Negyvenöt percet vártam nyitott szemmel szunyókálva. Összerezzentem, amikor fülembe csendült Bess hangja. A főnök azt javasolta, hogy nyissam ki a bejáratot, és menjek ki a szonda fedélzetére.
Amikor a zárat kinyitottam, már nem voltak felettem csillagok. Eltakarta őket az óriási űrállomás törzse, amely fel volt szerelve mindazzal, amit az ember létezésének ezredévei során kutatásra, védekezésre és pusztításra képes volt kigondolni. Hatalmas reflektor világított. Egy pillanat alatt átfésülte a környéket, azután vakító fénnyel árasztotta el az idegen objektumot és engem, aki a parányi jármű páncélján álltam, amely az őt körülvevő végtelen térséghez képest kisebb volt a legparányibb részecskénél, amilyet az ember elképzelni képes.
II.
A magamfajtákat valaha “gorilláknak” nevezték. A különbség mindössze annyi, hogy a “gorillák” egyes személyek védelmét biztosították, mi ellenben mindenkiét. A Földét. A tudósok az űrbéli kapcsolat hajszolása közben megfeledkeznek az alapvető óvatosságról. Amikor a mi derék Holdunkról visszatértek az első űrhajósok, a Földön hosszú ideig karantén ben voltak, annak ellenére, hogy a világ már akkor kilencvenkilenc százalékig biztos volt abban, hogy a legközelebbi égitesten az életnek még a legegyszerűbb formája sem létezik. Most pedig a tudósok szabadon szeretnének röpködni galaktikánk és a szomszédos galaktikák valamennyi bolygójára, hogy kedvükre kíváncsiskodhassanak, majd visszatérjenek a Földre az emberekkel találkozni, azután megint elrepülni, mintha csak egy tavaszi vihar után sétálgatnának. Annak ellenére, hogy sok bolygón létezik élet, méghozzá magas fejlettségű, és a valószínűségi elmélet továbbra sem zárja ki a lehetőséget, hogy valamelyik naprendszer valamelyik bolygóján előbb vagy utóbb rábukkanunk egy civilizációra. Vajon az idegen élőlényekhez kevesebb óvatossággal kell-e közelednünk, mint egykor a Holdról visszatérő elődeinkhez? Akkor igencsak kis valószínűsége volt annak, hogy az anyabolygóra ismeretlen vírusokat vagy mikro-organizmusokat visznek át. Most a tudatos ellenségesség lehetőségével állunk szemben. Ugyanakkor a tudósok úgy viselkednek, mintha tudatában lennének a világmindenség valamennyi lehetséges lakójának reakcióival, gondolkodásmódjaival és szokásaival. Hőn áhított Kapcsolatukra úgy gondolnak, mint egymás látását kölcsönösen vágyó két barát vidám találkozására. Tudósok... A tudósok meg a “gorillák”. Nos, jól van. Valakinek meg kell tennie.
A “gorilla” kifejezés úgy visszhangzóit a fülembe, mint valami elcsépelt, unalmas sláger. Nem tudom, mikor jutott eszembe, és miért jár vissza, most, amikor a legutolsó két héthez hasonlóan unalmas és meddő szolgálatot teljesítettem a lehallgató kabinban. Meddőt, ugyanis rádióernyőink, regisztereink és egyéb “füleink”, amelyeknek hatalmas gömb alakú tükrei az egész bolygót behálózták, állandóan ugyanazokat a csikorgásokat és füttyöket, a távoli és legtávolabbi napok, galaktikák, kvazárok egyhangú lüktetését hozták be. Napról napra, hétfői hétre, évről évre. Véget ért az a korszak, amikor a csillagok érthetetlen hangjából távoli civilizációk “üzenetét” próbálták megfejteni. Jó néhány száz év elmúlt azóta, hogy a korabeli technika színvonalát tekintve hatalmas arecibói rádióteleszkópból elindult a világűrbe az ember hívójele, éppen ezeknek az örömteli elképzeléseknek a hatására. Eleinte matematikai nyelvre kódolt, kettes frekvenciájú, háromperces adások voltak. Később persze a rádióteleszkópot felváltották a lidarok és a tachlidarok. De válasz éppúgy nem volt, mint ahogy most sincsen. Nem érkeznek jelek azoktól a lényektől, akik valószínűleg a mi tudósainkhoz hasonlóan álmodoznának a Kapcsolatról.
Vicces dolog, hogy az első jeleket a Földről éppen a Messier 13 nevet viselő csillagrendszer felé irányították. Vicces, mert pontosan ebben az irányban, különben egészen véletlenül, fedeztük fel a Mills-rendszert s benne a Pettyt. Azt lehetne tehát mondani, hogy ennek a bolygónak a története, helyesebben az ezen a területen végzett kutatásaink története a távoli múltba nyúlik vissza. Ez azonban nem így van. A Pettynek és rajta az elpusztult civilizáció nyomainak semmi köze nincs ahhoz, hogy a Puerto Ricó-i rádióteleszkóp csillagászai és konstruktőrei egykor éppen ezt az adási irányt választották. Mellesleg bárki, főleg aki a hagyományokat kedveli, nekünk, NVÜ-söknek, is hosszú családfát tulajdoníthatna. Eltekintek attól, hogy a hadseregtől vagy a már említett “gorilláktól” számítsam történetünket. Hiszen állítólag még a huszadik században különítette el Kardasev a fejlődés három fázisát, amelyen minden lehetséges civilizáció keresztülmegy, s azokat az energiaszükséglettel kapcsolta össze, aminek különben ma már nincs meghatározó szerepe. Az első szakasz az anyabolygó készleteinek kimerítése. A másodikban a civilizáció kiaknázza a saját naprendszerét, a fejlődés harmadik szakaszában már az egész galaktika energiakészlete után nyújtja a kezét, ami megnyitja előtte a világmindenséget. Amikor tehát egymás között a “Hármasról” vagy a “Harmadik Szakaszról” beszélünk – ahogy egyébként az emberek is neveznek minket, miközben az “azok, a »Hármasból«“ szavakat mindig jellegzetes nyomatékkal ejtik –, elfeledkezünk egy dologról. Arról, hogy alapjában véve a Harmadik Szakasz szolgálataként hívtak össze bennünket, és ugyanezen a címen kerültünk a Naprendszer Védelmi Ügynökségbe. Azok, a “Hármasból”. Egyesek számára azokat jelenti, akik fegyverrel védik az embereket a tudósok felelőtlen könnyelműségétől, akik teljes és alaptalan bizalommal törekszenek a nyílt kapcsolatokra az űrhajóink útjain előkerülő bármely lehetséges civilizációval. Másoknak ellenben, a tudósoknak, ezek a “Hármasból” olyan alakokat jelentenek, akik az ő munkájukat akadályozzák. Ellenőriznek, korlátoznak, tiltanak, beleütik az orrukat minden – a Földön kívül történő – dologba, és készek tüzet nyitni a világűrből érkezett, mindenféle, akár a legértelmesebb, lényre is, ha előtte nem szereztek teljes bizonyosságot arról, hogy az a lény nem képes ártani az embereknek. Nem, hogy nem akar. Hogy nem képes. Márpedig ez eléggé lényeges különbség. Nos, a tudósok megtehetik, hogy mindenhez és mindenkihez naiv, gyermeki bizalommal közeledjenek. Mi nem.
“Gorilla”. Az ördögbe is. Az ilyen gondolatokat csak az unalom szüli. Ostobaság.
Kihúztam magamat a fotelban, és felerősítettem a hangszórót. A kabint betöltötte a lehallgató berendezések által felfogott jelek zavaros hangkavalkádja. Egy pillanatig mozdulatlanul ültem, hallgattam ezeket a meghatározhatatlan jellegű hangokat, mintha saját gondolataimat akartam volna elnémítani, miközben figyelmesen követtem a komputer mutatóit. Utána magam számára is váratlanul kikapcsoltam a hangszórót. Egyszerre csönd lett.
Mélyet sóhajtottam. Igen, így volt ez már két hete. Először két vagy három ízben is hívattak Besshez. Jelentést írt a járműről, amelynek fedélzetén a holttest volt. Később nem volt rám szükségük. Három nappal az állomásra érkezésem után két hatalmas űrhajó landolt itt, amely egyenesen a Földről jött. Természetesen mindkettő az NVÜ-höz tartozott, az egyik az Orvosi Akadémiáról hozta el szakértőink színe-virágát, a másikon pedig a Műszaki Akadémia legnagyobb tekintélyei jöttek. Az egész állomást a rendelkezésükre bocsátották, az állandó szolgálatot, vele együtt a lehallgató részleget rögtönzött helyiségekbe költöztették át, amelyeket csak úgy-ahogy biztosítottak a sugárzás ellen, sebtében összetákolt védőernyőkkel. Egyáltalán nem vettem rossz néven tőlük, hogy nem érdeklődtek irántam. Igazából vissza kellett volna térnem a Földre. Első küldetésem kudarccal végződött. Voltaképpen nem az én hibámból, de a mi munkánkban soha senki sem kérdezi, ki a hibás. Vagy sikerül valami, vagy nem. Az utóbbi esetben jobb nem hivatkozni objektív akadályokra. Ami engem illet, nem volt mit keresnem a Pettyn, azok után, hogy kénytelen voltam leleplezni magamat. Mint az NVÜ embere legfeljebb egy remetekunyhót rendezhettem volna be magamnak.