– Adjátok meg az objektumra vonatkozó összes adatot – mondtam magam elé. – És mindent, amit tudtok róla. Minél hamarább megteszitek, annál előbb szabadultok meg tőlem. Figyelem, bekapcsolom a szalagot – fejeztem be, lenyomva minikomputerem memóriakapcsolóját.
A következő néhány percben csendben figyeltem a járművem irányítóegységeibe táplált kontrolladatokat. Amikor a komputer ernyőjén megjelentek az utolsó adatok, nem vártam már meg az ellenőrző számításokat, amelyet Leski több ízben elvégzett, mielőtt értesítette volna a többieket, amiben én megakadályoztam, hanem megnyomtam a “start” feliratú hatalmas vörös billentyűt. A fejem fölött megpillantottam a csillagokat. Az űrhajó bejárata nesztelenül feltárult. Hamarosan mindenünnen csillagok vettek körül. Ebből tudtam, hogy kint vagyok a végtelen térben.
Akaratom ellenére szomorúan gondoltam a tudósokra. Bármelyikük a fele életét odaadta volna, ha találkozhat az idegen civilizációval. Az az egyetlen idegen civilizáció, amelyet a világűrben találtunk, sok ezer, ha nem sok millió évvel ezelőtt virágzott, és ma már csak a régészek számára jelent ínyencfalatot. Ugyanakkor, amit magam előtt láttam, minden kétséget kizáróan értelmes lények alkotása volt. És nem hinném, hogy olyan régi lenne, mint a Pettyn talált leletek. Ezzel kapcsolatban persze tévedhettem.
Az űrhajó vagy laboratórium, vagy ki tudja, micsoda, szabályos kocka alakú volt. Csupán a test egyik lapja volt meghosszabbítva egyenes, lapos koronggá, amely vagy tíz méter hosszan magasodott a kocka fölé. Napelem? Antenna? Napozó terasz?
A titokzatos szerkezet közvetlen közelében haladtam, s nagyon óvatosan úgy manővereztem, nehogy megsértsem. Folyton próbálkoztam a rádiókapcsolattal, de az objektum hallgatott. Semmilyen sugárzást vagy hullámot nem bocsátott ki, legalábbis általunk ismertet nem. Halott volt. Halott volt, vagy ezt a látszatot kellett keltenie. A kém szerepére kijelölt szerkezetet mindenesetre ilyesféleképpen kellett beprogramozni.
Az ellenkező oldalon a kocka felületén a bejárat négyzet alakú körvonala látszott. Semmiféle ismert űrhajóbejáratra nem hasonlított. Zár helyett középen hat kerek nyílást láttam. Amennyiben persze valóban zárként szolgáltak, s nem, mondjuk, madáretetőként.
Még néhányszor körbejártam a szerkezetet, aprólékosan végigkutattam felületének minden négyzetcentiméterét, utána – ujjaimat a hajtómű – és az antianyag-kibocsátó billentyűn tartva – elindultam az egyébként sima felület egyetlen kiemelkedő pontja felé. Készen arra, hogy a másodperc törtrésze alatt teljes erővel lecsapjak, a sisakom nyílásából figyeltem, ahogy kis űrhajóm szárnya alól előkígyózik az elektromágnesben végződő vezeték. Mikor a vezeték vége hozzáért az idegen objektumhoz, egy pillanatra visszafojtottam a lélegzetemet. Egy másodperc, kettő, három... semmi. Csend.
Mélyet sóhajtottam, és a rádióadómmal kezdtem foglalatoskodni. Az űrhajó a Petty holdján levő bázisunkból már úton volt. Maga Bess jött vele. Ami engem illet, csak annyit tanácsoltak, hogy a helyzettől függően cselekedjem. Semmi sem hiányzott jobban, mint a jó tanács. Meg kell vallanom azonban, hogy nem is számítottam másra.
Automatikusra kapcsoltam a rádióközpontomat, és kinyitottam az ajtót. Nemsokára a szonda érdes páncélján álltam, és kesztyűmmel simogattam az idegen jármű felületét. Már amennyiben jármű volt.
Továbbra sem történt semmi. Egyre-másra érintettem a különböző érzékelőket az előttem feketéllő kis gömb oldalához, s közben figyelmesen néztem a miniatűr mutatókat. Egyik sem mozdult. A hajó belsejében ideális csönd uralkodott. Csönd és mozdulatlanság. Semmiféle berendezés nem működött, legalábbis olyan nem, amely Földön ismert energiaforrásból táplálkozott volna.
Végül a hat kis nyílásnál állapodtam meg. Közönséges, megszokott kis mélyedések, amelyek mászáskor alkalmasak az ujjak elhelyezésére. Nem voltak mélyek, kilincsnek, csavarnak vagy ehhez hasonlónak nyoma sem volt. Először mindet nyitott tenyérrel pásztáztam végig, azután sorra beledugtam az ujjaimat. Végül támadj egy ötletem. Öt nyílásba belehelyeztem bal kezem ujjait, a maradék hatodikba pedig a jobb kezem mutatóujját. Az egész négyzet alakú lemez megremegett. Én is megremegtem, de a kezemet nem vettem el. Legalább még egy másodperc telt el, mire a lemez megmozdult, és a szerkezet falában egy állandóan növekvő nyílás támadt. Nem mozgott gyorsan. Arra gondoltam, hogy egyszerűen nem megfelelően működik az ajtói Elhatároztam, hogy ellenőrzöm. Egyelőre nem is figyeltem befelé, ahol különben teljes sötétség volt. Megvártam, amíg az ajtó befejezi kínos vánszorgását. Ezután ujjaimat ismét a kicsiny nyílásokba helyeztem. Az ajtó meg sem mozdult. Nyilvánvalóan a becsukáshoz más módot kellett alkalmazni. Ezzel azonban nem kísérleteztem. Végül is az ajtó rejtélye érdekelt most a legkevésbé. Minden, amit itt tettem, csupán várakozás volt. Az egyetlen, amiről meg kellett győződnöm, mielőtt az állomásról ideküldött űrhajó megérkezik, hogy fenyeget-e az idegen szerkezet valamilyen nem várt meglepetéssel. Ezt a bizonyosságot, amennyiben több ezer fényév távolságban a Földtől lehet biztonságról beszélni, már megszereztem. Az érzékelőim eléggé univerzálisak voltak. Nem. A jármű belsejében semmilyen energiát igénylő berendezés nem működött. Márpedig az élő szervezetek ilyen “berendezések”. Nyugodtan visszatérhettem volna a szondámhoz, hogy elnyúljak a fotelban, és szunyókáljak egyet. Senki sem vethetett volna a szememre semmit. Bár azt sem tiltotta meg senki, hogy elvégezzem az első felderítést. És nem ismertem olyan indokokat, amelyek miatt le kellett volna erről mondanom.
Térdemet könnyedén behajtottam, és elrugaszkodtam a szonda páncéljáról. Fejjel előre, a kézi irányító fogantyúját a markomban szorongatva hatoltam be az idegen szerkezet belsejébe. Nem túl messze. Szándékosan beleakasztottam a csizmám sarkát az ajtó keretébe, és ebben a helyzetben maradtam. Fejlámpám fényével pásztáztam körbe.
Hordó alakú helyiség bejáratánál találtam magamat, amelyet a lámpa fényében csillogó sima fal határolt. Néhány centiméterre egymástól, vízszintesen, ezüstös színű, nyújtott háromszög alakú díszek futottak végig. A helyiség teljesen üresnek látszott. Csak balra vettem észre egy kisebb bemélyedést, amelyben négyzet alakú nyílás sötétlett. Pontosan akkora volt, hogy kifértem volna rajta űrfelszerelésemben.
Miután körülnéztem, az az érzésem támadt, hogy ismét a világűrben vagyok. Csak az első pillanatban merült el a reflektor fénye a mély sötétségben. Rögtön azután furcsán beárnyékolt, szinte befestett csillagokat pillantottam meg. Megérintettem gázpisztolyom ravaszát, és eltávolodtam a bejárattól. Ekkor értettem meg. Az egész űrszerkezet átlátszó volt. Legalábbis valamikor ilyen volt. Most, alighanem az idő múlásával, megszürkült, elhomályosodott, akár az antik tükrök. Nos, az efféle szerkezetek építéséhez mi is értettünk valamelyest. Mindenesetre elég jó bizonyítványt állított ki megalkotóiról. Főként azért, mert nem is biztos, hogy nem réges-régi konstruktőrökről volt szó.
Megálltam, és méterről méterre ismét rendszeresen végig kutattam a falakat reflektorom fényében.
A mennyezet egyenes és sima volt, csak a középső részén látszott egy közepes méretű, kusza vezetékekből álló szerkezet, amelyet fekete dobozkák vettek körül, ezeken valamiféle zárak voltak elhelyezve. A falak felső része is csupasz volt, bár itt is, ott is sínekre emlékeztető rudak álltak ki, amelyek képernyőket vagy más szerkezeteket tarthattak valamikor. Most már a nyomuk sem látszott.