– Egyetértek – bólintott Bess. – A negyedik pont kivételével. Ostobaság, hogy ilyen nyilatkozatot követelsz. Ha úgy gondoljuk, hogy veszélyes vagy az emberekre, akkor semmilyen aláírás nem segít.
– Én mégis ilyen ostobaságot követelek – jelentettem ki határozottan. – Nyilván nem voltál olyan sokáig az “átalakított” Weyth társaságában, mint én. Nem akarok az ő helyzetébe kerülni. Ezt a feltételt közölnöd kell a Központ egész vezérkarával. Érted? Különben nem repülök. Nem kény-szeríthetsz rá.
A szeme összeszűkült.
– Change utazik – dörmögte.
– Semmi kifogásom ellene – vetettem oda. Felálltam, és az ajtó felé indultam.
– Hová mész?! – kiáltotta. Megálltam, és fejemet hátrafordítva vigyorogva néztem rá.
– Miről van szó? – kérdeztem. – Elfelejtettél valamit?
– Te felejtettél el – sziszegte. – Gyere vissza!
Visszafordultam. Leültem vele szemben, és nevetve fontam össze a karomat. A szeme közé néztem. Néhány pillanatig állta a tekintetemet.
– Arról van szó – szólaltam meg, mert nem akartam elnyújtani a beszélgetést, amelynek amúgy sem volt semmi értelme –, hogy te vagy a főnök, én meg amolyan Weyth vagyok. Te is megéred a magadét, meg én is. Jól tudod, ha szükség lesz rá, minden további nélkül bedugom a fejemet az antiproton sugárzásba. De azt tudnom kell, hogy nincs más megoldás. Ugyanakkor Weythtal kapcsolatban nem vagyok meggyőződve arról, hogy ott kell üldögélnie, ahol van, az elzárt helyiségben, szőrrel borított külsővel és a négy vállal, amely még azt sem teszi lehetővé, hogy jól kialudja magát. Erről van fogalmam... Olyan nehéz megérteni, hogy el akarom kerülni az effajta élvezeteket? Hogy a magam-fajtájúak között legyek, a magamfajtájúak között, érted, akik tudatosan tartanak megfosztva emlékezetemtől, állatbőrben és így tovább. Nos, nem engedek. Vagy beleegyezel, vagy nem repülök. Ismétlem, nem kényszeríthetsz, azonkívül úgy gondolom, hogy Weythot meg kell operálnotok. Maradjon ott, ahol van, de adjátok vissza emberi külsejét és emlékezetét. Az ernyőinken úgysem tud áthatolni még egy parányi információ sem.
– Csakhogy az állomás nem börtön! – fakadt ki. – Ki tud menni, még ha az ajtókat becsukjuk is. Állítsak melléje valakit annihilátorral? És ha még másutt is építettek bele le-adót? Ha emlékezetével eljut kívülre... az ellenőrzött területen túlra? Ha már mint ember el akar valahpva repülni? Hiszen itt csak úgy hemzsegnek az automaták, amelyek az emberek egyetlen intésére várnak. Különben beszéljünk rólad. A te feltételeidről beszélgethetünk. Másokkal ne törődj. Világos?
– Nem egészen – válaszoltam. – De említettél valamilyen lehetőségeket... jó, ne beszéljünk Weythról. Beszéljünk rólam. Egyetértesz?
Elgondolkodott. Csak azért tette, hogy örömet szerezzen nekem. Inkább így nevezem. Ugyanis már régen elhatározta magát, erről nem lehetett kétségem.
– Megérted talán – kezdte végül kenetteljesen –, hogy magam nem mondok sem igent, sem nemet. Minden a specialistáktól függ. Már indulok is...
Felállt, és olyan arccal indult az ajtó felé, mint aki megoldhatatlan feladatot kapott. Mintha neki kellett volna repülnie, s nem nekem.
Majd félórát vártam. Tovább is várhattam. Ráértem. Nem kellett előkészülnöm sem elméletileg, sem pszichikailag. Úgyis emlékezet nélkül fogok repülni...
Visszatért, és már a küszöbről örömteli hangon közölte:
– Elfogadták a feltételeinket. Az űrhajó estére kész lesz. Holnap indulás...
Azt mondta, “a feltételeink”. A “mienk”. Csakugyan.
Felálltam. Elmentem mellette, és kifelé menőben hátraszóltam:
– Gondolod, hogy nem csapnak be minket?
Nem vártam meg a választ. Amikor már a folyosón voltam, útban saját kabinom felé, elmosolyodtam magamban. Mindegyikünk, én is, ők is, meg fogjuk tenni, amit kell. Az egész beszélgetést csupán Weythért folytattam. Csak érte. Egyes-egyedül abban bízhattam, hogy nem minden volt falra hányt borsó...
Egy órával később a “specialistákhoz” hívtak. Vöröses szőrrel benőve jöttem ki tőlük, és újból meg kellett tanulnom mozgatni azokat a lehetetlen nyúlványokat, amelyek mellem közepéből álltak ki. Ezután megint problémám volt a lefekvéssel. Ennek ellenére azonban jól aludtam. Reggel megjött Bess, és elvitt az információs laboratóriumba. Voltak ott néhányan, mielőtt azonban szemügyre vehettem volna őket, kialudt a fény. Egy hang a Földről, bizonyára valaki olyané, aki a vezérkarnál dolgozik, de mégsem ismertem, közölte velem, hogy feltételeimet elfogadták. Ez volt az utolsó, amire emlékeztem.
Egy kemény lemezen ültem, amely velem együtt mozgott a padlót borító rugalmas anyagon. Előttem és mögöttem emberek haladtak. A lemez alatt kerekek voltak, amelyek tompa neszt hallattak, mint amikor valamiből jön kifelé a levegő. Szűk alagútban haladtunk, amelyben nem volt lámpa. Ennek ellenére világos volt.
Az alagútszerűség véget ért, s egy félkör alakú szobába jutottam, amelynek egyetlen ajtaja volt. Vaskos lemezből készült, hatalmas emeltyűszerű retesze volt, és színes rovátkák díszelegtek rajta. Szorosan a testemhez simuló ruhába voltam öltözve, amelyre még egy másikat húztak rá. Ez nehéz volt. A fejemre hatalmas buraszerű valamit tettek. Észrevettem, hogy az emberek körülöttem másként néztek ki, mint én. Vagy talán én voltam más?
Most, amikor mindnyájunkon az a durva, zsákszerű ruha volt, amikor a fejükön levő, burához hasonló valamibe illesztett üvegben láttam arcvonásaikat, hasonlítottunk egymásra.
Az ajtó kinyílt, annak ellenére, hogy senki sem lépett eléje. Átmentünk egy szűk szobácskába, amelyben csak nagy nehezen fértünk el. Az ajtó becsukódott mögöttünk, azután szemközt kinyílott egy másik, amelyik pontosan ugyanolyan volt, mint az első. Valaki könnyedén meglökte a vállamat, és kint találtam magamat a szabadban.
Vörösesbarna pusztaság tárult elém, amelyet kúp alakú kiemelkedések és lekoptatott sziklák tarkítottak. Balra, nem messze attól a helytől, ahol álltam, sima felületű, szilárd burkolatú nagy térséget pillantottam meg. Csúcsosan végződő, óriási henger állt ott, valamilyen rácsos szerkezetre támaszkodva, de olyan magas volt, hogy az embernek az a gondolata támadt, hogy mindjárt felborul. Arrafelé indultunk. Nagyjából megtettük az út felét, amikor közvetlenül a fülem mellett, nem tudom, milyen csoda folytán, hiszen a fejemen volt a súlyos, hermetikusan záró védősisak, éles, vibráló hang támadt. Előttem és mögöttem az emberek is megálltak. Kiáltásokat hallottam, és valaki váratlanul teljes erejéből megütötte vállamat, úgy, hogy majdnem elestem. Valaki más elkapta a kezemet, és húzni kezdett. Ösztönösen futásnak eredtem. Eljutottunk a legközelebbi kiemelkedésig, s a talaj egyszerre eltűnt a lábam alól, vagy jó két métert zuhantam lefelé egy négyszögletes gödör fenekére. A talaj kemény volt, és annak ellenére, hogy vastag ruha volt rajtam, jól megütöttem magamat. Amikor feltápászkodtam, már mindenki, aki velem együtt jött, ott volt lent, fejünk fölé vastag, átlátszó tető borult. Ezen át pillantottam meg a napnál élesebb fényt, amely egyre erősebb lett, hogy végül kénytelen voltam elfordítani a szememet. Mások színes üvegdarabokon át nézték, nem tudom, honnan vették. Valamit kiabáltak. Észrevettem, hogy a fény irányából furcsa járművek érkeznek. Mindegyikből vastag, rövid cső állt ki elöl. A járművek mögött jóval lassabban gépek jöttek, amelyek kissé emberre emlékeztettek, ugyanis két rugalmas végtagszerűségre támaszkodtak.
A fény egyszerre eltűnt, és az egész területet előttünk porfelhő borította be. Semmit sem láttam, mások azonban tovább szemlélődtek. Eltelt néhány perc, és a felhőből furcsa menet lépett elő. A most lassan haladó járművek között, a