Ezt felesleges volt mondania. Magam is észrevettem, hogy az űrhajó már egy bizonyos cél felé halad. Csakhogy több millió kilométeres körzetben semmiféle olyan cél nem lehetséges, ami minket érdekelne. Sőt semmiféle, cél nem lehetséges.
– Meteoritok ? – kérdeztem, tovább tettetve. – Vagy valami sugárnyaláb?
– Meglátod... – ismételte sokat ígérőén, és jelenlétemről megfeledkezve visszafordult a vezérlőpulthoz.
Még megvolt az a reményem, hogy kozmikus katasztrófa során elégett égitest egy eltévedt darabkájának elég ritkán tapasztalható esetéről van szó. De mindenesetre fémdarabnak kellett lennie, ami valóban nem volt kizárt, de nagyon kevéssé valószínű. A ferroindukciós érzékelők nem hagytak kétséget az utunkban álló test szerkezetét illetően. Ha azonban mégis valami olyasmi ez, aminek nem lenne szabad itt jelentkeznie, akkor küldetésem előbb befejeződik, mintsem azt bárki feltételezhette. Jószerével mielőtt elkezdődött.
Egyelőre várnom kellett. Egy mozdulattal megérintettem a kesztyűmben elhelyezett kis táblácskát, amelynek révén bármelyik pillanatban kapcsolatba léphettem a Petty holdján levő NVÜ-bázisunkkal, aztán visszamentem a zárt ajtóhoz, és nekitámasztottam a hátamat. A vezérlőteremben nem volt harmadik fotel.
Nem kellett sokáig várnom. Öt-hat perc múlva Zamfi felszisszent. A képernyőn megálltak a vonalak. Leski érthetetlenül mormogott valamit, azután gyorsan felállt, és az analizátorhoz lépett. Vagy harminc másodpercig állt előtte bólogatva, mintha azt akarta volna mondani, hogy a. berendezés minden feltételezését igazolta, végül az adó-vevő készülék felé indult. Az utolsó pillanatban sikerült útját álmom.
– Mi ez? – kérdeztem olyan hangon, amely még saját magam számára is kissé agresszívnek tűnt. – Mi a terved?
Leski megmerevedett. Lassan felemelte a fejét, és meglepett tekintettel mért végig, mintha csak most venné észre, hogy itt vagyok. Csodálkozó arckifejezése fokozatosan kedvetlenné változott, később ellenségessé. Az emelkedett hangulat, amelyet az iménti felfedezés keltett, nyomtalanul elmúlt. Kiábrándultság és rossz szájíz maradt csupán. Egyet nem tagadhattam meg tőle. A reflexet. Egyből rájött. Na persze, végül is jól ismerte a világűrt és a benne kötelező szabályokat. És senki más nem engedhetett meg magának olyan hangnemet vele szemben, mint amilyet én használtam az előbb. És senki más nem lépett volna be a vezérlőterembe ilyen kritikus pillanatban.
– Te... – sziszegte. Tekintete elkerülte az arcomat, és Zamfi felé irányult. Az dermedten ült, ujjait változatlanul a már kialudt képernyő alatt sorakozó billentyűk felett tartotta.
Bólintottam.
– Igen – erősítettem meg nyugodt hangon. – Kellemetlen számomra, Leski, mégis tudnom kell, miről van szó és mit akartok tenni. Mesterséges tárgy, ugye?
Ismét futó pillantást vetett Zamfi felé, mintegy a segítségét kérte, azután elfordult, és mozdulatlanná vált.
– A “Hármas” tagja vagyok – mondtam még mindig nyugodtan. – De hát ezt ti is tudjátok! Tényleg azt akarjátok, hogy az utasítások szerint cselekedjem? Jól meggondolták azok, akik kiadták... tiszteletben kell tartanotok a munkájukat. Nekem mindenesetre azt kell tennem. Talán megegyezésre juthatunk...
Csend. Még egy pillanatot vártam, azután használtam az adómat. Természetesen rejtjeleztem a jelentésemet, de olyan kódot alkalmaztam, amelyet a laikusok is jól érthetnek, hogy legalább ebben az esetben ne hagyjam őket kétségek közt.
A válasz szinte azon nyomban megérkezett. Egyidejűleg a teleran ernyőjéről eltűnt a Petty állomásának jelzése. Az űrhajó fölötti ellenőrzést az NVÜ-bázis vette át a holdról. Ezt bármelyik egységgel megtehették területükön belül. Úgy is lehet mondani, hogy ettől a perctől az űrhajó és legénysége kényszerhelyzetbe került: Engedelmeskedniök kellett, ha ismét fogni akarják a célbázis irányjelzését és a navigáció lehetőségét..
– Rendben – mondtam ismét Leski háta mögött állva. – Most pedig hagyjátok abba a szembekötősdit. Nem akartam kellemetlenséget okozni nektek, de megvan a magam munkája. És el kell végeznem, mint ahogy ti is elvégzitek a magatokét. Tehát...
– A munkáját! – szakított félbe Zamfi gúnyosan. – A Naprendszer Védelmi Ügynöksége – tette hozzá nyomatékkal. – Szép kis munka. Ha legalább egyszer végiggondolná valamelyikőtök, mitől is akarjátok védeni a mi kis világunkat! Igazából mit akartok elvenni tőle!
– Csillapodj! – szólalt meg végre Leski. – Kár a szóért. Ők nem gondolják végig. Ők tudják. Pontosabban azt hiszik. Jól van – fordította felém arcélét, ami azt akarta jelezni, hogy most közvetlenül hozzám fordul. – Előttünk egy nem azonosítható objektum van, amely nem a természet alkotása. Ráhangoltuk a sebességet, és közeledünk feléje... a találkozás nagyjából... – kis szünetet tartott, és rápillantott a mutatókra – tíz perc múlva következik be. Ne izgulj – folytatta kötekedőén –, nem állt szándékunkban odamenni. Szondát akartunk küldeni...
– Személyzettel? – vágtam közbe.
Legyintett, aztán rögtön visszanyerte lelki egyensúlyát.
– Ti automatákat küldenétek? – válaszolt kérdéssel.
Már eleget tudtam. Azt is tudtam, mit kell tennem, mielőtt működésbe lépett volna minikészülékem, hogy közölje a bekódolt utasításokat.
– Pontosan ezt fogod tenni – feleltem Leskinek. – Szondát küldesz. A személyzetnek azt mondod, hogy... galaktikán túli meteorittal találkoztál. És hozzáteszed, hogy az irányítók a Pettyn nem adtak engedélyt a repülés megszakítására. Felfegyverzett szondát választasz... remélem, tudod, mire gondolok. Baráti érzéseket tápláltok minden lehetséges civilizáció iránt, mégis vannak ilyen szondáitok a fedélzeten. Egyet nem győzöl majd sajnálni: nem fogod megvárni a visszatérését. Azt nem kell mondanom, hogy nemcsak automaták fognak benne utazni... és azt hiszem, az is világos, ki fogja kezelni azokat a fegyvereket. Ha semmi olyat nem találok, ami iránt érdeklődnünk kellene, érintetlenül el fogjuk küldeni nektek a Pettyre az egész objektumot. Ha azonban ...
– Ha – vágott a szavamba Zamfi – találnak ott élőlényt, akkor legalább azonnal eloszlanak a felfedezett civilizációval szembeni kétségeik... – hangja a haragtól fulladozott. Amit mondott, ironikus is lehetett volna, ha sikerült volna lepleznie a fájdalom érzését. Megérthettem volna. Csakhogy nem akartam. Ráadásul nem is tudtam. Amint már megmondtam, mindegyikünknek megvolt a maga munkája...
– Így vagy úgy, valamit küldünk nektek – fordultam az ajtó felé. – Egyelőre üljetek nyugodtan, amíg el nem indulok. Azután elmondjátok a többieknek, hogy s mint... már ami a meteoritot illeti. És ne próbáljátok keresztülhúzni a számításaimat... Amint jelentettem a mieinknek, hogy indulásra készen állok, felvehetitek a kapcsolatot a Pettyvei, különben, amikor ezt most mondom, már el is indultak. És még egyet – vetettem hátra –, gondoljatok rólunk, amit akartok, az emberek biztonsága s vele együtt persze valamennyiőtök biztonsága, akik itt a fedélzeten vagytok, számomra sokkal fontosabb, mint bármilyen “kapcsolat” idegenekkel. Viszontlátásra.
Nyugodtan becsuktam magam mögött az ajtót-, s útközben ellenőrizve a szkafanderem becsatolását, elindultam egyenesen a folyosó vége felé. A zsilipkamrában megtaláltam a sisakomat és az űrruhámat. Öt perccel később a zsilipkamrán túli térben bemásztam a szétlapított golyó formájú jármű kicsiny bejáratán. Ebben a helyiségben benne volt a világmindenség végtelensége. Atmoszféra, hőmérséklet, élet, mindez már mögöttem maradt, túl a zsilip túlsó bejáratán.
Utoljára ellenőriztem a szonda és a szkafander összeköttetését, egy pillantást vetettem az aggregátorok feszültségmutatójára meg az annihilátor transzformátorára, utána ösz-szeköttetésbe léptem az űrhajó vezérlőtermével.