– Teljességgel biztosak vagyunk benne – hangjában némi gúnyos felhang jelentkezett. Nem vettem róla tudomást.
– Harmadszor. Abból, amit elmondtál, az következik, hogy a leadót egyszerűen a szervezetemből készítették. Mit használtak fel? Az idegrendszeremet? Nem lehet kioperálni?
Felsóhajtott.’ Elgondolkodott egy ideig, végül megcsóválta a fejét, mintha valamin sajnálkozna. El kellett hinnem, hogy tényleg sajnálkozik. Hogy min, azt inkább nem kérdeztem.
– Valószínűleg nem – felelte végre. – Azaz meg lehetne próbálni, az eredmény azonban több mint kétséges, számodra, természetesen. Nemcsak az idegrendszerről van szó. A neuronokról is... A specialistáink arra a következtetésre jutottak, hogy valamilyen különleges rendszert használtak fel a szervezetedben, amelyet a földi orvostudomány még nem ismer. Akkor hogy lehet kioperálni?
– Negyedszer – folytattam –, ha adóállomásként működök ... de erre biztosan ők is gondoltak – mosolyogtam, bár nem sok okom volt a mosolygásra –, nem lehet esetleg leárnyékolni? Biztosak vagytok benne?
– Igen – vetette oda kurtán.
– Semmiféle emberi módon nem lehet kikapcsolni a leadót – jelentettem ki inkább, mintsem kérdeztem. – Tehát itt fogok ülni a leárnyékolt állomás belsejében mindaddig, amíg a leadó működik. Csakhogy, ha a szervezetemben lejátszódó folyamatokból nyeri az energiát, akkor pontosan olyan sokáig fog működni, ameddig nekem fontos lesz, hogy abbahagyja, egy pillanattal sem rövidebb ideig. Gondoltatok erre?
– Ühm..., most neked kell erre gondolnod.
– Mást sem teszek – vágtam a szavába. – Vagyis, másként fogalmazva, életem végéig. Egyedül abban reménykedhe-tem, hogy a “specialistáinknak” végül sikerül megtalálniuk ezt a különleges rendszert, amelyet a földi tudósok nem ismernek. Értem. Nem kell válaszolnod. Valóban nevetséges, hogy miként Weythtal történt, a mi ottani kémünkből az ő itteni kémjük lettem. Be kell azonban vallanom, hogy nem tartom valami mulatságos dolognak. Még akkor sem, ha ez bővíti a szakmai ismereteimet, elismerheted, hogy sosem voltam rossz, most azonban túl jó lettem. Mint szakember, természetesen. Csakis mint szakember. Csak egyet szeretnék még tudni: visszaadjátok a régi külsőmet? Tudod, az emberi külsőmet?
Felállt. Egy ideig szó nélkül néztünk egymásra. Egy fejjel magasabb voltam. Most azonban ez nem tűnt fel.
– Egyelőre nem, Ago – szólalt meg végre kényszeredetten. – Meg kell értened. Senki sem vonja kétségbe, hogy számíthatunk rád... ameddig rólad, magadról van szó. De hogyan kezeskedhetnél mindenféle helyzetben... azért, ami benned van?
Csend támadt. A válaszomra vár? Szükség van a feleletre? Nem. Csupán azt akarja, hogy az egész simán menjen, kölcsönös egyetértésben. Bár ez sem olyan fontos neki. Egyszerűen el kell jutnia a végére. És meg is teszi. Pontosabban már megtette.
Kiszáradt a torkom. Nehézkesen nyeltem egyet. El tudtam volna mondani egyet-mást. Ahogy álltam előtte, gondolkodást miméivé, rádöbbentem, hogy igazából mennyi ilyen ki nem mondott szó összegyűlt már, mennyi tény, amely felborítaná a szervezetét... minek is? Az NVÜ-nek? Nem. Nem a szervezetről van szó. Az alkalmazásáról. Az ember univerzalitása... á, dehogy. Egyszerűen lemaradtunk, annihilátorainkkal, erőtereinkkel, szabályzatunkkal és “specialistáinkkal” együtt. Már a Pettyn is gondoltam erre. Mit tettek volna ők a helyünkben? És vajon a konkrét esetben az nem lett volna biztonságosabb? Őrültség. Pedig nem tévedek. Biztonságosabb. Csakhogy ezt nem mondom el Bessnek. Még csak nem is azért, mert nem volna képes megérteni. Csakugyan nem tudná megérteni. Én viszont végleg megfosztanám magamat egy bizonyos esélytől... hogy is mondta? “Az állomás nem börtön.” Nos, meglátjuk...
Lehajtottam a fejemet. Megfordultam, és lassan elindultam az’ajtó felé. A küszöbön megálltam és megkérdeztem:
– Az állomáson szabadon járkálhatok ?
– Természetesen.
– Az egész állomáson ?
– Az egészen, Ago. – Hangjából némi együttérzés hallatszott. – Amint valami megváltozik, visszatérnek az automaták, vagy lesz több információnk... a specialisták állandóan dolgoznak... egyszóval, tarts ki. Mindent megteszünk, hogy segítsünk neked.
– Nem kétlem – vetettem oda hűvösen, és kimentem.
A kabinomban kezdtem el gondolkodni. A tréfálkozásnak vége. Most meg kell mutatnom, mennyit érek valójában. Nemcsak mint a “Hármas” ügynöke. Hanem úgy is, mint az emberiség ügynöke.
Már néhány perccel korábban, míg Bess-szel beszélgettem, nem tudni, honnan, a fülembe csendültek Arika szavai az idegenekről és az esetleges Kapcsolatról. Hogy az információk jellege, amelyeket keresnek, békés szándékaikról tanúskodik. Hogyha másként állna a dolog, nem az érdekelné őket, mit gondolunk egymásról, szeretjük-e egymást vagy sem, hogy érzelmi állapotunk hatással van-e cselekedeteinkre és így tovább. Ez nem a humanisták üres ábrándja. Ez tény. Pontosan ilyen információkat gyűjtött és továbbított az a berendezés, amelyet az idegenek az egyik romépületben helyeztek el. Az is tény, hogy általam, az NVÜ beavatkozása következtében, ez az adó nem működött tovább az idegenek számára, és nem lehetett kétségük, kinek köszönhetik ezt. Az embereknek. Két tényünk már van. A harmadik az emlékezetétől megfosztott pilóta elküldése, méghozzá a bőre alá rejtett adóval. A negyedik tény – az adójuk elhallgattatása, amelyet ugyanennek a pilótának a testébe rejtettek, amikor visszaküldték hozzánk az űrhajóval. Az ötödik – a következő pilóta, akit már anélkül küldtek el, hogy elhelyezték volna a komputerben a memóriafeljegyzést. Ez a második pilóta én voltam. Nálam már új trükköt alkalmaztak, valamiképp átalakították az idegrendszeremet, a szervezetemben energiahálózatot helyeztek el, vagy inkább egyszerűen sajátos erősítőként használták fel a testemet, s így egy modernizált kémleadóvá alakítottak át. De még ez a leadó is elnémult, amikor a pilóta, azaz én hazatértem.
Most érdemes lenne kikövetkeztetni, mit gondolnak az idegenek. Először is, vajon elgondolkodtak-e pilótáink hazatérés utáni sorsán. Ha így van, milyen következtetésre jutottak abból a tényből, hogy ezek a pilóták elhallgattak? Kevésbé érdekes Weyth, miután egy olyan tabletta nagyságú adót helyeztek a testébe, amelyet bármelyik jobb sebész kioperálhatott, anélkül hogy kárt okozott volna a pilóta szervezetében. És én? Ha “mondjuk tudták, hogy az adó elnémítása, amelyet szervezetemből kialakítottak, nem mehet végbe erőszak alkalmazása nélkül? Hiszen bizonyos információik már voltak rólunk. Tisztában lehettek avval, hogy tudományunk eddig nem tárta fel azt a különleges rendszert, amelyen az NVÜ specialistái most a fejüket törik. Vagy pedig, hogy az operáció, amelyet elvégeztek rajtam, számomra ártalmatlan, de visszafordíthatatlan. Legalábbis élő szervezetben. És ezekből a tényekből milyen következtetésekre kellett jutniuk? Ha elgondolkodunk azon, mi érdekelte őket, amikor beprogramozták a Pettyn elhelyezett adóállomásukat. Arra a következtetésre jutottak, hogy nem számolunk sem az emberi érzésekkel, sem az emberi élettel, mikor valamilyen cél felé törünk. Hát most – mi a cél? Vajon nem féltünk volna-e titkaink leleplezésétől, vajon nem némítottuk volna-e el az adóikat, vajon elküldtük volna-e személyiségüktől megfosztott pilótáinkat, ha nem lett volna túl sok titkolnivalónk? És mit akartunk titkolni? A terveinket, természetesen. Miféle terveinket?
Ezt a kérdést válasz nélkül hagyhattam. Most meg kell oldani a következő problémát. A legkisebb illojalitást sem engedhettem meg saját munkám iránt. Annak előzményei iránt. Az NVÜ ügynöke voltam, s az- is maradok mindvégig. A “Hármas”-hoz tartoztam, annak része voltam, és nem egyszer és nem kétszer győződtem meg arról, hogy a laikusok rólunk alkotott véleménye annak a következménye, hogy nincsenek tisztában a dolgokkal. Szükség van ránk. Ez persze nem jelentette azt, hogy Besshez tartoztam. Vagy ehhez, vagy ahhoz a meghatározott specialistához. Szolgálatát végezve mindegyikünknek tudnia kellett önállóan gondolkodni és cselekedni. Ez a szolgálat túl sok lehetőséget nyújtott. Például most sem tettem semmi mást, mint hogy önállóan dolgoztam. Az adott esetben, a tények ellenére, amelyeket az imént felsorakoztattam, csupán felsorakoztattam, meg kellett ítélnem, mi a biztonságosabb civilizációnk számára: változatlanul viselkedni, mint eddig, vagy feltárni a kártyákat. Az a mód, ahogy engem “átalakítottak”, technikájukról tökéletes bizonyítványt állított ki. A mi szempontunkból túlságosan is jót. Csupán maguk azok a fénylő “korongok”, hogy másról ne is beszéljünk. Tehát folyton az alapkérdéshez térek vissza, vajon biztonságosabb-e ezeket a lényeket ellenségességre vagy legjobb esetben bizalmatlanságra hangolni irántunk, vagy meg kell-e mutatnunk magunkat, valamennyi hibánkkal és erényünkkel együtt? Természetesen nem szükséges egyből megmutatnunk nekik a Földre vezető utat. Elegendőek leszünk mi és azok a Pettyn. Az idegeneknek, ha nem bolondok – vagy ellenkezőleg, tökéletes géniuszok –, arra a következtetésre kellett jutniok, hogy olyan élőlényekkel van dolguk, akik sötét dolgokra hajlamosak s akiket nem is a legtisztább célok vezetnek. Vajon mit kell tennem, mint az NVÜ ügynökének? Közöljem feletteseimmel, hogy a helyzet átértékelésekor bizonyos következtetésekre jutottam... és utána pontról pontra kifejteni mindazt, amit magam számára összegeztem. Hiszen meg vagyok róla győződve, hogy éppen mint a Föld védelmére rendeltetett Ügynökségnek, most visszakoznunk kell, és a biztonságunkért békeszerződést kell kötnünk azokkal ott, az ördög tudja, hol. így tehát a második alapkérdés is, legalábbis számomra, megoldódott.