– Igen – válaszoltam komoly arccal. – De még mindig nem értesz semmit sem. Többet tettem érted, mint bárki bármikor megtett olyan lányért... akinek nem tetszik. Legelőször hozzád jöttem, hozzád, érted?... hogy megmondjam neked, hogy kapcsolatba léptem az idegen civilizációval. Normális, őszinte kapcsolatba, szó sincs fénylő körökről, korongokról és rátok nyelvet öltő szőrös teremtményekről. Információk. Tőlünk nekik és tőlük... teljesen elegendő információ, hogy kívánságaink szerint megismerjük őket. Ahogy te is kívántad például, így van...
Kihúzta magát ölelésemből, hátralépett, és halk sikoly hagyta el az ajkát. A szeme egy pillanatra felragyogott, azután kialudt.
– Ha ez tréfa... – préselte ki összeszorított ajkán. Egy fejmozdulattal tiltakoztam.
– Félóra múlva mindenki tudni fog róla. Legalábbis ők ott – bólintottam a bázis teteje felé. – Azután mindent, amit megtudtam, továbbítok az egész Föld számára. De a legközelebbi percekben csak mi fogunk tudni róla, te és én. Nem, most nem mondok róluk neked semmit sem – tettem hozzá gyorsan, látva, hogy kinyitja a száját. – Emlékszel, mit mondtam magamról... hogy “átalakítottak”, amikor visz-szaküldtek? Hogy leadóvá változtattak, hogy információkat továbbítsak hozzájuk rólunk? Nos, bebizonyosodott, hogy – ha szabad így mondani – mindkét irányban “tudok” működni. Az adó vevőkészülékké változott. És a vevő segítségével egész információhalmazt küldenek magukról. Úgy gondolom, hogy ez csak első állomása... ismeretségünknek. De türelmesnek kell lenned. Arról, amit megtudtam, mindenki jelenlétében fogok beszélni. Úgy vélem, hogy ez a Földön mindenkié. Hogy senki se legyen, aki később szerez róla tudomást. Neked pedig az előbb csak annyit mondtam el, hogy mi történt, és azt hiszem, hogy ez sem volt kevés. És azért sem akarom elmondani, amit már tudok róluk, hogy ne gondold, hogy az a csók valóban csak tőlük jött... Érted?
Még egy ideig mozdulatlanul állt, azután előrelépett, és a nyakamba vetette magát. Szorosan átölelt. Mégiscsak jó dolog, ha az embernek a megszokott férfiválla van, normális, sima bőre és a kezén csupán öt ujja.
Körülnéztem. A tengerpart kiürült. Change eltűnt valamerre, bizonyára az automatái mellett őrködik. Mások pedig nem mozdulnak ki éjfél előtt.
Lehajtottam a fejemet. Rátaláltam a kékesen csillogó hajfürtökre, amelyek olyan feketék voltak, mint a végtelen tér. így változik a világűr, amikor az ember az atmoszféra határát átlépi, ami mindig visszatérést jelent, még ha idegen világról van is szó. Mert a pilóta számára az is visszatérés. Elmosolyodtam, és ajkammal megérintettem ezeket a fürtöket. Már nem néztem se jobbra, se balra.
Rendezzetek be nekem itt egy stúdiót – folytattam –, és biztosítsátok a vételt valamennyi földi állomás számára. Azt akarom, hogy mindenki lásson, amikor beszélni fogok. Másként senkit sem fogok tudni meggyőzni... az ügy, mindamellett, eléggé szokatlan... – mondtam széles mosollyal, miközben végigpásztáztam megkövült arcukat. Valahányan csak voltak, tágra nyílt szemmel néztek rám. Valószínűleg nem tudták, mit mondjanak. Néhányan még csak nem is próbálkoztak vele, hogy mondjanak valamit.
Elsőnek Offian ocsúdott fel. Mélyet sóhajtott, tenyerével végigsimított fehér üstökén, azután rekedt hangon hozzákezdett:
– Mindez fantasztikusan hangzik, de már rég megtanultuk, hogy ne kezeljük le a fantáziát... amit az ember képzelete létrehoz. Bizonyos vagy benne, hogy nem tévedsz?
– Nem tévedek – válaszoltam. – Egyébként a dolog ellenőrizhető. Ha meg tudtátok – pillantásommal megkerestem
a kövér kopaszt az NVÜ Akadémiájáról – állapítani, hogy jeleket adok le, akkor azokat is el kell tudnotok kapni, amelyek hozzám érkeznek onnan. A berendezésetek eléggé univerzális, legalábbis mindig ezt hallottam. Azt javaslom, hogy állítsátok fel az antennáitokat az űrhajómon... ott fogok ülni, amíg sor kerül arra a beszámolóra, amit el akarok mondani a nagy nyilvánosság előtt.
Bess nyugtalanul mocorgott a foteljában.
– Ezek a hírek – kezdte homlokát ráncolva – nem keltenek túl nagy megrázkódtatást? – dörmögte bizalmatlanul.
– Mit értesz ezen? – kérdeztem. – Vagy miért nem mondod meg nyíltan, hogy megint tartasz valamitől? Mitől félsz? Hiszen bármikor megmagyarázhatjátok az embereknek, hogy csak meséket locsogok... mert mi mástól kellene megvédeni őket. A hírektől? Ha veszélyesnek bizonyulnak, az csak a mi malmunkra hajtaná a vizet. Mi erősíthetné meg jobban az NVÜ pozícióját? Ha pedig nem, akkor is meg tudjátok győzni, akit kell, hogy csupán egyetlen civilizációról van szó, egyetlenről a lehetséges milliárdnyi közül, és hogy a más civilizációkkal való találkozás továbbra is ismeretlen. Hogy létezhetnek kevésbé jóindulatú lények. És végül kérdezzétek meg az érdekelteket. Jó néhány szakmát képviselünk itt, de csak képviseljük őket. Tanácskozzatok intézeteitekkel, a vezetőségeikkel, a Tudományos Tanáccsal... ami engem illet, nyugodtan fogok aludni. Ismerem a válaszukat...
Bess elhallgatott. A hallgatást – végül Aria szopránja törte meg:
– Nem értem, mit problémáztok lihegte. A napnál világosabb, hogy azt kell tenni, amit Ago akar!
A jelenlevők feje megmozdult.
Tudnod kell – szólalt meg Semow –, hogy vannak világosabb és kevésbé világos napok, a gondolkodás pedig még sosem ártott meg senkinek... bár megértem – tette hozzá jelentőségteljes mosollyal –, hogy bizonyos helyzetekben talán mégsem kell túl világosan gondolkodni. Nem emlékszem. Alighanem túl öreg vagyok már ehhez...
Csendes suttogás hallatszott. Valaki elnevette magát. Aria úgy elvörösödött, hogy a szeme fehérje hónál is fehérebben villogott. Én is elmosolyodtam.
– Ne bagatellizáljuk el az ügyet – mondtam Léna tekintetét keresve. Barcew hatalmas alakja mellett találtam meg. -Első ízben, amikor az idegenek leadóját megtaláltuk itt, bebizonyosodott, hogy reagál – ha nem is legelsősorban – érzelmi állapotunkra. Igaz, Léna?
Most már többen elnevették magukat. Még Aria arca is megenyhült kissé. Semow felállt. Mintegy jelszóként a nap folyamán immár másodjára lezajlott “plenáris” találkozónk befejezésére.
– Otthon várakozol? – biztosította be magát Bess, szigorúan a szemem közé nézve.
– Igen. Értesítsetek, ha kitűzték ennek a... szeánsznak az időpontját, ha sor kerül rá egyáltalán. Fel kell készülnöm. Megmosakszom, megfésülködöm, felveszem a legmodernebb kezeslábasomat. Elegáns szeretnék lenni, mint az idegenek küldötte, aki a földi emberekhez beszél. Ez megilleti egyiket is, másikat is. Azonkívül olyan gyarlóságra találtam magamban, amelyet eddig nem ismertem. Hiú vagyok. Tetszeni akarok...
Talán túlságosan komolyan vették legutóbbi nyilatkozatomat, bár ezzel nem nagyon lehet gyanúsítani őket, persze az is lehetséges, hogy csak így tudták megoldani az egészet. Elég az hozzá, hogy az “előkészületek” minden várakozásomat felülmúlták. Alig telt el tíz nap, s a Pettyn tekintélyes telekommunikációs stáb jelent meg. Amikor megtudták, hogy utazásuk idején az idegenek újabb információkat közöltek magukról, valamipt hogy jelzéseiket az NVÜ berendezései is fogták, tehát elismert ténnyé váltak, lelkesedésük elragadtatásba csapott át. Azzal kezdték, hogy engem kihajítottak az űrhajómból. Az előadást szombat estére jelezték, európai idő szerint. Valamennyi földi holovíziós állomás közvetíteni fogja, függetlenül a földrajzi helyzettől, azaz a helyi időtől a különböző kontinenseken.
Szombaton reggel elkezdték a próbákat. Előbb a részvételem nélkül, utána, sajnos az én jelenlétemet is elengedhetetlennek tartották. Igazság szerint folyton az volt az érzésem, hogy útjukban vagyok, és hogy legszívesebben az egészet nélkülem intéznék el. De közben olyan lelkesen szaladgáltak föl s alá, olyan izgatottan hurcoltak ide-oda különböző felszereléseket, hangszigetelő falakat állítottak fel s a legkülönfélébb hangkeverőket, annyira serénykedtek, hogy egy szót sem szóltam. Életemben először éreztem úgy magamat, mint az eltévedt kisgyerek az erdőben. Amikor a magas, szőke, sovány, üres tekintetű és hallatlanul gyors kezű rendező elkezdett ráncigálni a kabinban, amelyet teletömtek a legkülönfélébb mesterséges csillagrendszerekkel, csillagködökkel, keringő kristálygömbökkel és az ördög tudja, még mivel, az a gondolat kerített a hatalmába, hogy itt a vég. Hogy emberből torzonborz lénnyé változhattam, elrepülhettem másik csillagrendszerekhez, visszatérhettem, mielőtt elindultam, elszökhettem az NVÜ-állomásról, az idegen kozmikus élőlények kémje lehettem, és átalakulhattam azután adó- és vevőkészülékké, de ezeknek a kezéből itt nem jutok ki élve. Alázatos lettem és kicsi, minden kiesett a kezemből, nem voltam képes egyetlen értelmes szót sem kinyögni. A próbán összetörtem a kamerát, megfordítottam az egyik dekorációt, megittam a teát, amelyet a rendezőasszisztens magának készített oda, amiért meg is szidtak. Végül elvesztettem a forgatókönyvet, amelyre nagy betűvel írták ki azokat a szavakat, amelyektől el kellett kezdenem beszélni. Ugyanis szerkesztettek valamilyen bombasztikus bevezetést a programhoz, csupán arról volt szó, hogy ne rontsam el a hatást azzal, hogy a másodperc törtrészével előbb vagy később nyitom ki a számat. Elszaladtam volna, ha vissza nem tartanak.