Első ránézésre nem volt rokonszenves arc. Annyi azonban bizonyos, hogy ez az ember nagy történelmi múltú emberfajhoz tartozott. Erről tanúskodott a ruhája is. Vállát fénylő, félig átlátszó kelme borította. A szakálla alatt széles, nőies dekoltázs nyílott. A mezítelen bőrön valamilyen ékszer díszlett. A kép felületéhez hajoltam, és ekkor ebben a látszólagos ékszerben néhány miniatürizált kapcsolót pillantottam meg. Tehát nyilván személyi rádiókészülék.
A férfi összefonta a mellén a karját, s csak egyik tenyere látszott. Közönséges emberi tenyér volt, csak kissé keskenyebb a szokásosnál, finom, nem túl hosszú ujjakkal.
Önkéntelenül a következő képre néztem, és ekkor csodálkoztam el igazán. Ugyanazt a férfit ábrázolta, ugyanabban a ruhában és ugyanabban a helyzetben. Nem jól mondom. Egyszerűen az első kép másolata volt. Tekintetem tovább haladt, és felfedeztem, hogy a következő kép is ugyanolyan. Pontosabban ugyanaz. És az utána következő is. És az ösz-szes többi is. Megfordultam, pillantásom végigfutott a szemközti falon. Sorban ugyanazok a képek, illetve másolatok...
Ezt minek csináljátok? – kérdeztem akaratlanul. – Szét akarjátok küldeni valamennyi földi múzeumnak?
Aria komoly tekintettel rázta a fejét.
– Nem – felelte csendesen. – Ezek itt voltak. És ne gondold, hogy ugyanannak a képnek a másolatai. Először mi is úgy képzeltük. De analizáltattuk az automatákkal, és ekkor kiderültek a különbségek. Nem, szabad szemmel nem vehető észre. Ez nem egy és ugyanazon ember. Vannak bizonyos antropometrikus eltérések, amelyek kizárják a tévedés lehetőségét. Ez itt egyszerűen egymáshoz nagyon hasonló emberekről készült képek gyűjteménye... Elgondolkodtam.
– Emberek? – böktem ki végül.
– Hát kik lehetnének?
Ez az. Kik ezek? Egy szempillantás alatt szertefoszlott az az elmélet, hogy a kozmoszban talált torzonborz pilóta holtteste a Petty civilizációjának köréből származhatott. Talán csakugyan idomított majom volt, amely a személyzet nélküli űrjárműveikben az automatát helyettesítette. Sisakos szkafanderes majom, amelyet bonyolult berendezéssel láttak el? Nem, ez túl szép, hogy igaz lehessen.
Szó nélkül elindultam. Minél jobban távolodtam, a képek annál öregebbnek látszottak. Rájöttem, hogy a konzerváló berendezések ugyanezt az utat tették meg, mint mi. Végre eljutottam oda, ahol jelenleg is dolgoztak. A képek itt csupán valamilyen évezredek alatt szétmállott fehéres anyagdarabkák voltak, amelyeken nem lehetett megkülönböztetni még a fej körvonalait sem, nemhogy az arcvonásokat. Egy ideig figyeltem, ahogy a lézersugarak könnyed érintésére az anyagon lassanként kirajzolódik a már ismert arc. Ezután Ariához fordultam, aki néhány lépéssel hátrább állt, és elgondolkodva nézett rám.
– Ki programozta be az automatákat? – kérdeztem.
– Én – felelte csöndesen.
– És véletlenül nem azért lettek ilyenek a képek, mert nagyon akartad, hogy ilyenek legyenek?... Hogy embereket ábrázoljanak? És ezért lettek ilyen egyformák... Ezért ábrázolnak egyforma embereket?
– A programozásban nem volt hiba – mondta nyugodtan. – Mindnyájan ellenőriztük... többször is.
Arra gondoltam, hogy erről már említést kellett volna tenniük korábban. Az is eszembe jutott, hogy még mennyi mindent titkolnak előttem. Akár tudatosan, akár mert egyszerűen nem gondolják, hogy valami olyasmiről van szó, ami engem is érdekel...
- Ez sokat mond – mormogtam. – Olyan sokat, hogy azonnal kapcsolatba kell lépnem az állomásommal. Nem gondoltál erre?
– Miért? – kérdezte keserű mosollyal. – Hiszen magad mondtad, hogy emberek...
– Nem vagyok tudós – válaszoltam, és az ajtó felé indultam. – De nem hiszem, hogy normális dolog volna azonos külsejű lények jelentkezése a kozmosz két ellentétes szegletében. Még egyszer ellenőrizni kell a programokat, amelyeket a konzerváló automatákba tápláltál. Ne haragudj meg – tettem hozzá gyorsan –, ha kiderül, hogy semmilyen hiba sem történt, megfontoljuk, mit tegyünk a továbbiakban. Itt minden túlságosan emlékeztet a Földre ahhoz, hogy nyugodtan megmutathatnánk egy másik fajta lénynek, amely a Pettyt meg akarja látogatni. Például egy olyan lénynek, amelyiknek négy válla van, a kezén pedig hat ujja, és olyan szőrös, mint a fóka...
Aria mozdulatlanná vált.
– Láttad?... – nyögte ki végül. Határozatlan mozdulatot tettem a fejemmel.
– Vannak dolgok, amelyekről tudok, és vannak olyanok, amelyekről tudnom kéne, és titkolják előlem. Például ez a galéria. Eddig miért nem jutott eszetekbe, hogy látnom kellene a Petty egykori lakóinak arcát? – Széttártam a karomat, és a mozdulattal felöleltem mindazt, ami ezen a rokonszenves bolygón nem a természet műve volt.
Elállta az utamat, és visszatartott.
– Csak ez érdekel téged?! – kiáltotta szenvedélyesen. Szeme úgy fénylett, mint a higany. Hangosan zihált. – Tényleg nem akarsz semmit sem tudni azokról a lényekről, akiknek arcát az előbb láttad, csak akkor akarsz megismerkedni velük, ha már kiderült, hogy nem fenyegethetnek bennnünket?! És azokról sem, akik lefestették őket? Ez neked elegendő?! Hogy élhet normális emberek között egy ilyen ember!
Közelebb mentem. Kezemet a vállára akartam tenni, de dühösen elhúzódott.
Mondtam, hogy nem vagyok tudós – szóltam szelídlhan-gon. – Hát kiabálok én veled, hogy nem használod az anni-hilátort? Hogy nem állig felfegyverkezve jössz ki a bázisról? És azonkívül – mosolyodtam el – már elkéstél a nevelésemmel. Csak feleslegesen fárasztód magad...
– Azonos külsejű lények jelentkezése a kozmosz két ellentétes szegletében – idézte ironikusan a szavaimat. – Azért valamire mégis rájöttél. Én nem kényszerítelek, de legalább magad próbálj meg egy kicsit gondolkozni... nem akarlak én nevelni – még mindig mérges volt, a tekintete azonban némileg enyhült –, hiszen azok ott a képeken teljesen olyanok, mint mi! Az alkatuk! A ruhájuk!
– Én nem úgy öltözöm... jól van – tettem hozzá gyorsan békülékeny hangon, mert szeme ismét kikerekedett. Mosolyogva néztem rá. Tényleg csinos volt. Kedves, gondolkodó lány. Szakember, akit tisztelni kellett a munkájáért, és szeretni kellett a jelleméért. Nagyon csinos lány...
– És ha találkoznánk velük, ha tegyük föl találkoznánk utódaikkal valahol az űrben, akkor előbb bizonyosságot akarnál szerezni afelől, hogy ártalmatlanok-e ránk nézve? És ha valamilyen szerencsétlenség érte a bolygójukat... valamilyen kozmikus fertőzés, katasztrófa...
– Fertőzés? – vágtam közbe. – Mit mondasz? Lehetséges volna a kozmoszból fertőzést behurcolni?
Ezen ő is elgondolkodott. Ezt a pillanatot használtam ki.
– A végén még azt mondod, hogy mindnyájan innen, a Pettyről származunk. Hogy a “találkozás a térben” már bekövetkezett, húszezer évvel ezelőtt, mert a véletlen úgy akarta, hogy a kozmikus fertőzés elől éppen a Földre vándoroltak. Ott letelepedtek, mondjuk az Atlantiszon, de a rossz sors tovább üldözte őket. Bekövetkezett a katasztrófa, amikor Szibériában kihaltak a mammutok, az Atlantiszon pedig valamennyi jövevény. Csupán egy család menekült meg, például egy bárkán... várj csak, hogy is hívták?
– Hülyéskedsz – nevette el magát. Hirtelen megfordult, felkavarta a levegőt fekete hajával, és gyors léptekkel elindult a kijárat felé. Álltam egy ideig, néztem utána, aztán a nyomába szegődtem. Mikor kiértem a napvilágra, már a helyén volt. Valamit mutogatott a feljebb álló Wardának, és bekapcsolta ásóautomatáit.
Bess nem értette. A jelenség maga nem volt szokatlan, csupán a tény volt meglepő, hogy ezt be is vallotta. Csakugyan nagyon meglepődhetett. Néhányszor elismételtem, milyenek voltak az emberek a képeken, és hogy mi a tudósok véleménye a hasonlóságukról. Először történt, hogy érdekelte a tudósok véleménye. Hanem... a mi automatáink ebben a konkrét esetben tanácstalanok voltak. Magyarázat? A komputer további adatokat kívánt. Honnan vegyük? Végül kijelentette, hogy értekezzem a történészekkel, azután kikapcsolta a rádiót. Még korábban tudomásomra hozta, hogy majd szuggerálni fogja nekem, mit kérdezzek tőlük, miután konzultált a mi “specialistáinkkal”. A lényeg az, hogy tudomásom szerint ilyen specialistája nem volt az NVÜ-nek.