Hátra volt a harmadik. Kétségtelenül el kell mennem, és mindent el kell mondanom Bessnek. Azonban példa nélkül való helyzetbe kerültem. A kémje voltam azoknak az idegeneknek, akikkel fel akartam venni a kapcsolatokat. Hogyan fogadnák a javaslatomat? Számításba véve az NVÜ hagyományait. De hagyjuk a hagyományokat, rólam van szó. Hiszen véleményük szerint még emberi külsőmet sem adhatják vissza, nehogy kémkedhessem az idegen civilizáció javára. Hogy könnyebben megtalálhassanak, ha például sikerülne elfüstölnöm innen a Földre. Nem, ha a feletteseimhez megyek, keresztülhúzom saját terveimet. És tapasztalataimat is. Nekem különben több volt, mint nekik. Néha nem árt az embernek saját bőrén tapasztalnia egyet s mást, hogy egy kicsit többet tudhasson, mint mások.
Elég. Most pedig a legfontosabbat. Hogyan kell cselekednem ezután? Mit tehetek? Csak egy a válasz. Át kell jutnom a védő erőtéren, meg kell győznöm az idegeneket, hogy semmilyen bántódásom nem esett, s azután felvenni velük a kapcsolatot. Azaz arra kell koncentrálnom, hogy kigondoljam és megérezzem, mi az, ami leginkább meggyőzi őket igazi céljainkról, és hogy fegyverünk is van, de csak akkor használjuk, ha erre kényszerítenek bennünket.
Egyedül is boldogulok? Elég erős vagyok ehhez? Nem tudom. Úgy vélem azonban, hogy nem kell egyedül maradnom. Nem rólam van szó, inkább róluk. Valakinek még részt kell vennie. Kinek?
– Olyan kérdéseket teszel fel, amelyekre egyetlen válasz lehetséges – mormoltam magam elé. Csak már amikor el-
hallgattam, jöttem rá, hogy hangosan beszélek. Önkéntelenül körülnéztem. A kabinban egyedül voltam. Biztos lehettem azonban, hogy nem hagytak felügyelet nélkül. Mit mondtam egyáltalán? Rendben van. Semmi sem történt. Kérdéseket teszek fel magamnak? Mindenki ezt tenné a helyemben. Egyetlen felelet? Nagyon helyes.
Természetesen rendelkezésemre áll az állomás egész berendezése. Valamennyi információs vonal, komputer, fegyver... csak most jutott az eszembe. Tekintetem az ajtó melletti polcra tévedt, ahová le szoktam tenni a kézi annihilátort. Nem volt ott. Bólogattam. Én magam sem hagytam volna itt.
Minden világos. Tudom, mit kell tennem. Semmiség. Ki kell jutnom az állomásról, el kell mennem a starthelyen várakozó egyik űrhajóhoz, azután viszontlátásra. Amikor már a világűrben leszek, nem kapnak el. Az NVÜ valamennyi harci űrhajója ugyanolyan sebességű, és egyformán van felfegyverezve. És az űrhajókból még senki sem vette ki az annihilátorokat. Fz nem azt jelenti, hogy használnám. De ebben a helyzetben ellenem sem használja majd senki. Legfeljebb Change, a Pettyn. Igen, ez a legutolsó, amin gondolkodnom kell. Elég, ha kiadom majd a megfelelő közleményt. Jóval a landolás előtt, hogy idejük legyen összegyűlni az általam megjelölt helyen. Change kénytelen lesz számolni a jelenlétükkel. Más lenne a helyzet, ha idegen lennék, s nem ember. Azonban velem szemben, a tudósok társaságában, tehetetlen lesz. Ha megkísérel elpusztítani, az egyszer s mindenkorra véget vetne az NVÜ-vel kapcsolatos vitáknak. Most pedig hozzá kell látnom a feladat végrehajtásához. Az első szakasz: várakozás. Majd csak csökken egy kissé az éberségük...
Másnap elmentem Besshez. Elmondtam neki, hogy nem akarok tétlenül üldögélni. Ha már az állomáson kell kuksolnom, legalább legyen belőle valami haszon. Foglalkozhatom a minták kutatásával, a biokémiai laboratóriummal, a kriogenikus kötések kontrolljával, amivel csak akarják. Végül is nincsenek bőségében a munkáskezeknek.
Azt felelte, hogy gondolkodik rajta, és majd választ ad. Még aznap megtörtént. Én pedig azonnal hozzáláttam, hogy elvégezzem azokat az egyszerű munkákat, amivel megbíztak. Serénykedtem másnap meg a rá következőn is. Úgy dolgoztam, mint egy automata. Ugyanakkor gondoskodtam róla, hogy a lehető leggyakrabban népesebb társaságban legyek, hogy minél többet lássanak. Eleinte igyekeztek másfelé nézni, azután megszoktak. Nem undorodtak már a szőrös külsőmtől és a négy vállamtól, helyesebben két púpomtól. És ami a legfontosabb, már nem vették rossz néven tőlem, hogy így viselkedtek velem szemben. Hiszen tudták, hogy nyugodtan tűröm. Sőt még viccelődtem is.
Kerek két hetet dolgoztam. Egy napon a vezetékek ellenőrzése közben eljutottam egy tartalék bejárat zsilipjéhez, amelyet vészhelyzetben használtak. Nem őrizték. Még szkafanderek is voltak benne teljes felszereléssel. Belebújtam az egyikbe, és kinyitottam a bejáratot. Azt gondoltam, hogy úgy megy az egész, mint a karikacsapás, és hogy ez a leggyanúsabb a dologban. Ezzel a gondolattal indultam a starthelyhez. Találkoztam két vagy három automatával, amelyek engedelmesen félreálltak az utamból. Az egyiknek megparancsoltam, hogy jelöljön ki átjárót az erőtéren. Szokás szerint azonnal végrehajtotta a feladatot. Csak amikor már az erőtéren túl voltam, akkor hallottam meg a riadójelzést. De már a bejárathoz vezető liften álltam. Mire eljutottak a berendezésig, és kiválasztották annak az űrhajónak a billentyűjét, amelybe beszálltam, már beindítottam a hajtóművet. Egyidejűleg kikapcsoltam a robotirányítót, és átprogramoztam a komputert. Ekkor már biztonságban voltam. Könnyen ment. Túlságosan is könnyen, ahhoz képest, hogy az NVÜ-nél történt. No persze, a védelmi berendezés nem volt beprogramozva az állomás személyzete elleni tevékenységre.
Bekapcsoltam az adót, és az NVÜ által ellenőrzött valamennyi hullámhosszon közöltem, mi a szándékom. Előre figyelmeztettem őket, hogy ne fáradozzanak a válasszal, mert nem állok át vételre. Mindent meghallottak, amit kellett. Pontosan tudták, mi a tervem, és hogyan akarom végrehajtani. Azt is megtudták, hogyan biztosítottam be magamat velük szemben. Természetesen meg is okoltam cselekedetemet, pontosan úgy, ahogy végiggondoltam azután, hogy Bess-szel beszéltem. Ezzel tartoztam nekik. Azt is elmondtam, hogy tisztában vagyok azzal, mekkora felelősséget vállaltam magamra. Hiszen mióta az állomást elhagytam, az idegenek ismét fogják a jelzéseimet. Az információkat arról, mit csinálok, mit gondolok és érzek. Biztosítottam őket, hogy kellemes dolgokra gondolok, kellemes emberekre és olyan erényekre, amelyeket a legértékesebbeknek tartunk, ezután befejeztem az adást. Ekkor a Pettyn levő tudósokkal beszélgettem. Leski volt a rádióügyeletes. Bejelentettem, hogy a bázis mellett fogok leszállni a vízre, kétszáz méterre a parttól, és hogy várjanak. Nem volt időm mindent elmondani neki, de azért biztos voltam benne, hogy elég volt egy híradás, az tudniillik, hogy az idegenekkel való kapcsolatfelvétel ügyében közvetítek, és hogy tegyen meg mindent, amit kérek. Végül Change-et hívtam. Ő persze már mindenről értesült. Azt mormogta, hogy nem szeretne a bőrömben lenni, fogalma sem lévén arról, mennyire megalapozott ez az idegenkedés, még azt is hozzátette, hogy az ő részéről semmi sem fenyeget. Ezt az utasítást kapta. Mindenesetre jeleztem neki, hogy leszállás előtt felfegyverezett szondát küldök előre, és erőtérrel fogom körülvenni az űrhajómat. Ha ki akarja próbálni az NVÜ eszközeit, természetesen senki sem akadályozza meg, de el kell ismernie, hogy erre a célra alkalmasabbak a gyakorlótereink. Néhány perccel a leszállás előtt fejeztem be a beszélgetést.