Kezdtem lehúzni a szkafanderomat. Levettem a sisakot, ledobtam az ingemet, és néhány lépést tettem előre. Beléptem a lámpa fényébe.
– Ó, igen! – kiáltott fel Aria. Hosszabb időre csend lett.
– Honnan tudhatjuk – szólalt meg végre Semow halkan –, hogy ugyanaz az Ago vagy, aki néhány napot együtt töltött velünk a Pettyn?
– Kérdezd meg őt – válaszoltam határozottan, ami honnan, honnan se, belém költözött. – Ő megmondja neked. Igaz, Aria?
– Ez az ő hangja – mondta akadozva. – De...
– Hello, Ago – hallatszott váratlanul a hangszóróból.
Elmosolyodtam. Számítottam erre. Jelentkezniük kellett. Nekem pedig rá kellett kényszerítenem őket erre. Hiszen az operációt csak azok tudták elvégezni, akik tudták, miről van szó.
– Itt vagyok, Bess! – szóltam békésen. – Hallod a beszélgetésünket? Te is? – Megnyomtam az utolsó szót.
– Igen – dörmögte. – Én is. Figyelsz egy kicsit?
– A legnagyobb örömmel – adtam beleegyezésemet.
– Továbbítanom kell neked a vezérkar határozatát. Beleegyezünk az operációba. Gyere vissza, és még ma...
– Ide figyelj, Bess – nevettem el magam hangosan. – Megígértem, hogy nem szakítalak félbe, de nem képzeltem, hogy viccelődni fogsz. Majd ha elkezdesz komolyan beszélni, esküszöm, úgy fogok ülni, mint aki megnémult...
Semow és Aria egymásra néztek. A lány az ajkába harapott. Nem szokták meg az ilyen hangot... még az én számból sem.
A hangszóró egy időre elhallgatott. Amikor végre ismét megszólalt, Bess hangjából jeges hideg áradt.
– Mikorra akarod, hogy odamenjenek?
– Még ma.
– Nálatok már csaknem éjszaka van. Mit jelent az, hogy ma?
– Az út nem több mint két óra... az előkészületekkel együtt. Várok. Nem vagyok álmos...
– Jó.
Még egy ideig füleltem, de a hangszóró végleg elhallgatott. Ekkor kihátráltam az árnyékba, hogy ne lássák a mosolyomat. Emlékeztem, milyen ilyenkor a jelenlegi arcom.
– Látjátok – vetettem oda könnyedén –, az egyik dolog magától megoldódott. Sőt valójában kettő. Választ kaptál – fordultam Semowhoz – kérdésedre, hogy valóban az az
Ago vagyok-e, akit ismertek, és ami még fontosabb, holnapra normális emberi külsőm lesz, legalábbis, amilyen volt. Az volt a szándékom, hogy a közbenjárásotokat kérem az operáció dolgában, de ez már felesleges. Természetesen magam is elintézhettem volna, csakhogy ha a Földdel próbáltam volna felvenni a kapcsolatot, a feje tetejére állítottam volna a sajtót, és nagy zűrzavart keltettem volna. Egészen más dolog, ha ti teszitek, hiszen megvannak a saját csatornáitok. Szerencsére ezen már túl vagyunk. Most jön a legfontosabb. Szeretnék elméleti konferenciát szervezni valamennyiőtök részvételével. Szó sincs valamilyen meghatározott témáról. A földi civilizáció kivonatos bemutatása lenne. Történelem, társadalmi viszonyok, etika, fejlődési folyamatok, minél kevesebb technika – jegyeztem meg.
– Mégiscsak ügynök maradsz – szólt közbe csipkelődve Semow.
– Az vagyok – erősítettem meg. – És ezt a tényt be is kell dobnunk. Az olyan embereknek, mint én, ez nagyon fontos. Az NVÜ és elsősorban a “Hármas” emberének. Meg kell érteniök, hogy kizárólag a biztonság érdekel bennünket... csak ehhez az kell, hogy előbb ti is értsétek meg. De a véleménycsere öem árthat. Az a tervem, hogy meghívok még valakit azok közül, akik az állomásunkról idejönnek. Eljön Change is... különben hogy jöttök ki vele?
– A munkáját végzi... – válaszolta kis idő után Semow meggyőződés nélkül. Elnevettem magamat.
– Ez már haladás – állapítottam meg. – Régebben csak azt gondoltátok volna, hogy akadályoz. Vajon Aria róla is zen-gedezett?
– A helyedben... – kezdte kelletlenül Semow, de a lány nem hagyta befejezni.
– Hagyd, Sem – sziszegte. – Csak annyira érdeklődik irántunk, amennyire segíteni tudunk neki... a szolgálatában. Hagyd, mert tényleg mondok valamit... – mosolygott kényszeredetten.
Kellemetlen érzésem támadt. Eszembe jutott az az este... különben nem is érdekes, hogy mi jutott eszembe.
– Elnézést mormoltam –, egy szót sem szólok. Mellesleg – tettem hozzá magam számára is váratlanul – azt egyáltalán nem rosszmájúságból mondtam. Én... – hagytam félbe. Eszembe jutott, hogy az, amit mondani akartam, bizonyára tetszene az idegeneknek. De nem az idegenekről volt szó... no, mindegy.
– Nos, jól van – hangzott talán kissé túl hangosan. – Térjünk a tárgyra. Azt akarom tehát, hogy beszélgessünk a Földről, annak tudatában, hogy azok mindent hallanak, amit mondunk, és mindent tudni fognak, amit arról gondolni fogok. És azt is, amit érezni fogok. Arra kell törekednetek, hogy úgy gondolkozzam és érezzék, ahogy kell. Ezért van szükségem a tudósok... a humanisták jelenlétére, egyszóval – rátok. Meggyőződésetekkel, az emberekhez és a kozmoszbéli más lényekhez fűződő viszonyotokkal együtt. Természetesen megtehetném, hogy leülök az első, megfelelően beprogramozott, jobbfajta komputer memóriaegysége elé, és továbbítanám nekik a Földről szóló tudományos előadást. Csakhogy ez olyan... száraz dolog lenne. Ugyanakkor ti magatok állapítottátok meg, hogy azoknak, akik irántunk érdeklődnek, valami másra van szükségük. Emlékszel, hogyan igyekeztél meggyőzni? – fordultam Ariához. – Na, ne haragudj már – tettem hozzá, mert láttam, hogy a lány sértődött arccal, mozdulatlanul ül.
Semow lopva ránézett, azután tekintetét visszafordította az arcomra, és elmosolyodott. Felsóhajtottam.
– Tehát, holnap? – kérdeztem. – Dél körül, jó? Készüljetek fel. Ott leszek én, Change, talán még valaki az NVÜ-től... ne feszélyezzétek magatokat. Véleménycserének kell kialakulnia, hiszen valódi céljaink egyáltalán nem olyan bizonyítványt állítanak ki rólunk, amely miatt szégyenkeznünk kellene.
Semow felállt. A találkozás a végéhez közeledett.
– Ami engem illet – sóhajtott fel –, nem látom akadályát, hogy megtegyem, amit mondasz. De magam nem határozhatok erről. Beszélek a többiekkel, azután pedig megbeszéljük a földi Intézeteinkkel. Kérni fogjuk a beleegyezésüket és a segítségüket. Az ügy túl ‘komoly ahhoz, semhogy ez a... nevezzük így, eszmecsere teljesen esetleges jellegű lehessen. Személy szerint az a véleményem, hogy elsősorban társadalmunk dinamikáját kell bemutatnunk, a jelenlegi és a történelmi fejlődés egyes állomásainak megfelelő állapotokat. A politikai tudományokat, a tudományos szocializmus eszméjének elterjesztéséért vívott harcot. De ezt a saját magunkra vonatkozó tudás megszerzésének történetével kell bevezetni. Ez a véleményem... ebben a pillanatban. Az Intézetek vezetősége is bizonyára tárgyalni akar a Tudományos Tanáccsal, ha a dolog a Földet egészében érinti. A választ majd továbbítjuk neked, amint valamivel többet fogunk tudni... különben is állandó összeköttetésben leszünk. Lehallgatsz bennünket?
– Természetesen – mondtam. – Jelezzétek, mikor kezditek a megbeszéléseket. Minden, amit hallok, el fog jutni azoknak a fülébe... ha van fülük. Kikapcsolhatnám, persze, a hangszórót, de nem akarom. El kell kerülnünk, hogy azt gondolják, hogy valamit titkolunk előttük. Ha azok az idegenek olyan okosak, mint amilyennek tartjuk őket, akkor már ez a beszélgetésünk is bizonyára némi tanulsággal szolgált számukra. Most pedig menjetek. Kár az időért. Amúgy sem maradt túl sok hátra...
Semow sokatmondóan nézett Arikára. A lány tétovázva felállt, és még egyszer rám tekintett, viccesen ráncolva a szemöldökét.
– Azt akarod, hogy mindnyájan eljöjjünk? – kérdezte kikerekedett szemmel, hogy meglássa árnyékban rejtőző arcomat. – Beccari és Zamfi is?