Sóhajtottam. Mit lehet kezdeni az ilyennel. Ránéztem. Fáradt volt. Fáradt volt, és nem találta az utat. De azért kitartott. Ő maga talán valóban nem emlékezett semmire. De teste, idegpályái nem felejtették el a “Hármas”-nál kapott tréninget. Kitartott. Ki tudja, talán épp azért.
Megfordult a fejemben, nem valami szép dolog, hogy eny-nyire megkínzom. Még ha csakugyan a kezébe került valakinek, és az tényleg ki akarja ezt használni, neki semmi köze az egészhez. Ebben már majdnem biztos voltam. Majdnem. Egyetlen apró kis szócska...
– Mondd el, hogy történt! Nem vagy éhes?
Fejmozdulatával ellenkezett. Szőrmesapkája csúcsán a színes huzalköteg megmozdult, és kellemetlen vékony hangot hallatott.
Nem vagy szomjas?
– Nem.
Kihúztam magamat a fotelban. Már elegem volt. Ránéztem az órámra. Már több mint két órája voltam ott.
- Nos, akkor mondd el sorjában – ismételtem. – Már tudod, hogy a csillagok közé küldtek. Mit csináltál előtte?
– Itt dolgoztam. Bess volt a főnököm. Ugyanúgy hívtak, mint most.
– Családod volt? – ennél a kérdésnél le kellett eresztenem a tekintetemet.
– Nem.
– Mondj el mindent, amire emlékszel. Elgondolkodott. De nem túl sokáig.
– Másra nem emlékszem. Ha valami konkrétumot kérdeznél... – emelte fel a hangját.
Konkrétumot? Kezdettől fogva mást sem teszek. Egye fene, megpróbálom.
– Mi ez? – vettem elő övem mellől a kézi annihilátort. Előtte még észrevétlenül rápillantottam a mutatóra. Nullán állt.
– Az? Nem tudom.
– Ez fegyver – feleltem. – Le lehet vele rombolni az egész állomást, az összes falat, amelyek körülvesznek bennünket – sorozatvetőm csövével hatalmas félkört írtam le –, meg lehet ölni minden embert, aki ezen a bolygón van, és egyáltalán nagy kalamajkát lehet vele csinálni. Ez a ravasza -mutattam az ujjammal óvatosan. – Fogd meg... – kinyújtottam a kezemet, és átadtam neki az annihilátort a csövénél fogva.
Tétovázás nélkül átvette, és ujjait rögtön a markolatra helyezte, mintha gyakorlaton lett volna. Igazi reflexmozdulat volt. A tenyere megőrizte a markolat emlékét, Hát az értelme?
– Jól tartod – jegyeztem meg közömbösen. – Pedig azt mondtad, hogy nem emlékszel... Vállat vont, és nem válaszolt. Felsóhajtottam.
– Adtál már le lövést ilyenből valaha? – kérdeztem.
Elfordult, a fejét lehajtotta. Pontosan ezt kellett tennie, ha nem akarta kivárni azt a jó pár másodpercet, mire elmúlik a szem káprázása az annihiláció után.
– Lőj – mondtam. Gyorsan rám pillantott.
– Hiszen azt mondtad... hangjából őszinte meglepetés hallatszott.
– Mondtam. Ne lőj.
– Semmire sem lehet jutni vele – mondtam egy órával később Bessnek a központi teremben. – Vagy tényleg nem emlékszik semmire, vagy azok, akik átalakították, jobbak nálunk a szakmánkban. Békén hagyhatjuk. Hátravan még a fedélzeti berendezés. Esetleg attól megtudunk valamit, nem a memóriahengerre gondolok, hanem arra, amit azok tettek vele. Még, gondolom, nincsenek készen az analízisek.
Bess nem felelt. Egy ideig ült, miközben szótlanul nézett rám, azután hirtelen felállt, az ablakhoz ment, és hátat fordított. Ez olyan sokáig tartott, hogy kezdtem kellemetlenül érezni magamat.
– Még itt vagyok – háborogtam. – Ha nincs rám szükséged, elmehetek. Már jó ideje nem aludtam, és előtte is volt egy s más dolgom.
Végre felocsúdott. Felém sem nézve a vezérlőpulthoz ment, lenyomott egy gombot, és egy kis fiókból egy még kisebb tárgyat vett elő. Őszintén szólva, a tárgy olyan picike volt, hogy csak egy idő után vettem észre nyitott tenyerében.
– Mi az? – kérdeztem.
– Leadó. Ez vele volt – mormogta csendesen. – Be volt ültetve a bőrébe a hóna alatt. Nekünk szolgáltatta az információkat, és egyúttal a komputerral tartotta a kapcsolatot. Amikor Weyth visszatért, a leadó ott volt, ahol lennie kellett. Működött is. Csakhogy sem mi, sem a komputereink nem vették a jeleit. A frekvencia egyezett. Minden egyezett. Csupán az adás nem nekünk szólt...
Éreztem, hogy féktelen harag fog el.
– Van még valami, amiről “elfelejtettél” szólni? – kérdeztem mosolygást színlelve. – Vagy talán te is átestél az űrben valamilyen kezelésen? Vagy pedig itt helyben, hogy ne legyen fárasztó? Vagy talán attól félsz, hogy a Weythtól kapott értesüléseket elkezdem valaki másnak közvetíteni? Ha így van, akkor ne aggaszd magad. Semmiféle értesülésem nincsen. És nem is lesz. Főleg, ha továbbra is a fejem fölé tartjátok a hálót, amelyen keresztül csak véletlenül jut el hozzám néha egy-egy adat arról, hogy mi történik itt.
Nyugodtabban fogadta, mint számítottam. Túlságosan nyugodtan. Nem volt vigasztaló jelenség.
– Semmit sem tudunk – dörmögte, miközben visszatette a mikroleadót az előbbi helyre. – Semmit... – ismételte elgondolkodva.
Lecsillapodtam. Valami azonban mégsem volt rendjén.
– Nem tudjátok legalább az adások irányát? – érdeklődtem. – És honnan tudjátok egyáltalán, hogy ez adta le?
– így mondták a szakemberek – válaszolta kis idő múlva, és egyszerre megértettem, hogy neki sem mondtak el mindent. Ki tudja, egyáltalán tudomása van-e már arról, hogy mit szagoltak ki a “specialistáink”.
– Mit tegyünk? – kérdeztem szelídebben. Vállat vont.
– Egyelőre beszélgess vele még. Amint megtudom, mit lehet kikövetkeztetni abból, hogyan változtatták meg az űrhajónkat, elmondom neked. Most semmi olyanról nincs tudomásom, amit te ne tudnál. Elég? Bólintottam.
– Persze – mondtam békülékenyen. – A legtökéletesebben. Legalábbis Weythnak. Még sokáig tartjátok ebben a bőrben, a négy vállával?
Kiegyenesedett, és egyszerre hideg pillantással mért végig.
– Mindaddig, amíg nem tisztázódik minden – dörmögte. -Lehet, hogy örökre. Megsajnáltad ?
– Sajnálat? – ismételtem halkabban. – Nem. Hiszen őt érte, és nem engem. Vagy mondjuk téged. Sajnálat? Ugyan...
– Amikor visszatértél, irányítanod kellett az automaták munkáját – mondtam, s hangomból nyugalom és biztonság csengett, amely kívül esett tudatom ellenőrzésén. Emlékszel, milyen manővereket hajtottál végre?
Tanácstalanul rázta a fejét.
– Nem. Fogalmam sincs, hogy jutottam ide. Mindenre emlékszem egy bizonyos ponttól... hogy is fogalmazzam meg... egyszerre csak rájöttem, hogy a kozmoszban vagyok, egyedül a fedélzeten, és hogy hazafelé utazom. Biztos voltam benne, hogy minden rendben van. Láttam magam előtt a mutatókat, a vezérlőpultot, a monitorokat, a fejemben zűrzavart éreztem, ez minden.
– Nem féltél, hogy valami elromlott? Hogy a szomszédos galaktikában érsz földet, vagy egyáltalán nem jutsz el sehova sem?
– Nem. Tisztában voltam vele, hogy az űrhajó úgy halad, ahogy kell, hiszen az imént mondtam neked... Mikor lesz végre megint ember belőlem? – kérdezte hosszabb hallgatás után. – Tulajdonképpen mit akartok? Hiszen meggyőződtetek arról, hogy tökéletesen gondolkodom. Ha meglesz a normális ismeretkészletem, könnyebben fogok tudni segíteni nektek... mindenesetre több adatot fogok tudni.
Lehet, hogy igaza van – gondoltam. – Csakhogy a “specialistáink” hamarabb átalakítanak kecskévé, mintsem hogy ezt az igazságot elismerjék. Nem beszélve a következtetések levonásáról.
– Nem kockáztathatunk – válaszoltam. Lojális akartam lenni hozzá, legalábbis bizonyos fokig. Ennyit megtehettem. De csakis ennyit. – Nem kockáztathatunk – ismételtem. -Kapcsolatba léptél az idegenekkel. Nyilván magad is végiggondoltad már ezt.
– Idegenekkel? – szakított félbe erőszakosan. Tágra nyílt szemmel nézett rám. – Én?! Miféle idegenekkel? Semmiről sem tudok...
– Lehet, hogy nem tudsz róla – bólintottam –, de nekünk meg kell bizonyosodnunk. Tudnunk kell, mit sikerült ki-húzniok belőled, annak ellenére, hogy emlékezetedből mindazt kitörölték, amit kizárólag az emberek tudhatnak. Az emberből mindent ki lehet szedni, főleg ha információs berendezés áll a rendelkezésre, még ha kicsivel rosszabb is, mint a mienk. Nekik viszont, alighanem, jobb van. Attól félek tehát, hogy várnod kell még egy keveset. Talán eszedbe jutott már valami?