Feljajdult, és a fejéhez kapott. Ujjai hozzáértek a sapkához, amelyből huzalok álltak ki, és megrettenve húzta visz-sza a kezét.
– Semmit sem tudtam az idegenekről – motyogta. – Miért kínoztok? Mivel gyanúsítotok?
– Én semmivel – válaszoltam. – Én csak azt teszem, amit Bess parancsolt. Ugyanolyan vagyok, mint te – jelentettem ki, miközben lelkem mélyén eltöprengtem azon, mennyi is ebben az igazság. – Én is az ő-parancsait teljesítem. Csupán véletlen, hogy én kérdezek, és te felelsz. Ugyanígy lehetne fordítva is, én magam is nagy űrhajókon repülök. Tehát ne okozz nehézséget nekem. Emlékszel, hogyan közlekedünk az űrben ?
– Mit jelent ez? – kérdezte bizalmatlanul.
– Hogyan terjed a fény?
– A fény... nem tudom.
Sóhajtottam. Nem tudja. Nem hallott a térfölöttiről, a fekete folyosókról, a galaktikák közötti navigációról. Falra hányt borsó.
– Nos, jól van – dörmögtem1 meggyőződés nélkül –, tehát mi történt akkor, amikor magadhoz tértél? Biztos voltál
benne, hogy minden rendben van. Sok idő telt el, mire landoltál?
– Nem tudom – válaszolta elgondolkodva –, de talán nem...
– Mit jelent az, hogy talán ? – emeltem fel a hangomat. -Hiszen, az ördögbe is, tudnod kell, hogy valami hosszú ideig tart vagy sem! Régóta beszélgetünk?
– Várj csak – nyugtatott meg egy mozdulattal –, nem, előkészület nélkül landoltam. Elgondolkodtam, mit tegyek, és észrevettem a monitoron a földet, arra gondoltam, hogy beteg vagyok... nem tudom, mire gondoltam. Rögtön utána túlnyomást éreztem, és leültem.
– Tudtad, hol vagy?
– Tudtam, hogy ismerem azt a helyet. De sehogy sem jöttem rá, honnan. Ültem a fotelban, és vártam. Végül kinyílt a zsilip fedele...
– Magától?
– Később elmondták, hogy Bess nyitotta ki. Ekkor kiszálltam.
Kiszállt. Kiszállt a rakétából a nyitott leszállóhelyre, és jól mégnézte az egész állomást, az aggregátorokkal, a felállított annihilátorokkal, antennákkal, tükrökkel, őrautoma-tákkal, erőtér-stabilizátorokkal – nem rossz. Számításba véve, hogy akkor még nála volt a leadó, amely jeleket adott le... méghozzá nem nekünk. Most aztán már óvatosak. Amikor már késő. El kellene engedniük, és elnézést kellene kérni tőle. Azok már úgyis tudnak mindent, amit akartak. Most például üldögélnek, és a markukba nevetnek, hogy ilyen ügyesen megszakítottuk a kapcsolatukat a kémükj kel... egy emberrel. Akit átoperáltak, hogy rájuk hasonlítson, csak nem pontosan. Ha ugyan olyanok voltak, mint most ő. Mert olyan lényekről is szó lehet, akik például egykor a Pettyn laktak... vagy egészen másfélékről. Mondjuk olyanokról, akik nem is feltételezték, hogy a majomkülsejű, torzonborz lény fejlett civilizációt képviselhetne. Tehát egyszerűen valamiféle organikus automatának tekintették, és ennek megfelelően bántak vele. Hát még ha figyelembe veszszük, hogy nem tudott többet, mint egy jobb fajta idomított kutya a Földön. Megfordult-e a fejükben, hogy a memória-
hengerek, amelyeket kifosztottak, ha egyáltalán megtették, annak a lénynek a sorsát tartalmazzák, akit elfogtak ? Vajon a bőr alá beépített leadó nem éppen arról győzte-e meg őket, hogy állattal van dolguk? Kérdések. Kérdések tömkelege. Ugyanakkor tőlem várják a választ.
– Sokáig tartott, mire idekerültél ebbe a kabinba? – kérdeztem még, mintha ennek bármi jelentősége lett volna. Hisz az információk gyorsan mozognak. A jó leadó sokat képes továbbítani a másodperc töredéke alatt is.
– Először olyan hatalmas, csupa üveg terembe vezettek -mondta tétovázás nélkül. – Ott tudtam meg, hogy az egyikük éppen Bess.
– Hányan voltak?
– Hárman. Bess, egy fotonikus, ahogy magáról mondta és egy kövér, szemüveges...
– Hájas – mondtam.
– Hájas – bólogatott. – Azután átmentem egy másik helyiségbe, ott voltak még néhányan, de amint beléptem, lekapcsolták a villanyt. Elaludtam. Elaltattak. Már itt ébredtem fel – tekintete a sarokban álló fotelra tévedt.
Igen. Óvatosak voltak, de azért nem túlságosan. Mintha valaki kozmetikai kezelésben részesítene egy halottat. Persze nem egészen régi halottakra gondolok, például egyiptomi fáraókra.
– Lehet, hogy igazad van – felelte Bess gyanúsan barátságos hangon, amikor nemcsak azt mondtam el neki, miről beszélgettem Weythtal, hanem azt is, mit gondolok erről az egész elkésett álarcosbálról. – Örülök, hogy magad jutottál erre a következtetésre – szólalt meg. – De azt is meg kell értened, hogy így nem maradhat a dolog. A pályát, amelyet Weythnak előkészítettünk, pontosan kiszámították...
– Küldjétek automatákat – válaszoltam. – Az ő emlékezetükkel könnyebb lesz manipulálni. És ezek a “specialisták” is összeállíthatnak olyan programkombinációt, hogy legyen valami hasznunk belőle, amikor visszatérnek. Ha egyáltalán visszatérnek. Ha az ottaniak nem sértődtek meg ránk, hogy elnémítottuk a leadójukat.
Bess elhúzta a száját. Alaposan szemügyre vette az ujjai, végét, ezután, miközben változatlanul azokat nézegette, megszólalt:
– Elképzelhető automatákkal. Csakhogy amikor az interpretálásra kerül a sor... hiszen magad is tudod...
Tudtam. Alighanem valakinek már magyarázgattam ugyanezt.
– Kicsoda? – kérdeztem röviden. – Megint én?
– Ha egyetértesz... – vágta rá gyorsan. Leeresztette a kezét, és mindkét kézzel a vezérlőpultra támaszkodott. Végre rászánta magát, hogy a szemembe nézzen. – Megint átoperáltok? – vetettem oda könnyedén, bár egyszerre furcsa hűvösséget éreztem. – Az ilyen gyakori metamorfózisok nem lesznek hatással a szervezetemre... legalábbis pszichikailag? Tán csak nem akartok tönkretenni?
– Beleegyezel? – kérdezte, hallgatásával kerülve meg szóvirágaimat, amelyeknek azért láthatóan megvolt a hasznuk.
– Igen – hallottam a saját hangomat. – Leülhetek? Választ nem is várva letelepedtem az egyik fotelba. Hagyta, hogy egy ideig nyugodtan átgondoljam a dolgokat.
– Megadom magamat – szólaltam meg végül. – Először is ugyanazon a folyosón megyek, amelyiken Weyth, tehát ugyanolyan esélyeim lesznek, hogy felfedjenek és elkapjanak. Másodszor megfosztotok az emlékezetemtől, azonban... Weyth sem tudott semmit sem magáról, amikor elrepült. Sem magáról, sem arról, honnan származik...
– Örülök, hogy magadtól rájöttél.
– Önmagadat ismétled – állapítottam meg. – Ne örülj, mert nincs miért, azonkívül ne szakíts félbe, most nem viccelek. Vagy mégis? Tehát az űrhajón nem lesz elhelyezve a memóriafeljegyzésem... hogy vészhelyzetben alkalmazhassa valaki. Akár én, akár más. Harmadszor nekem is lesz le-adóm, mert anélkül akár mehetnék a Pettyre horgászni. Csak egy kicsit törnötök kell a fejeteket, azaz törnie kell a fejét minden specialistának, hogy jobb készülék legyen, mint Weythé. De itt, helyben megőrzitek a memóriám kettős másolatát. A harmadikat pedig elkülditek a földi Központunknak. Ki tudja, mi történhet, s mire visszajövök, ti már nem lesztek itt. Nem szeretnék a kozmoszban bolyongani úgyhogy nem tudom, mi a nevem, hogy nem tudom, hova kell visszatérnem. Végül negyedszer aláírtok egy kötelezvényt, mégpedig az állomáson tartózkodó valamennyi személy jelenlétében s egyúttal az NVÜ Központ egyetértésével, hogy visszatérésem után azonnal visszaadjátok emberi formámat és emlékezetemet... – Ez a feltétel az utolsó pillanatban jutott eszembe, de még időben.