– Semow egy közönséges intrikus – bizonygattam gyorsan –, hogy ne nevezzem kerítőnek. Ne törődj vele, mert még bonyodalmak lehetnek belőle. Hogy lehet az, hogy egy ilyen lánynak nincs fiúja?
Nem felelt. Éreztem, hogy ez az utolsó mondat már felesleges volt. Furcsa. Ilyen gondolatok sosem jártak a fejemben. Legalábbis régen fordult elő. Éppen azóta...
– És hogyhogy neked nincs barátnőd? – vágott vissza. Már csak ez a kérdés hiányzott. Ráadásul tudtam, hogy egy szót sem szólhatok. Azután, amit az előbb mondtam...
– Bocsánat... – hallottam hamarosan a suttogását. Mélyet sóhajtottam.
– Én kérek bocsánatot – válaszoltam. Magam is csodálkoztam, mennyire hűvösen hangzott. – Az a helyzet – kezdtem –, hogy nincs mit beszélnem a lányokról... vajon... -ismét mélyet sóhajtottam – Beccari és Zamfi nem ámítják már magukat?
Fél perc is eltelt, mire válaszolt. Nem tudta. Nem tudhatta. Női megérzés... vajon létezik egyáltalán ilyesmi, amikor a gyerekeknek már az óvodában van információs berendezésük, amely az embernél is pontosabban működik? Leszámítva a kivételes helyzeteket?
– Igen. Alighanem megértették, hogy nem akartál kellemetlenséget okozni nekik, csupán a kötelességedet teljesíted.
– Erről igyekeztél meggyőzni őket?
– Tán nem így van ?
Elnevettem magamat. Kicsit túlontúl is hangosan.
– Hagyd abba. Hagyd abba, mert elsírom magam, és akkor menthetetlenül megszerettek. Csakhogy engem nem kell szeretni. Azért vagyok, hogy féljenek tőlem. Hogy védelmezzek, elijesszek, elálljam az utat, undort keltsek, végül... öljek. Tévedtél.
– Megint szerepet játszol – mondta kedvetlenül.
– Nem fázol? – kérdeztem. Olyan mozdulatot tett, mintha el akarna futni.
– Már megyek is! – kiáltotta. – Nem akartam...
Megfogtam a kezét. Ujjaim tovább időztek a csuklóján, mint az elkerülhetetlen lett volna. De végül is néha az ujja-inknak is engedhetünk egy kis szabadságot. Ha már olyan jólesett nekik...
– Úgy gondoltam – magyarázkodtam gyorsan –, hogy nem jönnél-e be egy kicsit hozzám. Lassan tizenegy óra lesz...
Egy ideig még éreztem kezemen az ellenállását, de aztán megenyhült.
– Nem fázom válaszolta. – Ilyen nap után? Megőrültél?
Arra gondoltam, hogy ez a feltevés hamarosan bebizonyosodhat. Honnan az ördögből jutott eszembe, hogy a szűk kabinba hívjam, a két fotel közül az egyikbe, amelyikben az ember úgy érzi magát, mint a hering a hordóban ?
– Mondd csak – kezdtem el gyorsan –, sok ilyen dolgotok van még, mint az “ősök galériája”? Olyasmi, ami hasonlóan érdekes? Persze, amit még nem ismerek.
Elgondolkodott.
– Nem... talán nincs. Amit eddig csináltunk, az csupán felderítés. Tervet készítettünk... és egyelőre egyetlen szakaszt kutatunk. De valójában még ezt sem kutatjuk, hanem csak összesítjük a leleteket. Évek múlnak el, mire...
– Ezt tudom. De valami olyasmi is lehet, amit nem tartotok különlegesnek, számomra mégis érdekes. Nem jut eszedbe semmi ilyesmi?
Ismét gondolkodóba esett.
– Olyan konkrét dolog, mint a képek vagy a kórház, talán nincs... – szólalt meg végre tétovázva. – Vannak bizonyos feltevések egyes ásatásokkal kapcsolatban... de ez téged biztosan nem érdekel. Tudod, mire gondolok? A távközlés... Eddig sehol sem bukkantunk elektromos vezetékek, telefonok, leadok és antennák nyomára... elsősorban antennák nyomára nem. Emlékszel, hogy néznek ki nálunk... hatalmas, magas építmények, a régi távközlési rendszerekből maradtak meg. A mesterséges holdak előtti időkből. A berendezés megsemmisülhetett, ez világos, csakhogy abban a néhány városban, amelyet eddig a levegőből vizsgáltunk, semmilyen nyomát nem találtuk tornyoknak vagy reléknek. Ha ehhez hozzávesszük a vezetékek hiányát... végül is némileg már ismerjük a berendezéseiket, feltétlenül találnunk kellett volna valami ilyen készüléket, ami a hajdani földi telefon szerepét játszotta... ez mindenesetre elgondolkodtató. Lénának van egy. elmélete...
– Lénának? – ismételtem akaratlanul.
A lány elhallgatott, mintha gondolkodott volna valamin.
Amikor ismét megszólalt, olyasmit hallottam, ami egyáltalán nem volt kellemetlen a számomra.
– Igen. Léna úgy véli, hogy az, amit mi a földi növényektől nemrég lestünk el, azt az itteniek már több tízezer éve ismerték. És hogy éppen ebbe az irányba fejlesztették távközlési rendszereiket... és bizonyára mást is. Talán a pszichikai folyamatok irányítását... sőt a társadalmi folyamatokét is. Nagy dolog lenne az ilyen civilizáció.
– Nagy – szakítottam félbe. – Annál inkább, mert valaki, aki irányítaná, bármelyik pillanatban megfeledkezhetne olyan apróságokról, mint a többség akarata, az ellenzékről már nem is beszélve. Az ilyen társadalommal bármit meg lehetne tenni...
– Abban az esetben, ha valaki ezt akarná – vágott a szavamba. – Te mindennek az árnyoldalát látod. Ha azok a lények olyan korán kifejlesztették a bioelektromos mezqk és biológiai hullámok tudományát, akkor ez a tény mégiscsak társadalmuk belső struktúrájáról is elárul valamit. Ez természetes – erősítette meggyőződéssel. – így tehát megvolt az idő feletti távközlésük, még mielőtt megismerték volna a térfelettiség létezését...
– Nem találtatok temetőket? Csontvázakat?
– Ó, rengeteget. Mint mindenütt, ahol az ember ásóval érinti a földet. Pontosan olyanok voltak, mint azok ott a képeken. Ha nem tudnám, hogy a Mills-rendszerben vagyok, egy idegen csillagrendszerben, azt gondolhatnám, hogy egy sumer városban ások vagy az egyik Amazonas menti kultúrában.
– Tudod – mondtam elgondolkodva –, az ember, amikor elindul a kozmoszba más értelmes lények felkeresésére, elképzeli magának, hogy milyenek, írtak már miniatürizált idegrendszerű rovarokról, hatalmas majmokról, szervetlen anyagból létrehozott gondolkodó lényekről... ijesztő figurák számtalan fajtájáról, amelyeknek csápjaik vannak, farkuk és egész testükön szétszórt szemeik... Ha viszont az ember akár a hagyatékaival találkozik olyan lényeknek, amelyek teljesen idegenek, de egyúttal egészen olyanok, mint mi – ebben mégiscsak van valami undorító... Kisebb megrázkódtatást jelentene számomra bármilyen csáp és egyéb szörnyűség. Legalábbis így éreztem abban az idióta galériában.
– Nekem más a véleményem – felelte hűvösen. – Én jobban szeretem az ujjakat, mint a csápokat. Mi az? – kérdezte változatlan hangon.
Követtem a tekintetét, és összerázkódtam.
– Kezdődik – mormoltam, gépiesen megérintve az övemet, amelybe bele volt fűzve miniatürizált rádiókészülékem.
Messze a tenger felett széles szivárvány ragyogott fel. Vicces, de a látványt némi megkönnyebbüléssel vettem tudomásul. Túl sokáig nem történt semmi... a Pettyn töltött első napok, azaz inkább első éjszakákhoz képest.
A szivárvány a szemünk láttára lobbant lángra. A tengerből az ég felé tört a váltakozó színű, szabálytalanul tekergő oszlop. A félkör hamarosan kiegyenesedik, azután pedig megjelennek a vízszintesen lüktető körök...
– Ezt látnom kell! Aria felugrott, mielőtt visszatarthattam volna, és rohant a tengerpart felé.
– Állj meg! Az erőterek!
Éjszaka volt. Az erőterek szoros és hermetikus hálóval vették körül a bázist. Mindenkit, aki megérinti, megfog és nem ereszti... élve.
– Aria!
Futott tovább. A rádióra g’ondoltam, és eszembe jutott, hogy miután körbejártam az automatákat, rögzítettem az erőtér stabilizátorait. Most ki kellene adnom egy egész sor intézkedést. Aria előtt alig harmincméternyi biztonságos térség maradt. Azután...
Nem érem utol. Talán, de ez olyan kockázat, amelyet nem engedhetek meg magamnak. Az erőterek természetesen belülről meg voltak jelölve, csakhogy elragadtatásában nem veszi észre a figyelmeztető lámpákat és jelzéseket...