Befejeztem a kabin felső részének vizsgálatát, s lámpámat a padló felé irányítottam. Eleinte körös-körül pásztáztam vele, a falnak támaszkodva, amely alatt hosszúkás fémdobozok sorakoztak sok-sok hasonló formájú ujjszerű kitüremkedéssel. A terem nagyon tágas volt. Túlságosan is tágas, az egész szerkezethez képest, amelyet szondám fedélzetéről már megfigyeltem. Csak amikor a félköríves erkélyszerűséget észrevettem, akkor jöttem rá, hogy az idegenek járműve egyetlen helyiségből áll. S az előtér, amelybe érkeztem, csupán egy elkerített része volt.
Lámpám fényét ekkor a kabin közepére irányítottam. A félhomályból visszatükröződött a fény, és valami olyasmit pillantottam meg, ami önkéntelenül is arra késztetett, hogy rögtön kikapcsoljam a lámpát. Néhány lépést tettem, kézbe vettem a lámpát, és fejemtől a lehető legtávolabbra tartva ismét meggyújtottam.
A kabin kellős közepén egy bárpultra emlékeztető kör alakú berendezés állt. A belsejébe egyetlen keskeny nyílás vezetett, amely azért annyira nem volt keskeny, hogy egy ember át ne férhetett volna. Pedig nem ember járt arra.
A pulttal körülvett szabad térség közepén, amely bizonyára a vezérlőpult volt, virágkehely alakúra kiképzett tárgy állt ki a padlóból. Mintha egy óriási kristályból faragták volna ki, mégis puha volt és rugalmas. Puha volt, ugyanis jól láttam, ahogy a szélei benyomódtak annak a valaminek a súlyától, ami kitöltötte a kehely belsejét, mint valami fotelt. Egy mozdulatlan alak... nem, nem automata. Meglehet, hogy tréfából egy majom groteszk alakját mintázták meg.
Ennek a valaminek valaha élőnek kellett lennie. A törzs és a végtagok finom vonásai, a nyitott, rezdüléstelen szem, az egész alak tehetetlensége nem hagytak kétséget efelől. Kisérleti állat? A vezérlőpultnál? Végül is a Földön is vannak idomított állatok. Lehet, hogy valahol a világűrben olyan állatok léteznek, amelyek képesek arra, hogy mást is elsajátítsanak, mint az apportírozást és a labdazsonglőrködést. Csakhogy...
Vártam egy kis ideig, aztán óvatosan közelebb léptem. Igen, az élet régen elszállt ebből a teremtményből, mégpedig örökre. Hogy milyen régen, azt persze meg sem kísérelhettem megtudni. Az űrben a halál is kicsúszik az idő kényszere alól...
Az állatot sűrű, rövid szőr borította, amely a lámpa fényénél vöröses volt és matt fényű. Minden bizonnyal a gerincesekhez tartozott. A csimpánzéhoz hasonló feje, bár arcvonásai némileg finomabbak voltak, természetellenesen hajolt hátra, a kehely formájú fotel kitüremkedéséhez. Nyaka, amelynek szélessége elérte a fejét, alul négy vállban folytatódott. Az a vállcsontja, amely az általunk ismert emberszabásúaknak jobb és bal oldalon helyezkedik el, ennek a teremtménynek elöl és hátul is nőtt, s így a púposság látszatát keltette. Keze azonban csak kettő volt, rövid és aránytalanul vékony, kerek tenyere viszont szokatlanul hosszú ujjakban végződött. Elöl a mellső vállon valami olyasmi látszott, amit jobb híján csökevényes harmadik kéznek lehetett tartani. Alkarja nem volt, tenyere sem, csupán egy ovális mélyedés látszott, amelyből két nyúlvány állt ki, talán ujjak, talán érzékszervek, amelyek a kívülről jövő jelzéseket fogták fel vagy esetleg a belülről jövőket. Eszembe jutott, hogy érdemes lenne megnézni, hogy vajon a negyedik “vállból” is ki-áll-e valami hasonló, de ehhez meg kellett volna fordítanom a teremtményt, ezt pedig nem akartam megtenni az űrhajó megérkezése előtt. Hazudnék persze, ha azt állítanám, hogy ennek a kíváncsiságnak a leküzdése sokba került. Egy méterrel közelebb hatoltam: alaposabban szemügyre vettem az idegen jármű utasának mozdulatlan testét. Csak ekkor vettem észre, hogy kerek tenyerén hat ujj van. Hat. Azonnal eszembe jutottak a marslakókról szóló réges-régi mesék. Ott a világűrbeli lényeknek mindig pontosan hat ujjuk volt, nem számítva a számos egyéb nyúlványt. De ennek a lénynek először is valóban hat ujja volt, másodszor pedig a régi csacskaságokkal kapcsolatos idétlen gondolat után rögtön eszembe villant egy másik: a bejárat lemezén hat nyílás volt. Amikor ujjaimat a nyílásokba helyeztem, a bejárat ki is nyílt. Ez a lény mégsem állat volt, hanem az objektum tudatos gazdája. Vajon nem reagált az élő szervezet sugárzására a bejárat zárja, vajon nem éppen a hatujjú lényekre gondolva tervezték meg a járművet?
A következő pillanatban még valamit észrevettem. A fotel lábánál egy gondosan összehajtogatott ruhacsomag feküdt. Figyelmesebben megnéztem és megállapítottam, hogy valóban ruha. Igen, ez valami szkafanderféleség volt. Kocka formára hajtogatott szkafander, amelyre hatalmas, üveges részszel ellátott sisakot helyeztek, ahhoz hasonlót, amilyet a napsugárzás ellen a mi konstruktőreink is alkalmaznak.
Lejjebb ereszkedtem, ügyelve arra, hogy sem a fotelt, sem a benne elhelyezkedő testet ne érintsem, és felemeltem a sisakot. Szemlátomást úgy illett a szőrös lényre, mintha ráön-tötték volna, nemcsak a fejét, hanem a nyaka vastagságát is figyelembe véve. Letettem a sisakot, és a szkafander után nyúltam. A pisztolyt a pultra helyeztem, a reflektort visszatettem a homlokomra, és felegyenesedve széthajtogattam a szkafandert vagy mi a csodát. Nem tévedtem. Elöl és hátul, ahol a mi ruhánk a mellkast és a hátat takarja, a szkafander kipúposodott, mintegy helyet biztosítva a négy váll számára. Mi kellett volna még?
Letettem a halott pilóta ruháját, aki már többé nem állat volt a számomra, és kapcsolatba léptem az állomással. Az ügyeletes azonnal összekapcsolt az űrhajóval. Bess, aki figyelemmel kísérte az adatokat az én rádióközpontommal összekapcsolt komputere képernyőjén, természetesen tudta, mit csinálok, nem következtethette ki azonban, hogy mit gondolok. A helyzet nem tette szükségessé az agyközpontokat körülvevő mezők közvetlen kapcsolatát, ami jelentősen akadályozta volna mozgásképességemet. Az ilyenfajta összeköttetés ugyanis megköveteli a súlyos és komplikált felszereléssel ellátott és ráadásul gyakran elromló sisak alkalmazását. Beszámoltam neki a látottakról. Azt válaszolta, hogy véleménye szerint sietségre nincs ok, és azonnal visszatérhetek a szondára, hogy ott várakozzam. Hozzátette, hogy háromnegyed óra múlva itt lesznek, aztán kikapcsolta a rádiót.
Az utasítás szerint cselekedtem. Amikor már elhelyezkedtem az emberi test formáját követő fotelomban, egy gondolat szöget ütött a fejembe. Az objektumban nem volt levegő. Azaz atmoszféra, amelyben lélegezhetne az ember. Az űrhajó külső ajtaja be volt csukva, a bizonyára zsilip szerepét betöltő belső ajtó azonban nyitva volt. Miért? Hiszen ily módon senki sem maradhat benne életben. Az űrhajón semmilyen külsérelmi nyom nem látszott. Ép volt, és hermetikusan zárt. És mégsem volt benne lélegzésre alkalmas gáz. Talán a kehely alakú fotelban levő lényt halálra ítélték, megfosztva a levegőtől? Lehetetlen. Túl költséges kivégzés. Vagy talán... csak koporsó? A tengerészeknek egykor az volt a szokásuk, hogy a fedélzeten meghalt társuk holttestét beburkolták, és a tengerbe dobták. S ez szép és előkelő temetésnek számított. Vajon az űrpilóta méltó sírhelye nem éppen a világűr-e? A költségek? Ugyan, ebben az esetben nem volt feltétlenül meghatározó szerepük. Ha például egy ismert és fontos személyiségről volt szó. Ez a sírbolt szebb és biztosabb, mint a piramis. És nagyobb is, mert végtelen. Az az összehajtogatott szkafander meg a sisak... Hát a hajdani pilótáknak vajon nem tették-e a sírjukra a fejhallgatójukat és az összetört légcsavart?
Elhessentettem ezt a gondolatot. Nincs idő halálról, temetésről és síremlékekről elmélkedni. Még az idegen civilizáció építette űrhajók szőrös utasaival kapcsolatban sem. Akár élő, akár halott az a civilizáció. Végül is nem lehet, legalábbis egyelőre, kizárni annak lehetőségét, hogy a tőlem nem mesz-sze mozdulatlanul álló objektum az egykor a Pettyt lakó élőlények alkotása, amelyet az elkövetkezendő vizsgálatok után átadunk a régészeknek, mint mindent, ami ezen a még élő bolygón található, amely ugyanakkor csupán egy hatalmas temető.