Az előttem haladó férfi végre megállt. Az alagút falában kinyílt egy ajtó. Amikor átléptem a magas, szögletes küszöböt, bejött utánam. A legteljesebb sötétségben találtam magamat. Egy kéz nehezedett a vállamra. Ezúttal élő ember keze volt, nem pedig a merev ujjú gép, amely felügyek rám, amikor egyedül voltam. Engedelmeskedtem a kéz mozdulatának, és néhány lépést tettem előre. A kéz ismét rám nehezedett. Megértettem, hogy le kell ülnöm. Valamilyen fotelba vagy ágyba huppantam, amely elég mély volt és kényelmes, hogy elöntsön az álmosság. Megpróbáltam leküzdeni, de erősebb volt nálam. Becsuktam a szememet, és a semmibe zuhantam.
VII.
Lassan lüktető zúgást hallottam a fülemben, mintha a tengerparton feküdnék, és egy kellemes sláger ritmusát hallgatnám. Ez a zaj azonban lassanként egyre halkabb lett. Végre rájöttem, hogy a hang forrása a halántékomon belül van. Méghogy tenger!...
Kinyitottam a szememet, és észrevettem a fölém hajoló Bess barátságtalan arckifejezését.
– Már nem alszol? – érdeklődött. Találó kérdés volt, figyelembe véve, hogy tágra nyílt szemmel néztem rá. Következésképp nem is válaszoltam.
Felemeltem a fejemet, tekintetemet elfordítottam az arcáról, amely semmi jót nem ígért, és körülnéztem. Az információs teremben voltam. Ugyanabban, ahová egy pillanattal korábban kísértek be... vagy mikor is. Bevezettek, és rögtön utána eloltották a lámpát. Hiszen ismertem ezt a helyiséget, egész berendezésével. A különbség csak annyi, hogy most ketten voltunk: Bess és én. Akkor egy egész népes társaság volt itt. Pillantásom a lábamra tévedt. A szétnyitott fotel támláján pihent, és meztelen volt. Természetesen, ha nem számítjuk a vöröses szőrt, amely beborította. Ismét Bessre néztem, aki már kényelmesen elhelyezkedett a szomszédos fotelban.
– Történt valami? – kérdeztem. – Nem repülök?
Bess elfordította a fejét. Úgy látszott, nincs kedve beszélgetni. Megint körülnéztem a teremben, és rájöttem, hogy talán már másodszor vagyok itt, és ebben az esetben a kérdést másként kell megfogalmazni.
– Már visszatértem?
– Igen.
– Értem – fejem visszazuhant a támlára. Elgondolkodtam, azután kiböktem: – Mikor?
– Tegnap.
– És mikor indultam?
– Szintén tegnap.
Néhány pillanatig még mozdulatlanul feküdtem, végül összeszedtem magamat, és felültem. Megfordultam a fotelban, lábamat letettem a földre, és kihúztam magamat.
– Nem tartott sokáig – jegyeztem meg. – Visszafordítottatok?
– Az űrhajód energiakészleteinek csak a fele fogyott el. Három galaktikán is átrepülhettél volna – vetette oda kelletlenül. – Visszatértél, mielőtt elindultál volna.
Agyam már tisztán működött.
– Tehát mégis voltam valakiknél... méghozzá olyan valakiknél, akik megtanulták, hogyan kell kihasználni a térfelettiség törvényeit gyakorlati célokra. Az ő Einsteinjüknek jóval a miénknél előbb kellett születnie. Egy apró hibát mégis elkövettek. Egy aprócskát. Úgy látszik, nem olyan könnyű dolog másodpercnyi pontossággal kiszámítani az időrelációkat hajlított térben. Szép kis látvány lehetett – tettem hozzá elismeréssel. – Nem gondoltam, hogy ilyen dolgok megtörténnek. Elméletileg persze... kár, hogy nem emlékszem – fejeztem be őszintén.
– Nincs mit sajnálnod – ellenkezett komoran. – Inkább ostoba látvány volt.
– És mi történt volna, ha nem startolok?! – kérdeztem, bár tudtam a választ erre a látszólag értelmetlen kérdésre. -Akkor most ketten lennénk...
– Nem fogunk paradoxonokkal szórakozni – vágott közbe savanyú képpel. – Most ugye semmire sem emlékszel? -megnyomta a “most” szót. Most, azaz miután ebben a teremben visszaadták az emlékezetemet.
– Mindenre emlékszem – feleltem – addig a pillanatig, amikor bejöttünk ide, és kikapcsoltátok a villanyt. Örömmel állapítom meg, hogy megtartottátok a szavatokat, legalábbis félig. Mi van most velem ?
Egy ideig hallgatott, azután vállat vont.
– Személyiségfeljegyzés és emlékhengerek nélkül utaztál. Semmit sem húzhattak ki belőled. De ne örülj – vetette oda. – Voltál náluk. Hozzányúltak az űrhajóhoz. Úgy tértél vissza, hogy semmire sem emlékeztél az egész útból. Ugyanúgy, mint Weyth.
– Weyth – ismételtem akaratlanul. – Vajon csináltatok vele valamit?
– Előtted volt itt – mormogta Bess. – Már ő is ugyanaz, aki volt... félig. – Mosolya felettébb ellenszenves volt a számomra.
– Visszaadtátok az emlékezetét, de meghagytátok torzonborz külsejét – vélekedtem fennhangon. – Beszélgettetek velem, amikor visszatértem. Ki?
– Én magam – válaszolta kisvártatva. – Én és Weyth. Ott volt az egyik specialista is... – Megtudtatok tőlem valamit? Fejét rázta, és nem válaszolt.
– Nem rossz... – böktem ki elgondolkodva. – Nem rossz... hogy csinálják ezek, az ördögbe is? És mi van az automatákkal? – kérdeztem.
– Még nem tértek vissza. Ha egyáltalán visszatérnek...
– Megeshet, hogy nem – bólogattam. – Még ki akartok húzni belőlem valamit? Jó, jó, ne nézz rám így – vigyorogtam el magamat. – Tudom, hogy gyanús vagyok, így kell bánnod velem, a helyedben én is így tennék, azért beszélhetsz normálisan. Nem vagyok gyerek. Csupán biztosítani akarlak minden eshetőségre, hogy tényleg semmit sem tudok. Számítottatok valamire, hogy visszaadtátok az emlékezetemet, vagy egyszerűen baráti gesztus volt?
– Ne bohóckodj – dörmögte, ismét elfordítva a fejét. Ezúttal a mennyezet nem létező részleteivel foglalta el magát. – Rögtön mondok neked valamit, amitől egyből elmegy a jókedved.
– Gondolod? – szóltam közbe kétkedve. – Nem hiszem -ráztam komoly képpel a fejemet. – Kiváló hangulatban vagyok. Az automaták az űrhajómon ugye semmiféle feljegyzést nem hoztak?
– Semmifélét.
– És a leadom?
– Melyik leadóra gondolsz? – kérdezte, furcsa hangsúllyal. – Az, amelyiket a bőröd alá helyeztünk, öt másodperccel elindulásod után elhallgatott. A másik ellenben továbbra is működik...
Felálltam. Kiegyenesedtem, hogy még a csontjaim is ropogtak bele, utána gyorsan lehajoltam, és a szeme közé néztem. A szemhéja remegett, de ezúttal nem fordította el az arcát.
– Milyen leadó? – kérdeztem halkan.
– Honnan tudjam! – mordult fel, és továbbra is szúrós szemmel nézett rám. – Mindenesetre nem a mienk...
– Mit jelentsen ez, az ördögbe is! – robbant ki belőlem. -És hol?
– Nem tudom, mit jelent – válaszolta azonnal. – Hogy hol? Ó, itt, előttem – emelte fel a tenyerét, és ujjával megcélozta a mellkasomat. Tekintetem önkéntelenül odatévedt a mellkasomon levő mélyedésre, amelyből azok a bizonyos nyúlványok álltak ki.
– Ne keresd – hallottam meg a hangját. – Már megtettük előtted. Elhiheted, hogy igyekeztünk kihasználni minden lehetőséget.
– És semmi? – nyögtem ki dermedten.
– Semmi...
Lassan felegyenesedtem. Ez tényleg több volt, mint amire számíthattam. Több, mint amit elviselhet az ember.
– Hogy lehet ez? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy a torkomban egyre növekszik egy kemény gombóc, amely hamarosan lehetetlenné teszi számomra, hogy beszéljek. -Nem kíváncsiságból érdeklődöm. Először is... – végigfutott rajtam a hideg, és rögtön azután valami megszabadította a torkomat. Ismét magamnál voltam. Feladattal bíztak meg, konkrétabbal, mint bármikor. – Először is – ismételtem – az adás iránya? Ugyanaz, mint Weyth esetében?
Bólintott.
– Igen. A folyosó adatainak megfelelően, amelyen repültél.
– Jó. Másodszor, biztosak vagytok benne, hogy leadok?