Estefelé elmentem egyet sétálni a tengerparton. Az elmúlt nap forró volt és párás. Jólesett a tenger nedves és hűvös lehelete. Mikor visszatértem, messziről észrevettem két férfialakot, akik a lámpa fényében sétálgattak a Janus mellett, amelyben tanyáztam.
– Jó estét! – üdvözölt Leski, amikor közelebb értem. Felém fordult, néhányat lépett előre, s közben olyan mozdulatot tett, mintha kezet nyújtana. Erre azonban nem került sor.
– Jó estét! – visszhangozta mögötte Semow. – Mi... hogy is hívnak téged? – érdeklődött váratlanul.
Megálltam. Figyelmesen néztem rá. A lehető legbarátsá-gosabb hangulatban voltak. Leski mosolygott. Semow pedig olyan figyelmesen nézett rám, mintha először látott volna.
– Kifejezetten hozzám jöttetek? – kérdeztem. – Sajnos nem tudlak benneteket behívni. A Janusban csak két hely van. Viszont olyan kellemes az este, uraim, nem mennénk el egyet pihenni a lugasba?
Leski arca elkomorult, Semow ellenben éppen most moso-lyodott el.
– Kár – vallotta be váratlanul –, hogy nem vagy régész. A Földön volt egy tanítványom... Trymernek hívták nagyon hasonlítotok egymásra...
– Nem hinném – mormoltam kételkedve. – A te tanítványod bizonyára paleobiológus és nem régész. Azonkívül az én nevem Ago. És minthogy én nem akarok belőletek ügynököt csinálni, és ti sem akartok paleobiológust nevelni belőlem, jobb, ha rögtön kibökitek, hogy mi járatban vagytok. Egyébként – közelebb léptem, rákönyököltem a Janusra, és mosolyogva beszéltem, hogy kissé elvegyem az élét annak, amit nyilván meghallottak – attól tartok, tudom. Beccari és Zamfi, igaz? Kellemetlen lesz győzködnötök... főleg, ha kérni akarnátok, tehát rögtön megmondom, hogy nem fog sikerülni. (Csupán a kötelességemet teljesítem. Kérlek benneteket, én kérhetlek benneteket, anélkül hogy felfordulna a gyomrom, tehát, kérlek benneteket, ne rontsátok el számomra és számotokra ezt az estét. Nagyon kellemes. Ők pedig el fognak repülni a Földre, amint már megmondtam... az első űrhajóval. Hosszabb időre csend támadt. Semow szólalt meg:
– Kár – dörmögte –, hogy nem hallottad, mit mondott ma rólad Aria. Hogy nem értünk meg téged, és hogyha valaki összerombolná a régészek munkahelyét, és elpusztítaná az emlékeket, ti is biztosan tiltakoznátok a szakmátok és a munkátok nevében, amelyet nemcsak a magatok passziójára végeztek. Azt is mondta...
– ...hogy kedves fiú vagyok, akit érdemes házibulira hívni – szóltam közbe, mert éreztem, hogy elfog az indulat. -Arika? Az a formás, csinos kis barna lány, akinek az a túlságosan kis méretű fürdőruhája van? Ne mondjátok ilyen hangosan, hogy mit mondott rólam. Még meghallja a fiúja, és féltékenységében be talál lépni az NVÜ-be. Ezt pedig nem szeretném...
– Először is – szakított félbe nyugodt hangon Semow -annyival idősebb vagyok nálad, hogy végighallgathatnád, amit mondok... amúgy sem vagyok bőbeszédű. Másodszor, magad döntsd el, miért lettél mérges azért, amit Aria mondott. Talán rájössz, hogy sokféleképpen lehet másokkal szemben viselkedni. Harmadszor – mosolyodott el -nincs fiúja. Ami a házibulit illeti, nagyon örülnénk, ha eljönnél velünk vacsorázni. Én mindenesetre ostobaságnak tartanám, hogy itt üldögéljünk ebben a szűk járműben, amikor a közelben emberek vannak. Nos, hogy döntesz?
Hallgattam. Leski krákogott, egyik lábáról a másikra állt, mint egy zavarban levő kisfiú, és megszólalt:
– Már iderendeltétek az űrhajót, amelyik elviszi Zamfit és Beccarit?
Nem, ez reménytelen. Teljesen elpárolgott a haragom. A helyzet csakugyan groteszk. Ők... és én. Meg Aria...
– Nem – feleltem. – Nem mondtam, hogy különleges űrhajóval mennek el. Azt jelentettem csak ki, hogy az első ideérkező űrhajó elviszi őket.
– De hát – Leski nem bírta türtőztetni magát – hiszen csak három hete vagyunk itt! Eltelik fél év, mire...
– Nem erről van szó – próbálta menteni a helyzetet Semow. – Ők...
– Biztos vagy benne, hogy nem erről van szó? – Nem tagadhattam meg magamtól egy cseppnyi iróniát, amellyel az előbbi leckéért is visszavághattam. – Tehát mondjátok el nekik a beszélgetésünket. Kérlek benneteket. Meglátjátok, hogy ez a fél év nem lesz rájuk hatással, legalábbis nem annyira, mint rátok. Tisztára gyerekek vagytok. Fél év múlva ugyanolyan kellemetlen lesz elrepülniük, mint holnap. Ami a vacsorát illeti... köszönöm. Még van egy kis munkám, különben sem szeretnék jelen lenni, amikor valakinek majd eszébe jut, hogy egyet-mást elmondjon rólam, így is vidám dolog lesz, ha megmagyarázzátok a tévedésüket... azazhogy egy szóval sem tettem említést külön űrhajóról. Jó éjszakát és... jó étvágyat.
Megfordultam, és rájuk sem nézve beszálltam a járművembe. Semmilyen munkám nem volt már. Sajnos. De minek meghosszabbítani azt a jelenetet, amely bizonyára egyik fél számára sem kellemes?
Üldögéltem a sötétben néhány percig, azután ismét kiszálltam. Elhatároztam, hogy körbejárom az őrautomatákat, és ellenőrzöm a mágneses mező intenzitását. Természetesen semmi szükség nem volt erre. De az ördögbe is, el kell ütni valamivel az időt.
Amikor másfél óra múlva visszatértem, és ugyanúgy nem volt mit tennem, mint amikor ezt az értelmetlen sétát elkezdtem, a Janus előtt ott állt Aria. A lámpa tartóoszlopára támaszkodott, karját összefonta a mellén, és úgy nézett ki, mintha szunyókálni készülődne. Vagy egy bánatos dalra akarna fakadni.
– A végén már egy pillanatra sem hagyhatom el ezt a helyet – mondtam, amint kiléptem az árnyékból –, hogy valaki rögtön ide ne jönne felváltani. Hoztál egy szelet tortát, a vacsora maradékaiból?
Hangomra összerezzent, és gyorsan leeresztette a karját. Végül vállát elhúzta az oszloptól, és kiegyenesedett.
– A végén még ideg-összeroppanásba kergetsz – szólalt meg nem túl határozott hangon. – Kijöttem, hogy körülnézzek... észrevettem, hogy nem vagy itt. Hiszen mindnyájunknak kötelességünk vigyázni az emberek biztonságára ezen az idegen bolygón, elhatároztam tehát, megvárlak, hogy meggyőződjem, épen és egészségesen térsz-e vissza...
– Használhattad volna a rádiót – feleltem szemrehányó-an. – Valamit megjegyeztél abból, amire tanítottalak benneteket, de nem túl pontosan...
– Kellemes veled beszélgetni – mondta gondolkodás nélkül. – Szeretnélek egyszer olyan helyzetben látni, amikor másokra bízod magadat. Olyan udvarias, jó modorú ember lennél, aki egy számára fontos ember mozdulatára, mosolyára vagy szemöldökének jelzésére vár.
– Mindenki fontos a számomra – válaszoltam változatlan komolysággal. – A baj csupán az, hogy nem vagyok képes előre látni, mit csinálnak néhányan e fontosak közül. Ha például megérezném, hogy közületek valaki pohárköszöntőt mond az egészségemre, és meggyőzné a körülötte levőket, hogy nem vagyok egészen rossz, csak nehéz volt a gyermekkorom, valószínűleg abban a pillanatban elrepülnék a legtávolabbi galaktikába, és sohase térnék vissza. Szégyenemben!
– Elmondták — hangja dacos lett. – Én pedig hallottam, hogy egy csinos kis barnáról beszéltél. Sem mindenki füle hallatára mondta, hogy tetszem neked. Igaz ez?