Ezek a gondolatok a másodperc töredéke alatt futottak át a fejemen. Futás közben kikerestem ujjaimmal a rádió és a védőrendszer billentyűit.
– Aria!!!
Még húsz méter volt előttem. Tíz. Már itt voltak a figyelmeztető lámpák, amelyeket nem is lehetett látni nagyobb távolságból. Egy pillanat...
Megbotlottam és előrezuhantam. Nehezen visszanyertem az egyensúlyomat, de veszítettem néhány métert: Egyenesen az erőtér felé futott, hogy egy pillanat múlva átvágja, majdnem megérintve a vörös lámpácskát...
Néhány utolsó, kétségbeesett ugrást tettem, és végre sikerült utolérnem. Megmarkoltam a hátán a blúzt, és teljes erőmből hátralöktem. Még láttam, ahogy hátraesett, és ez volt az utolsó esemény, amelyet öntudatom rögzített. A szemem előtt körök kavarogtak. Akartam mondani valamit, de nem tudtam kinyitni a számat. A szívem akkorát ugrott, mint egy rugó, aztán elcsendesedett.
A szemhéjam olyan nehéz volt, mint sok ájmatlan éjszaka után. Kinyitottam a szememet, és rögtön be is csuktam. Ez alatt a töredéknyi idő alatt úgy láttam, hogy egy idegen ember hajol fölém. Lehetetlenség. Lázálom.
Vékony hang ütötte meg a fülemet, mintha ventillátor si-vított volna valahol. Nyugodtan feküdtem, és egyszerre rájöttem, hogy nem a Janus kabinjában vagyok, sem a bázison. Ott nem volt ilyen fotel.
– Hogy érzed magad? – hangzott a közömbös, ismeretlen hang.
Megfordultam és felnéztem. Igen. Ismeretlen volt. Csak az embléma volt ismerős a mellén. NVÜ. A “Hármas”. Tehát...
Nehézkesen emeltem fel a fejemet, és körülnéztem. Nem, még nem volt idejük átvinni a holdon levő állomásra. Az egyik űrhajónk kabinjában feküdtem... vagy legalábbis olyanban, mint a mieink. A fotel, amelyben elnyúltam, hozzá volt kapcsolva a komputer diagnosztikai berendezéséhez. Az adta ki a sivító hangot. Beteg voltam...
Egyszerre eszembe jutott minden. Megijedtem.
– Aria?... – motyogtam.
– Feküdj nyugodtan – felelte az NVÜ embere. – Sikerült megelőznöd. Te magad azonban a lendülettől megérintetted az erőteret... Szerencsére, amikor a földre zuhantál, kikerültél a hatása alól. Máskülönben...
A fejem visszahanyatlott a támlára. Máskülönben? Micsoda ostobaság. Ha egyszer minden nem “máskülönben” történt, hanem pontosan így.
– Hol vagyok? – kérdeztem.
– Űrhajón. Amikor magadhoz térsz, elrepülsz az állomásra. Bess vár. Állítólag visszajött Weyth... – tette hozzá mellékesen.
Elgondolkodtam.
– És te maradsz itt helyettem? – kérdeztem végül.
– Ühm...
Vártam még vagy fél percet, azután felemelkedtem ülő helyzetbe. Gyanakodva nézett rám.
– Nem túl korán? – bökte ki.
– Nem – válaszoltam. – Megmosakszom, eszem valamit, és elindulok. Hogy hívnak?
- Change. Semmit sem kell mondanod. Már átnéztem a feljegyzéseket...
Ezt meg neki nem kellett volna mondani. Átnézte a feljegyzéseket, beszélt Bess-szel, meghallgatta a “specialistáink” intelmeit...
Nem szándékozom beszélni dörmögtem. – Hol van Aria?
Csodálkozó arcot vágott.
– Segített idehozni téged. Előtte náluk voltál a bázison. Azután elment. Mi dolga lett volna itt?
Világos. Az biztos, hogy máshol volt a helye. Mégsem érzem olyan jól magamat, mint gondoltam.
Felálltam. Kis időt a fürdőszobában töltöttem, azután végeztem néhány tornagyakorlatot, majd nekiültem a reggelinek. Visszatért Weyth... Mi az, hogy visszatért? Még valami másnak is kellett történnie, ha elvisznek innen a bázisról. Vagy az a véleményük, hogy alkalmatlan vagyok, hogy nem védtem meg... Aria?...
Elvetettem ezt a gondolatot. Lehetetlen. Még nekik sem lehet ilyen hülye ötletük.
– A te űrhajóddal utazom vagy a magaméval ? – kérdeztem két falat koncentrátum között.
– Természetesen a magadéval – csodálkozott el. – Én már megyek is vissza.
– Hát csak menjél – vetettem oda. – Ahogy befejezem a reggelit, elindulok.
– A helyedben még várnék egy keveset – aggodalmaskodott.
– Én pedig a te helyedben nem beszélnék ennyit – feleltem. Megfordult. Odament a komputerhez, és kikapcsolta az
orvosi berendezést. Végül a padlóról felvett egy kis csomagot, amelyet nyilván magával hozott, és az ajtó felé indult. A nyitott zsilipből odavetett egy hellót, és becsapta az ajtót.
– Hello – mormogtam, amikor már meg sem hallhatta.
A hajtómű már működésbe lépett, amikor még egyszer felmértem tekintetemmel a partot és a bázis épületeit. A fürdésre gondoltam. Az emberekre a villámgyorsan kisebbedő tetők alatt meg a romokra, amelyek szét vannak szórva az erdőben, a hegyekben és körös-körül mindenfelé. A képekre, a gyógyító ablakokra a mennyezeten, az idegenek berendezésére, amelyet az általam elhelyezett védőernyő gömbje takart, a hűvös éjszakákra... mint amilyen a tegnapi volt.
Ebből elég. Semmi értelme, hogy sajnálkozással hagyjam itt a bolygót. Van elintéznivalóm az állomáson, ha egyszer hívnak...
Aria is eszembe jutott. Egy tűnő gondolat volt, amely azonnal átadta helyét a koncentráltságnak, ahogy a műszerekhez nyúltam. Lenyomtam a zöld billentyűt a vezérlőpulton, és kapcsolatba léptem Bess-szel.
VI.
– Semmire sem emlékszik? – ismételtem értetlenül. – Mi történt vele? Agyvelőgyulladása volt, vagy elektromágneses mezőbe dugta a fejét? Vagy tán nem akar emlékezni?
– Ez az, amit meg kellene tudnunk. – Bess komoly volt. Még a szokottnál is komolyabb.
– És miért nekem kell csinálnom? – kérdeztem. – Hiszen nem voltam ott, amikor startolt. Nem tudom, hogyan készítették fel a repüléshez... őt és az űrhajóját. Nekem nehezebb lesz, mint nektek...
Bess felállt a fotelból, és elindult a kabinban. Nem volt kétséges, hogy valami problémával küzdött. A megoldáshoz kellett egy kis idő. Türelmesen vártam.
Végül visszatért az íróasztalra emlékeztető vezérlőpulthoz, és fürkésző pillantást vetett rám.
– Amit most elmondok neked – kezdte –, senkinek sem mondhatod tovább...
– A kezdet máris biztató – morogtam. – Figyelembe véve, hogy sosem tudtam tartani a számat... mint tudod.
– Hagyd abba – húzta el a száját. – Az ügy túl komoly, hogy tréfálkozhatnál. Weythot – tért rá a lényegre letörölt emlékezettel indítottuk útnak. Érted?
Ez újság volt. Hogy értettem-e?
– Hiszen tudnia kellett, kicsoda és mit kell csinálnia! -vetettem oda. – Azonkívül tudnia kellett az űrhajót irányítani... mint mindenkinek.
– Ennyit tudott – Bess leült, és tekintetét az előtte fekvő perforált fóliadarabkára szegezte. – Elkészítettük a személyiségleírását. .. hogy visszaadhassuk a teljes emlékezetét, ha visszatér. Most itt van, mi viszont nem tehetjük meg, amit akartunk. Nem tudjuk, kivel is van voltaképpen dolgunk. Weythtal vagy közülük valakivel. A tudatáról van szó, természetesen...
Önkéntelenül füttyentettem egyet. Igen. Ez tényleg nem kis probléma.
– A “specialistáink” nem tudják megállapítani? – kérdeztem. – Hiszen könnyű meghatározni, hogy ember tért-e vissza, akit előbb átoperáltak vagy idegen teremtmény...
– Ó, az biztos, hogy Weyth... – mondta türelmetlenül Bess. – Fizikailag. De átformálhatták. Hiszen elég jól ismered az informatikát... meg az elektronikus pszichikai stimulációt ...
– Értem – bólintottam. – Értem, hogy úgy küldtétek el, hogy megfosztottátok azoktól az információktól, amelyek alapján az idegenek túl közeli ismeretségbe kerülhettek volna civilizációnkkal. Azaz először kitöröltétek az emlékezetét, azután tanítottátok meg néhány alapvető tevékenységre, betápláltátok a feladatokkal kapcsolatos ismereteket, az automaták kiszolgálását stb. Nem volt más lehetőség?