– Volt – mondta komoran Bess kis idő múlva. – Arról van szó, hogy volt. Az űrhajó komputerében elhelyeztünk egy memóriahengert a pilóta személyiségleírásának másolatával. Végül is nem tudhattuk, milyen helyzetbe kerülhet... nem akartuk megfosztani a lehetőségtől, ha esetleg a helyzet az egész tudást igényelte volna, amely egyáltalán a birtokunkban van. Persze tudta, hogy nem nyúlhat ehhez a berendezéshez. Ismerte a feladatait. Azonkívül... erről a lehetőségről csak szélsőséges esetben tájékoztathatta a komputer...
– Tehát tudta vagy sem, hogy van ilyen eszköz a kezében? – kérdeztem vállvonogatva. – Azt hiszem, hogy legjobb lesz, ha nem játszunk tovább szembekötősdit, ha tényleg el akarunk jutni valameddig...
Bess felsóhajtott.
– Természetesen nem tudta – vetette oda. – De tudta a komputer. Ez végeredményben nem ugyanaz?
– Nem – ellenkeztem. – Ha a komputert úgy programoztátok be, hogy csak végszükségben tájékoztathatja Weythot a teljes emlékezet alkalmazásának lehetőségéről, ő pedig csupán erre a komputerre hagyatkozhatott, ez azt jelenti, hogy be kellett következnie a végszükségnek. És az idegenek csak ezután húztak ki belőle mindent, ami érdekelte őket, már amennyiben a kezükbe került. Ez azt is jelentené, hogy egyszerűen visszaadták nekünk a kölcsönt, hogy ugyanabban az állapotban küldték vissza, amilyenben hozzájuk küldtük.
– Így is fogalmazhatsz – mormogta. – Nem a szavakról van szó...
– Nem – mondtam egyetértőén. – Csupán a helyzet pontos meghatározásáról. Azt gondoljátok, hogy az idegenek elfogták Weythot az űrhajóval együtt, és megtalálták a módját, hogy Weythnak “eszébe jusson” a múltja és valamennyi ismerete a Földről, amely minden egyes embernek megvan. Azután kihúzták belőle ezt a tudást, s ismét megfosztották az emlékezetétől, hogy róluk ne mondhasson el semmit. Azt is gondoljátok, hogy átprogramozhatták a saját ügynökükké, akit elküldték hozzánk, mint saját kémüket. Van erre valamilyen bizonyítékotok is azon a tényen kívül, hogy semmire sem emlékszik?
Bess nyelt egyet, és fejbólintásával helyeselt.
– Az űrhajó bizonyos részeit megpiszkálták – mormolta. -Méghozzá olyanokat, amelyekhez repülés közben nem fér hozzá a pilóta. A komputer egy része... a berendezés a személyiségfeljegyzéssel...
– A személyiségfeljegyzés? Tehát innen feltételezitek, hogy mielőtt ismét elfeledkezett mindenről, egy időre visszanyerte volna ismereteit a múltjáról. Értem. Ez azt jelenti, hogy a helyzet valóban komoly. Most végre munkához láthatok. Mikor kell elkezdenem?
– Azonnal... – bökte ki. – Vagy úgy gondolod, hogy várhatunk?...
Nem, nem gondoltam úgy. Weyth. Nem lesz kellemes dolog...
– Még azt nem tudom – mondtam, miközben felálltam –, miért éppen rám gondoltatok? Hiszen itt vannak azok, akik beprogramozták a repülést meg a pilótát.
– Csakhogy még egyikük sem volt egy pillanatra sem idegen bőrben – tárta fel végre kártyáit Bess. – Tudod, annak a szőrös lénynek az alakjában. Ez bizonyos komplikációt jelent... a pszichikumban – ezeket a szavakat olyan arccal mondta, mintha citromba harapott volna. A pszichikum komplikációiról egyáltalán nem volt szokás beszélni nálunk.
Megálltam.
– Még mindig olyan torzonborz? – állapítottam meg inkább, mintsem kérdeztem. – És továbbra sem tud semmiről?
Bess vállat vont.
– Azt mondja, hogy nem. Éppen ez az, amit ellenőrizni kell. Hiszen itt kezdtük... Mélyet sóhajtottam.
– Igen, itt kezdtük – erősítettem meg. – A kérdés az, hol fejezzük be. Ugyebár, ahol most van, megtalálok minden feljegyzést, ami a repülés után megmaradt... memóriahengerek, a fedélzeti automaták feljegyzései és így tovább?
– Semmi sem maradt meg – dörmögte Bess. – Ha lennének feljegyzések, nem fárasztottunk volna téged. Arról van szó, mit sikerül kipréselni magából Weythból. Azt hittem, hogy mgértetted – fejezte be ironikus hangon.
– Megértettem – vetettem oda a nyitott ajtóból. – Csak biztos akartam lenni. Már kérdezni sem szabad?...
– Hogy hívnak ?
– Weythnak.
– Ki vagy?
– Közületek való vagyok.
– Mit jelent ez?
– Nem tudom. Engedelmeskednem kell Bessnek, végre kell hajtanom, amivel megbízott.
– Miféle feladatok azok ? Vállat vont, és széttárta karját.
– Még nem kaptam egyet sem. Fogalmam sincs.
– Nagyon folyékonyán beszélsz. Honnan ismered ilyen jól a nyelvünket?
– Azt mondták, hogy ez a nyelvem Mikor megérkeztem, csak néhány fedélzeti berendezés nevét tudtam. Azután tanítottak meg beszélni...
– Ki volt Mohamed? Tanácstalanul nézett rám.
– Nem tudom...
– Mit mond ez a szó neked: Shakespeare? Töprengeni kezdett. Egy ideig gondolkodott, azután a fejét rázta.
– Einstein? – vetettem oda.
– Nem tudom – válaszolt némi türelmetlenséggel. – Azokat a szavakat ismerem, amelyek szükségesek, hogy kifejezzem a gondolataimat... nem tudom, miért van így. Ne gondold, hogy megőrültem. Hiszen megmondták nekem, hogy megfosztottak az emlékezetemtől. Azt is tudom, hogy bármelyik pillanatban visszakaphatom. Miért nem teszitek meg végre? Hiszen ha valamit meg akarsz tudni tőlem...
– Tehát te és én egy világhoz tartozunk? – tértem vissza a beszélgetés kezdetéhez. – És a “mi” nyelvünkön beszélünk. Az enyémen és a tiéden? Nézd meg magadat és engem. Hasonlítunk?
Végigmérte a számomra jól ismert vöröses szőrrel borított testét, és keserű mosoly suhant át majomarcán.
– Hiszen nem így nézek ki valójában. Valaki megoperált...
– Kicsoda?
– Nem tudom.
– Miért?
– Hogy valaki másnak adhassam ki magamat, mint aki vagyok. Meddig fog még ez tartani?
– Ez csupán tőled függ. Attól, hogy mikor fogsz magadtól, a segítségünk nélkül rájönni, ki vagy igazából. Ha elmondod, mit láttál, kik azok, akikkel találkoztál, és mit akartak tőled. Nos?
– Hiszen mondom, hogy nem tudom! – Szinte kiabált.
– Ne idegeskedj – figyelmeztettem nyugodtan. – Tudod, mi az? – mutattam fel a fal tövében álló dobozra, amelyből vékony, tarkabarka huzalköteg állt ki. Arrafelé nézett, azután tekintetét visszafordította felém.
– Nem. De minden alkalommal bekapcsoljátok azt a szerkezetet, amikor valaki bejön hozzám – pillantott a bal vállára, amelyhez hozzáért a prémsapkájából lelógó huzalköteg. Pontosan ennek a nem mindennapi sapkának a csúcsán futottak össze a dobozszerű szerkezetből kijövő huzalok. Olyan volt, mintha ünnepi ruháját egészítette volna ki a furcsa tolldísszel. Hozzá kell tenni, hogy semmiféle ruha nem volt rajta.
- Ez adja tudtomra, hányszor támad kedved a hazudozásra – világosítottam fel az igazságról. – Ez egy gép. Nem szabad használni... a Földön. Nos?
– Hogyan hazudhatnék – válaszolta azonnal –, ha nem emlékszem, mi az igazság? Úgy látszik, elfelejtetted, hogy teljesen normálisan gondolkodom. Csak nem tudok semmit sem...
– Mennyi kétszer kettő?
– Négy.
– Honnan tudod?
– Bizonyos alapfogalmakat megtanultam visszaérkezésem után. Bess nem titkolta el, hogy ezt megteszik, különben nem tudtak volna megtanítani beszélni. Felfogás kérdése...
– Milyen rendszerben számolsz? Elgondolkodott.
– Tízesben – válaszolta tétovázva.
– Látod – bólintottam. – Ez már információ... annak, aki nagyon meg akar tudni rólad valamit, de nem tudja, honnan kezdje. És milyen másféle rendszereket ismersz?
Homlokát ráncolta.
– Másfélét... nem tudom.
– Ki az a Bess? Nem tudom. Valaki, akinek engedelmeskednem kell...