Abban a pillanatban, amikor átléptem az irányítóterem küszöbét, a figyelmeztető jel elhallgatott, mintha késsel vágták volna el. Ennek következtében megjelenésem sokkal természetesebbnek tűnt, mint számítottam. Nem kellett állítólagos rossz közérzetemet ecsetelgetnem, amelyre pedig még a folyosóban felkészültem.
– Helló – mormogtam, és az ablakot utánzó négyszögletes ernyő alatti szabad fotel felé indultam. Mögötte helyenként aranyszínnel átszőtt, örökké fekete légüres tér terjeszkedett. Az ernyő ezt a fekete színt sötétkékre festette át, így az égboltot a földihez tette hasonlóvá. Talán nekik szükségük volt erre.
Warda felém fordult és elmosolyodott. Rögtön utána elkomolyodott, jelentőségteljesen felvonta szemöldökét, és ujját a szájára tette. Ránéztem, azután kérdő pillantást vetettem a rádióapparátus előtt ülő Barcewra. Az csak egy futó pillantást vetett rám, s állával az előtte villódzó jelzőlámpákra mutatott. Közelebb mentem és megálltam a háta mögött.
– Mi történt? – kérdeztem, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mennyire el van foglalva.
Hosszabb ideig váratott a válaszra. Végül megcsóválta a fejét, és ismét rám nézett. Tekintetében feszültség vibrált.
– Rövidesen megtudjuk – dörmögte. Mutatóujjával a vezérlőasztal szélén kopogott, és hozzátette: – Zamfi és Leski a vezérlőpultnál vannak. Kérték, hogy ne zavarjuk őket. Számításokat végeznek. Amint valamit megtudnak... – felemelte a hangját.
Wardára néztem. Elkapta pillantásomat, és szó nélkül mutatott a fotelra, amely felé az előbb igyekeztem. Ezúttal éltem a meghívással.
– Miről van szó? – kérdeztem ismét, halkan, hogy jóakaratomat bizonyítsam. – Miért ébresztettek minket ilyen korán?
Warda elmosolyodott, megfordult a fotelban, fejét a vállamhoz közelítette.
– Annyit mondtak csak, hogy semmi vész – suttogta. – Úgy látszik, hogy valami hírt kaptak, vagy pedig a tachdar talált előttünk valamilyen sugárzásféleséget – tette hozzá meggyőződés nélkül. Megesküdtem volna, hogy a száján volt már az “objektum” szó. A tachdar egy objektumot talált. Igen, mindegyikük erről ábrándozik. És egyiküknek sem jut eszébe, hogy a Föld számára az ilyen találkozás egyáltalán nem biztos, hogy jót jelent. Lehet, hogy az ellenkezőjét.
– Semmi mást nem tudnak? – vetettem oda közömbös hangon, közben arra gondoltam, hogy meg kell tudnom, miről van szó, mégpedig sürgősen. Mielőtt valami butaságot elkövetnének... amennyiben tényleg volt előttünk valami. Még ha csak sugárzás vagy hullámnyaláb, tehát valami olyasmi, ami esetleg akár így, akár úgy mégiscsak érdekes adatokat szolgáltat.
Felsóhajtott. Végigsimította dús fehér üstökét, és visszatért az előző helyzetbe.
– Megígérték, hogy jelzik, ha ellenőrizték az adatokat – mondta szomorúan. Még ő is. Az egzobiológusok nesztora... még apám is járt az előadásaira. Apám...
– Van összeköttetésünk a Pettyvel? – kérdeztem gyorsan. A fejét rázta.
– Nincs – válaszolta. – Azaz egy perccel ezelőtt még nem volt – helyesbített.
– A folyosóban kell lennünk – tette hozzá magyarázóan.
Felálltam. Közömbös arccal nyújtózkodtam egyet, és kényelmes léptekkel az ajtó felé indultam. Warda csodálkozó tekintettel nézett utánam. Ezt azonban nem vettem észre. A küszöbön ‘majdnem összeütköztem Lénával, és félre kellett állnom, hogy utat engedjek neki. Vékonyka világos kezeslábasban volt, és úgy látszott, hogy pár perce riadt fel álmából. Bizonyára így is volt. Nem volt ideje, hogy a tükörbe nézzen. Fogalma sem volt, hogy néz ki. Gesztenyebarna haja, amely rendesen lágy hullámokban göndörödött, most szénaboglyaként ágaskodott a fején. Persze azt nem lehetett mondani, hogy csúnya volt. Még csak nem is a kezeslábas zavart, amely jóformán semmit sem takart el. Csak az jutott eszembe, hogy egy tudósnak több ezer fényév távolságban földi hálószobájától nem kellene így kinéznie. Arra is gondoltam, nem csoda, hogy Barcew Léna társaságában zavaros tekintetű, esetlen kamasszá változik, holott a korai amerikai kultúrák elismert tekintélyű szakembere, és egyik oszlopos tagja az Atlantisz előtti Régészeti Intézetnek. Hány éves lehetett? Negyven? Ötven? Mindenesetre ereje teljében levő kisportolt férfinak látszott, aki ráadásul agglegény.
– Itt vagytok? – kérdezte lihegve Léna. – Mi történt? – Izgatott tekintettel mért végig bennünket. – Értékeltem az adatokat, és úgy érzem, túl korán léptünk ki a folyosóból...
– Nyugalom – dünnyögtem mosolyogva. – Várjuk a hírekét az irányítóból. Ők is ellenőrzik az adatokat... és úgy látszik, van mit ellenőrizniük... meglehetősen váratlanul. Persze nem komoly a dolog – tettem hozzá megnyugtatóan, és igyekeztem kitérni előle. Megállított, tenyerével megérintve a vállamat.
– Hová mész? – kérdezte meglepetve. – Hogyhogy váratlanul? – kérdezte tanácstalanul. – Miféle hír?
Barcew felállt, és néhány lépést tett felénk. Végül megállt, tüntetőén elfordította tekintetét Léna kezeslábasáról, és gondterhelten nézett rám.
– Hamarosan megjön a jelentés – vetette oda jeges hangon. – Többet egyelőre nem tudunk...
Határozott mozdulattal kiszabadítottam a karomat, udvariasan eltoltam a nő kezét, és kimentem. Elhaladtam a tartalék információs berendezés, aztán a hajtóműhöz vezető lift bejárata mellett, és megálltam az ekranizációs vezetékek sűrű hálózatával biztosított acélajtó előtt. Pillanatnyi habozás után kinyitottam a komplikált zárat, és bementem.
Az ajtóval szemben a hatalmas képernyő előtt Zamfi ült mozdulatlanul. A fotel támlája mögül csak fekete fejét láthattam. Meg sem mozdult, amikor beléptem. Bizonyára meg sem hallotta a mágneses zár kattanását. A csillagokkal tarkított, fekete légüres tér képe függőlegesen helyezkedett el szeme előtt, át- meg átszőve rendszertelenül felvillanó fényvonalakkal. Tisztában voltam vele, hogy a komputer a Leski által ellenőrzött számítási adatokat viszi fel a képernyőre. Leski a kabin ellentétes oldalán ült az űrhajó főkomputeré-nek széles, félkör alakú vezérlőpultja előtt. Ujjait mozdulatlanul tartotta a billentyűk fölött. Ő sem árulta el a legkisebb mozdulattal sem, hogy észrevette behatolásomat a vezérlőterembe, amely mindenképpen az elfogadott szokások nyílt megsértését jelentette. Az irányítást nem szabad megzavarni, pláne nem, ha különleges esemény történik. Az ügyelet szent dolog. Hát még akkor, amikor az űrhajó valamilyen nem várt komplikációk következtében idő előtt kilép a fekete folyosóból.
A kabin közepére mentem és megálltam. Kis ideig néztem a képernyőt, és megpróbáltam kikövetkeztetni valamit az egymást követő adatokból, miközben tekintetem véletlenül a teleran négyszögletes kijelzőjére tévedt. Határozott zöld vonal futott a közepén. Tehát minden rendben. A Petty a cél felé irányítja már az űrhajót. Akkor meg miért van ez az egész zűrzavar? És miért esik hirtelen a sebességünk csaknem nullára, amit a másodperc töredéke alatt észrevettem, miután a telerant fürkésztem?
Ismét a képernyőre néztem, és hirtelen valami felderengett bennem. Nem teketóriáztam tovább, gyorsan odamentem Leskihez, és megálltam a háta mögött.
– Mi történik itt? – kérdeztem a kelleténél kissé hangosabban. – Miért állunk?
Ezt az egyet még megtehettem. Adtam a kíváncsiskodót.
Leski összerezzent. Gyorsan felém fordította napbarnított arcát. Meglepődés tükröződött rajta, de leplezetlen izgalom is. A várakozás láza volt benne. Annyira hatása alatt volt, hogy szokatlan megjelenésem sem tűnt fel neki.
– Mindjárt meglátjuk... – mondta felindultságtól remegő hangon. – Most fejezem be a pályaadatok ellenőrzését...