ott...
Arra gondoltam, hogy csákugyan nem vagyok köteles megnézni, azután megkértem, vezessen oda.
Ahhoz a legépebben megmaradt falhoz indultunk, amely csaknem a munkagödör közepéig kiemelkedett. Egy pillanatra megálltam a kőportál előtt, és akaratlanul elámultam méretein. Felülről nem látszott ennyire lenyűgözőnek. Legalább tizenöt méter magas volt. Maga a szegélye olyan vastag volt, mint egy öreg tölgyfa törzse. A kopott ornamentika ráadásul egy vén fa kérgére emlékeztetett.
Belül, a kisebb előtéren túl, amelyből három, valaha talán ajtóval elzárt nyílás vezetett, egy rövid, kétfelé ágazó folyosó volt. Aria jobbra irányított. Bementünk a homályos, tömlőszerű helyiségbe, amelynek boltozatát a régészek aládúcolták. Beljebb, távol a bejárattól, automaták dolgoztak. Két halvány lámpa világított, amelynek fénye időnként eltűnt a szögletes mozgású automaták mögött.
Aria néhány méterrel tovább ment, és megállt a közepes nagyságú, mozdulatlanul álló automata mellett, amely előtt egy kis asztalra szerelt elég egyszerű berendezés kezelőgombjai voltak. Aria alig látható mozdulatot tett, és a helyiség egyszerre kivilágosodott. A mennyezetről kettős sorban lógtak a nagy erejű xenonreflektorok:
A lány rám nézett, azután mintha valamire fel akarta volna hívni a figyelmemet, széles kört írt le a kezével. Tekintetemmel követtem a kezét, és csak ekkor vettem észre, hogy a helyiség falát keret nélküli, nagyjából egy méterszer másfél méteres, azonos nagyságú képek díszítik. Odamentem a legközelebbihez, és meglepődtem.
Mellkép volt. Középkorú, finom, sőt talán túlidealizált arc-vonású férfit ábrázolt. Ovális, kopasz, gondosan leborotvált koponyája határozottságot kölcsönzött neki. Hosszú szempillával keretezett szemének szelíd csillogásában azonban mély értelem rejlett. Szeme nagy volt, az orrnyereghez közel ült. Száját kissé összeszorította, mintha az előbb valami hírt kapott volna, és most nehéz elhatározás előtt áll. Az arca teljesen sima, sem barázda, sem ránc nem látszott rajta. Füle apró, szorosan a koponyájához simult. Sima, rövid szakálla volt.