Behunytam a szememet. Jó néhány percig mozdulatlan maradtam, semmire sem gondoltam. Nyugalom szállt meg. Még sosem voltam ennyire nyugodt. Olyan érzésem támadt, mintha a kabinom páncélja hirtelen elolvadna, eltűnne, s én a világűrben lennék. A világűrben, amelyet nem lehet átfogni sem tekintettel, sem érzékszervekkel, még értelemmel is alig lehet sejteni. Alattam nem volt tenger, felettem nem voltak felhők, sem atmoszféra, és körös-körül eltűnt a föld...
Ábrándozni kezdtem. Eszembe sem jutott, hogy gyermekkorom óta nem történt velem ilyesmi. Valami megváltozott bennem, ami kitörölte belőlem az elmúlt évek nyomait, tapasztalataival, kellemetlenségeivel és örömeivel. Valami megszabadította emlékezetemet a belekódolt információtól... annak tudatán kívül, hogy a gondolattal át nem fogható végtelen térben létezem. Mosolyogtam magamban, rámosolyogtam erre a végtelen térre és mindenre, ami csak létezhetett benne. Ez a mosoly még akkor sem tűnt el arcomról, amikor először rádöbbentem, hogy valami szokatlan dolog történik velem.
Tiszta voltam. Megszabadultarn a gondoktól, az emlékektől, nem gondoltam a holnapra, megváltam saját emlékezetemtől. Tabula rasa. Eltelt néhány másodperc, mire eljutott a tudatomig, hogy valaki erre a táblára írni kezd. Furcsa, érthetetlen jeleket, amelyek meghökkentőek voltak és elbű-völőek, látszólag meg voltak fosztva tartalmuktól, mégis meghatározott hangulatot árasztottak, békességet, csendet és enyhülést. Ebben a képzeletemen átcsordogáló, meghatározhatatlan áramlásban egyszerre konkrét formák kezdtek kialakulni. Továbbra is mosolyogtam, de elkezdtem gondolkodni.
A végtelen tér beszél. A valóságtól való elszakadás messzire elvitt... nagyon messzire. De nem jelent meg egyszerre a kozmosz valamennyi lehetséges pontja. Nem. A gondolataimban jelentkező alakok konkrét formációkká alakultak át. Legelőször csillagok más csillagokkal együtt. Megismertem őket. Az egyik távoli csillagrendszer a Messier 13-hoz vezető úton. Napjuk, amely fényesebb volt a többinél, hirtelen növekedni kezdett, egyre közeledett... de mielőtt fénye elvakított volna, megváltozott a kép. Megpillantottam egy sötétkék háttérben keringő, kékeszöld bolygót... hirtelen elsötétítette az előtte feltűnt alak. A körvonalai gyorsan kitöltöttek mindent. Megpillantottam az arcot... a mosolyát...
Már mindent tudtam. Tudtam már egy ideje, de csak most döbbentem rá teljes valóságában. Már nem voltam az idegenek kémje.. – itt.
A szerepek megváltoztak. Másként fogalmazva idegrendszerem, vagyis ez a “specialistáink” számára ismeretlen különleges rendszer adóból vevőkészülékké vált. Valószínűleg számítottak a dolgok ilyetén fordulatára. Ismét a “Hármas” embere voltam. Híreket hoztam az idegen civilizációból. Annak nem volt jelentősége, hogy azokat ő maga közvetíti nekem. Mint ügynök, végeztem a dolgomat. Igazam volt.
Ekkor már a másodperc töredéke alatt egész információeső hullott rám. Nem, nem tévedtünk abban, hogy ez a civilizáció előttünk járt. Fejlődésének útja is hosszabb volt a miénknél. Nem annyira azonban, hogy lehetetlenné tegye a Kapcsolatot... vagy az eszmecserét.
Egyre többet tudtam meg róluk. A társadalmi mozgásukról, szociológiájukról, pszichológiájukról, etikai, jogi normáikról, biológiájukról és az alkalmazott folyamataik kialakulásáról. Arról, hogyan vélekednek a kozmosz kutatá-sárólj és hogy mennyire jutottak ezen a téren. Egy meghatározott pillanatban megvilágosodott előttem a Petty halott civilizációjának és analógiáinak rejtélye... legalábbis bizonyos érintkezései a Föld anyagi kultúrájával. Megismertem a sorsát azoknak a tőlünk eltérő külsejű lényeknek, akikre hasonlítottam a legutóbbi operáció előtt. Annak a halott pilótának a történetét, aki az űrhajóroncsban vándorol a végtelen térben. Végül eljutottunk ide, a Pettyre, ahol valóban megfordultak nemegyszer.
Büszkének kellett lennem. Sikerült. Bár a Kapcsolat a továbbiakban tőlük függ, s nem tőlünk, de amikor sor kerül rá, nem jelent majd veszélyt. Végrehajtottam a feladatomat Vagy talán többet is?
Mégsem éreztem büszkeséget. Arra lehet gondolni, hogy a váratlan információáradat váltotta ki belőlem ezt az izgatott, nyugtalan állapotot, azt a lázas igyekezetet, hogy mindent megjegyezzek. Szó sincs erről. Először is nem tudni, honnan vettem a bizonyosságot, hogy nem fogom elfelejteni. Másodszor, tudtam, hogy ez még csak az első szeánsz volt, amelyet még több fog követni. Ezért még csak eszembe sem jutott, hogy bekapcsoljam a komputer memóriaegységét. És nem is hagytam magamat kimozdítani az egyensúlyomból. Továbbra is könnyűnek éreztem magamat, mintha a végtelen térben lebegnék. És folyton mosolyogtam.
Végre felocsúdtam. Továbbra is áramlott rajtam keresztül ez az ismeretlen, kellemes bizsergés, de új információt már nem hozott. Lassan visszatértem a valóságba. Kinyitottam a szememet, és körülnéztem. Semmi sem változott körülöttem. A kabin, a készülékek, a műszerek... És mégis másnak tűnt minden. Mélyet sóhajtottam. Vajon hisznek nekem? Néhányan talán nem. De meghallgatni, meghallgatják. Akárhogy is lesz, fogok tudni mutatni néhány, a szó legteljesebb értelmében érdekes dolgot...
Felálltam, és kényelmesen odamentem az ajtóhoz. A küszöbön megálltam, és hosszabb ideig figyeltem a partot, ahol szinte karnyújtásnyira a bázis épületei álltak, néztem a tájat, a látóhatár vonalát. Végül felemeltem a fejemet. Ismét mosolyognom kellett. De ez nemcsak amolyan önmagáért való mosoly volt. Egy meghatározott valakinek szántam...
Odahívtam a kétéltűt, beleültem, és nagyon lassan elindultam a partra. Amikor a laza parti homokon haladtam a bázis felé, továbbra is mosolyogtam.
A kis teremben, közvetlenül a bejáratnál, nagy volt a nyüzsgés. Amikor észrevettek, elhallgattak, de azután ismét folytatták a félbeszakított beszélgetést. Ügyet sem vetve rájuk, odamentem Arikához. Felemelte a fejét, és tágra nyílt szemmel nézett rám.
– Beszélnem kell veled – mondtam félhangosan. – Kijössz?
Nézett rám még egy ideig, azután felállt, és az ajtó felé indult. Utánamentem. Rögtön a küszöbön túl megállt, és kérdő tekintettel nézett rám. Kikerültem, és mentem tovább, a tenger felé. Hallottam a hátam mögül léptei neszét a homokon.
Addig a helyig mentem el, ahol a hullámok megtörtek, és megálltam. Odafordultam hozzá, és abbahagytam a mosolygást.
– Gyere közelebb.
Két lépést tett előre, és ismét megállt.
– Közelebb – mondtam csendesen.
Tétovázott egy pillanatig, de hallgatott rám. Úgy állt meg előttem, hogy át tudtam ölelni. Meg is tettem. Nem ellenkezett. Csupán megmerevedett, mintha várna valamire.
Lehajoltam és megcsókoltam. Magamhoz vontam még szorosabban, és másodszor is megcsókoltam. Ajkai ekkor könnyed remegéssel válaszoltak. Nem akartam többet. Karjaim közt tartva hátrahajtottam kissé a fejét, és a szemébe néztem.
– Kislány – mondtam –, tudod, mi volt ez? Elvörösödött. Hallgatott
– Nem tudod – mosolyodtam el. – Nem tudhatod. Külön ezért jöttem ide. Ez a csillagok csókja volt. Tényleg. Azok küldték neked a közvetítésemmel, akiket olyan nagyon meg akartál ismerni. És ne gondold, hogy tréfálok... vagy hogy ezek csak szavak, amelyeket a kislányoknak szoktak mondani randevúkor. Ez tényleg így van...
Finom rajzú arcán egy kis fintor suhant át. Rögtön ezután a szája sarkában a mosoly nyoma rajzolódott ki.
– Onnan, ahol voltál? – kérdezte, konokul lehajtva a fejét.