El kellett nevetnem magamat.
– Természetesen – feleltem. – Hiszen itt vannak, és tudomásom szerint nem is szándékoznak elmenni sehova... egyelőre. Hadd számoljanak be pechjükró’l, én pedig megmagyarázom, miért érte utol őket. Nem gondoljátok, hogy az idegenek, akik most hallanak bennünket, ha bármilyen barátságosak és őszinték lennének is, a világűrben fegyver nélkül röpködve, nem alkalmaznak bizonyos óvatosságot abban a meggyőződésben, hogy akárhol jelennek meg, tárt karokkal fogadják őket? Ne legyetek naivak... legalább most már ne. Menjetek. Lesegítelek benneteket a kétéltűhöz...
Semow Aria vállára tette a kezét, és könnyed mozdulattal
Még két órára sem volt szükségük. Beláttam, hogy a dolgok már túl messzire jutottak, és közöltem velük, hogy akár egy méterre tőlem leszállhatnak, mert kikapcsoltam az erőtérstabilizátorokat. Ezután tényleg kikapcsoltam őket. Ennek ellenére fél kilométerrel távolabb szálltak le. Eltelt még további félóra, mire űrhajójukból előjött a nagy, páncélozott jármű, és elindult felém.
A nyitott ajtóban vártam őket. Segítettem nekik felvergődni a fedélzetre. Négyen jöttek. Bess nem volt köztük. Úgy látszik, feleslegesnek tartotta a jelenlétét a rájuk kényszerített operációnál. Bizonyára közvetlenül a, mint én neveztem, konferenciára fog megérkezni.
Minden teketória nélkül beengedtem valamennyiüket. Csak az automatáikat tartottam vissza lent. Semmit sem kérdeztek, és nekem sem volt kedvem bájcsevegni. Szó nélkül figyeltem az előkészületeket, amelyek különben nem tartottak túl sokáig. Átprogramozták a komputert, az egész kabint át- meg átszőtték valamilyen hajszálvékony vezetékkel, ezután az űrhajóm orvosi berendezéséhez láttak hozzá. Végül közölték, hogy szükségük lesz két automatájukra az operáció elvégzéséhez. Az egyiknek, eredeti külsőm leírásával, ellenőriznie kellett, hogy ne szépítsenek meg a programon felül, megrövidítve az orromat vagy több hajat helyezve a fejemre. A másik, úgymond, a sebészeti technika legújabb vívmánya volt. Megengedtem, hogy felhozzák mind a kettőt. Rögtön ezután lefektettek a fotelba. Mindenesetre emlékeztettem őket, hogy óvatosak legyenek, mert mindent, amit érzek, továbbítok az idegeneknek, és ha például jajgatni fogok a fájdalomtól, az egész világmindenség előtt kompromittálják magukat. Végül nyugodtan elaludtam.
VIII.
Még akkor is veszekedtek, amikor a nyitott ajtóban állva egymást tessékelték lefelé a himbálózó kötélhágcsóra. A kövér szemüveges már a járművében hajókázva kiabált valamit a nyitott kabinból a tudósok járműve felé, amely még mindig a hullámokon ringatózott. Warda válaszolgatott rá ingerült hangon, s időről időre Offian is a segítségére sietett. Az alkalmazott folyamatok osztályozásáról volt szó, de már egyikük sem emlékezett alaptézisére. A bizonyítás egyik szakaszáról a másikra ugráltak, de valamilyen csoda folytán mindig összetalálkoztak a gondolatok.
– Már ne szólj semmit – tanácsolta Barcew, ahogy lépegetett lefelé az imbolygó létrafokokon, és megtámasztotta a mögötte ereszkedő Lénát. – A víz meleg, de túl sok ember van a parton...
Léna elnevette magát, és elegáns mozdulattal ugrott bele az egyik járműbe, amely a lágy hullám tetején himbálózott.
Űrhajóm végre kiürült. Négyen maradtunk: Arika, Bess, Change és én. Egymásra néztünk, azután a lányhoz fordultam.
– Mit csinálsz ma este? Elmosolyodott.
– Úgy kezded, mintha színházba akarnál hívni, utána pedig valamelyik lokálba. Hová szoktál járni?
– Sehová – mormogtam, és ez volt a legszentebb igazság. Még akkor sem jártam, amikor... de ezt hagyjuk.
– Foglalt lesz – dörmögte Bess, és arcára olyan kifejezést erőltetett, amely nála a jó szándék és jóakarat csúcsát jelentette. – A barátai vacsorára hívtak bennünket – magyarázta.
– Néhány specialista is itt marad. Arika fog gitározni és táncolni...
– Mindnyájan egyformák vagytok? – szakította félbe a lány, és nem tudni miért, a hallgató Change-re nézett.
– Majdnem mindnyájan – bökte ki a megkérdezett. – És majdnem egyformák – tette hozzá elgondolkodva. Érdeklődéssel néztem rá. Magam sem tudtam volna jobb feleletet adni.
– Ki marad itt? – kérdeztem, és végignéztem rajtuk. – Vajon a vacsora alkalmából kikapcsolod ma a védő erőteret? – néztem Change-re. Ő kérdő tekintetet vetett Bessre.
– Igen – felelt röviden a főnök. Change igenlően bólintott.
– Ebben az esetben beugróm hozzád, ha megengeded -mondtam mosolyogva a lánynak. – Köszönetet kell hogy mondjak neked – folytattam –, és nemcsak én. Sajnos ők – mutattam a jelenlevő férfiakra – csak kicsivel később jönnek majd erre rá. De ne vedd rossz néven tőlük...
– Indulj, Change – dörmögte Bess, és lábát a hágcsó első fokára tette. – Még nem tudni, mi lesz ebből – küldött felém lentről egy jelentőségteljes pillantást. – Nem örülnék túlságosan, ha elszámítottuk volna magunkat.
– Nem tudni – helyeseltem. – Azért valamit már elértünk. Mindenesetre nekem megvan a jó okom, hogy most igyekezzem nem gondolni kellemetlen dolgokra...
– Ez igaz. – Bess hangja az űrhajó törzse alól hallatszott. Egy pillanat múlva a hangos loccsanást hallottam. Már a Janusban volt, amelyet ma reggel vett használatba, megérkezése után.
Várj – tartottam vissza Change-et, amikor Bess után akart indulni. – Engedd a lányt...
Change szolgálatkészen félreállt.
– Tessék – mondta nyugodtan. Azt hittem, hogy itt maradsz... – magyarázta.
– Én is azt hittem fakadt ki Aria. – De egy kis gondolkodás után megváltoztattam a szándékomat. Csak nehogy utánam ugorj – mosolygott kényszeredetten –, ha véletlenül vízbeesem. Hosszabb távon unalmassá válna... – lehajolt, és villámgyorsan eltűnt a szemünk elől. Lecsúszott két fokot, de sikerült megkapaszkodnia. Egy idő múlva már csak fekete fürtjeit láttam a jármű nyitott kabinjában. Egyszer sem fordult vissza.
– Bizonyára megvannak rá az okaid – mormogta Change, miután odahívta járművét, amely az űrhajótól távolabb várakozott. – Csináltál egy kis keveredést... – tette hozzá kedvetlenül. – Nekem pedig...
– Neked pedig kellemetlenséget – szólaltam meg. – Ma nem lesz erőtér... és valami azt súgja nekem, hogy holnap sem kapcsolod be, de még a legközelebbi napokban sem. Tehát le kell mondanod erről a vacsoráról meg a sétáról...
– Ez még a legkevesebb... – dörmögte, és lábát a hágcsóba bújtatta. – Hello!
– Hello!
Egyedül maradtam. Egy ideig álltam még, figyeltem a partvonalat, tekintetemmel elkísértem az alacsony dűnesor mögött eltűnő emberi alakokat. Ezután a bejáratot nyitva hagyva bementem a kabinba, kényelmesen elnyúltam a fotelban, és jó mélyeket lélegeztem.
Elégedett voltam, ha ez a megfelelő kifejezés. Elértem, amit akartam. Amit egyáltalán el lehetett érni. Az idegenek, ha helyesen értelmeztem a helyzetet, már tudják, kivel van dolguk. Nem vagyunk a civilizáció gondolat nélküli tolató-mozdonyai. Nincsenek rossz szándékaink. Tudni akarunk... de nem mindenáron. Az, hogy egymásban kölcsönösen ilyen értékeket becsülünk, s nem másokat, jó bizonyítványt állít ki rólunk. Túl jót, ha valaki ebből üzletet akarna csinálni. De ezzel is el tudunk bártni. Létezik az NVÜ, s benne olyanok, mint Bess, Change és én...
Történelmünk tragikus és bonyolult. Na és? Fő sodrában mindig a legjobbak erőfeszítései voltak, a köz javáért. Vajon ők megrázkódtatások és ellenségeskedések nélkül fejlődtek, mint a növény a napos, szélvédett és kellőképpen nedves helyen? Ha igen, akkor nem törődünk velük...
Mindent elmondtak. A szokatlan találkozó mereven és ünnepélyesen kezdődött. Ez azonban nem tartott soká. Belemelegedtek. Elfelejtették, hogy lehallgatják őket. Pontosan ezt akartam. Csak az akarhatná kizárólag hivatalos oldaláról bemutatni civilizációnkat, aki rosszat kíván neki. Valaha... régen másként volt. Szerencsére már régen.