lépegető gépek mögött jött valaki, aki ugyanúgy volt öltözve, mint én. Sőt az inge alatt észrevettem azokat a dudoro-kat is, amelyek megkülönböztették a többiektől. Hallottam egy hangot, amely ezt mondta: “Hiszen ez Ago” – és ez a hang nagyon furcsa volt. Egy időre csend támadt. Végül a gödörben levők közül valaki kinyitott egy láthatatlan ajtót, és kifutott. Rögtön azután megláttam őt a nyitott térségen, ahogy közeledett ahhoz, aki a vakító fénnyel együtt érkezett. Alltak, és egy pillanatig mintha szót váltottak volna. Az, aki közülünk vált ki, úgy állt, hogy nem láthattam, mit csinál az újonnan érkezett. Különben rögtön továbbmentek, már együtt, az építmény felé indultak, amelyet nemrég hagytunk el. Beléptek a vaskos kapun, és eltűntek a szemünk elől. Néhány gép bement velük, a többségük azonban kívül maradt. Elég soká tartott, míg ismét kinyílt az ajtó, és kijött az az ember, aki korábban velünk volt. Jelt adott, és ekkor valaki ismét jól meglökte a vállamat. Ezúttal a lépcsőn mentünk fel, amelyet addig nem vettem észre, mert amikor megszólalt az az éles hang, mindenki beleugrott a gödörbe. Az ember, aki a jövevényt elkísérte, csatlakozott, hozzánk, és ekkor megint, nem tudom, honnan, meghallottam, hogy valaki kérdezi: “mi?”, a másik röviden így felelt: “semmi”. Ekkor ismét egy másik hang szólalt meg: “Lehet, hogy nincs értelme, hogy elinduljon.” Erre az első mérgesen – legalábbis én így hallottam – ezt válaszolta: “El kell indulnia, ha egyszer visszatért.” Ezután egy szót sem szóltak. Ami engem illet, akartam valamit mondani, de semmi sem jutott eszembe. Tudtam mozgatni a kezemet, lábamat, tisztában voltam vele, hogy egy vagyok azok közül, akik körülvettek, és hogy az, amit nézek, ismerős, és otthon kell ereznem magamat... ez minden.
A függőlegesen álló henger közelről még nagyobbnak látszott, mint feltételezhettem, amikor először megpillantottam. A lent álló kicsiny dobogóból két rúd vezetett fölfelé, amelyek egy nyitott ablaknál végződtek. A dobogóra helyezték az egyik embermódra lépegető gépet, nekem pedig megparancsolták, hogy álljak melléje. Egy pillanat múlva már emelkedtem felfelé az egész berendezéssel együtt, miközben a mellettem álló gépből kinyúló karszerűség tartott. Miután feljutottunk, becsapta mögöttünk az ajtót, azutánlkényelmet-len, szűk folyosókon át egy kis szobácskába vezetett, amely tele volt lámpával, kötelekkel és még valamilyen különös tárgyakkal. Ott leültetett egy fotelba, amely a körülményekhez képest egészen kényelmes volt, maga pedig elhelyezkedett a hátam mögött. Még egy pillanat, és szörnyen elnehezedtem, kiáltani akartam, de nem bírtam kinyitni a számat. Utána ez az érzés fokozatosan elmúlt. Ezután egy hangot hallottam, ugyanazt, amelyik nemrég mondta: “Ago”. így szólt: “Tarts ki. Bemész a folyosóba. Hello.” Megértettem, hogy ez nekem szólt. Kicsivel később világító felhőt pillantottam meg magam előtt, amely teljesen elborított, megfosztva látóképességemtől. Ebből a felhőből, először alig láthatóan, azután egyre plasztikusabban arcok kerültek elő... bizonytalan sejtésem támadt, hogy ezeket az arcokat valahonnan ismerem... csak azt nem tudtam, honnan. Nagyon kellemes és ugyanakkor nagyon szomorú érzéseket keltettek bennem...
Fejemet kékes füst borította el. Úgy tűnt, mintha az előbb még ebből a füstből arcok bontakoztak volna ki, amelyeknek látványa lényem legbelsőbb részében furcsa, meghatározhatatlan érzéseket keltett. Most azonban már semmit sem láttam. Kezemre, lábamra és fejemre váratlanul ólmos súly nehezedett. Mellemre furcsa, kétujjú mancs támaszkodott. Megfordultam és láttam, hogy a gép, amelynek jelenlétéről az előbb nem volt tudomásom, finoman a fotelhoz szorít. Megpróbáltam kiszabadítani magamat, a mancs eltávolításához azonban nem volt elég erőm.
Rögtön ezután elmúlt a nyomás. Ekkorra a gép is elvette nyúlványát, amely fekvő helyzetben tartott. Felemelkedtem, meglepetve állapítottam meg, hogy a fotel támlája a hátam mögé került. Előttem egy nagy ablak volt, amely mögött tűz gomolygott. Szinte elvakultam a fényétől. A tűz hirtelen megváltoztatta színét, a fény elsötétedett, enyhe rázást éreztem. A helyiséget addig betöltő halk, vibráló hang elnémult. A gép megmozdult mögöttem. Észrevettem nehézkesen emelkedő végtagjait, és megértettem, hogy azt akarja, hogy álljak fel. Engedelmeskedtem. Szűk folyosón át egy közepes nagyságú szobába vezetett, amelyen két ajtó volt. Azután kiléptem az ablakon, amely váratlanul kinyílt előttem, és megláttam a Földet. Vörösesbarna volt, mintha be lett volna piszkítva, itt-ott sziklatömbök és kiemelkedések tarkították. Távolabb, jobbra, egy kopár dombvonulat lejtőjén félkör alakú fal látszott. Nem messze tőle egymást keresztező támfákkal megerősített, függőleges vasrudak sorakoztak, valóságos erdő. Mögöttük egy vízszintesen elhelyezett óriási homorú tükör ragyogott.
A gép a kijárat előtti kis erkélyre helyezett. Ez az erkélyszerűség rögtön azután megmozdult, és elindult velünk lefelé az épület kidomborodó páncéljára szerelt síneken. Már rájöttem, hogy az épület, amelyet az imént hagytam el, a hatalmas henger volt, amely a rácsos szerkezeten állt. Amikor elértük a talaj szintjét, észrevettem, hogy az óriási méretű henger csak a földtől embermagasságnyira kezdődik. A gép odébb lökött, és ekkor körülöttünk megjelent a többi, hozzá hasonló gép. Odaérkeztek valamilyen föld felett mozgó, lapított tárgyak is, amelyekből rövid, ferdére vágott cső állt ki. Hallottam a hangot, amely mintha ezt mondta volna: “hisz ez Ago” – és rögtön ezután megláttam magam előtt az embert, aki ugyanúgy volt öltözve, mint én. Ugyanolyan volt a ruhája, de valahogy soványabb volt nálam, mintha lapos lett volna. Nem tetszett nekem, de nem tudtam megmondani, miért. Az ember megfogta a kezemet, azután gyorsan elengedte, és ezt mondta: “Gyere utánam.” Ezután elindult egyenesen a hegyoldalba vágott építményhez. Utunk mellett egyszerre csak valamilyen fény villant fel. Arrafelé néztem, és egy üvegtetőt pillantottam meg. A nap tükröződött benne, de azért észrevettem alatta az emberi arcokat. Az volt az érzésem, hogy úgy néznek, hogy én ne lássam őket. Ez sem tetszett. Utolért egy hang, amely más volt, mint az előző. Valaki megkérdezte, hogy érdemes-e elindulni, valaki más azt felelte, hogy meg kell tenni, ha már visszatért. Ki tért vissza? Sietni kezdtem, hogy utolérjem az előttem haladó embert, de az ebben a pillanatban elért az építmény súlyos ajtajához. Nyitva állt előttünk. Szűk helyiségben találtam magamat, amelyben egy időre megálltunk, és semmit sem csináltunk.
– Hol vagyok ? – kérdeztem egy idő után, mert megértet; tem, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kellene, ha már egyszer semmit sem tudok. Számat azonban a legkisebb hang sem hagyta el. Mi történik? Ismét megmozgattam az ajkaimat, és megállapítottam, hogy a számmal minden rendben van. Egyszerűen nem tudtam elmondani azt, ami eszembe jutott. Az más lapra tartozik, hogy a gondolataimat nemigen lehetett gondolatoknak nevezni. Csakhogy, ha ennek tudatában vagyok...
Az ajtó, szemben azzal, amelyiken bejöttünk, kinyílott, és továbbindultunk. Már nem is próbálkoztam, hogy valamit mondjak. Elhagytunk egy félkör alakú helyiséget, és egy alagútszerű átjáróban találtuk magunkat. Önkéntelenül lehajtottam a fejemet, nehogy beleüssem a mennyezetbe a buraszerű védősisakot. Az ember, aki elkísért, levetkőzött ebben a kis teremben, ahol, nem tudni, miért, oly sokáig várakoztunk. Éreztem, hogy én is szívesen megtenném ugyanezt. Dühös voltam, hogy továbbra is ebben a kényelmetlen, nehéz, légmentesen testre tapadó öltözetben kellett mennem, amelyet különböző érthetetlen díszek, fényben csillogó négyzetek, miniatűr üvegdarabok és más furcsaságok borítottak.