Ezen a napon az ügyelet nem volt ínyemre. Ördög tudja, minek kell folyton valakinek ebben a régi világítótorony fülkéjére emlékeztető kabinban üldögélnie, ha egyszer a komputer automatarendszere a legtávolabbi világból érkező minden lehetséges jelzést regisztrál és szelektál. De hát ez a szabály. Igaz, figyelembe kellett venniük olyan körülményeket is, amelyek közepette a komputerek felmondják a szolgálatot. Vagy ellenkezőleg, nem vették figyelembe, hogy az idők változtak, és hogy az NVÜ kizárólag olyan berendezésekkel dolgozik, amelyet tévedhetetlen matematikai modellek alapján készítettek. A matematika pedig, Vivien óta, szintén nem állt egy helyben.
Ismét bekapcsoltam a hangszórót. A képernyő, amely a csillagbeszédet regisztrátumokra fordította le, felvillant. Változását azonban nem intenzitásának növekedése okozta. Az ideiglenes kis tornyon, amelyet az állomást körülvevő hepe-hupás görgetegbe állítottam, ekkor futott át a terminátor vonala. Az ég színe mélykékké változott, amelyet azután helyenként világoskékbe játszó aranyszínű ragyogás árasztott el. Az ablakok elé automatikusan leereszkedtek a napernyők. Az állomáson új nap kezdődött, amely ezen a kicsi és barátságtalan bolygón elég rövid volt.
A mutatók hirtelen megugrottak. Önkéntelenül lehalkítottam a hangszórót, és ellenőriztem az irányt. Körülbelül hatszáz parszekkel a legközelebbi galaktikán túl, amely ekkor a Hattyú csillagképet átszelő sugárzás meghosszabbításában feküdt, kitörés kezdődött A katasztrófa, amely bizonyára egy antirészecskékből álló meg egy “normális” galaktika összeütközésekor lépett föl, folytatódott. Valahol a térben a folytonos megsemmisülés folyamatában elképzelhetetlen mennyiségű energia szabadult fel. Ebben semmi különös nincsen. Már jó ideje ismertük ezeknek az összeütközéseknek a lefolyását. Az ilyen katasztrófák nem zajlanak le rövid idő alatt, legalábbis földi fogalmak szerint. A jövőben, ha sikerül az annihiláció poklának ellenszegülő űrhajót építeni, majd megnézzük közelebbről. Ki tudja, nem lesz-e valamikor a mi galaktikánkból is hasonló, antirészecskékből álló alakzat. A két világ “sima” átmenetének, amelyet már régóta ismertünk, nem volt meg még a megfelelő biztonsági szelepe. Megtanultuk, hogyan használjuk fel az antianyagot a rakéták meghajtására, oly módon, hogy a hatalmas tükrök gyújtópontjában helyeztük el a fotonmotorokat. De már Einstein megérezte, hogy a “hosszú” önmagában nem ugyanolyan fogalom, mint a “rövid”. Tehát a rnetagalaktikus katasztrófákat meg kell tanulnunk megfékezni és túlélni.
Ellenőriztem a komputer feljegyzését, és már nem gondoltam a kozmikus pokolra, amely a nyugodt, mozdulatlan és a Földről látható pislákolástól megfosztott csillagokon túl lángolt, és amelyek napközben is jól látszottak az égbolton. Végül a Pettyn levő állomásra állítottam a lehallgatót.
Ezeknek mindig volt megbeszélnivalójuk. A különböző helyeken ügyködő kutatócsoportok, a légi járőrök, az egyes területek vezetői véleményt cseréltek, viccelődtek, és kölcsönösen informálták egymást a munkák menetéről meg az érdekesebb leletekről. Az utóbbi időben egyre gyakrabban jelentkeztek ezekben a véleménycserékben célzások, még ha tréfás hangsúllyal is, bizonyos idegen jövevényekről, akik a Pettyn tartózkodó földiek iránt érdeklődnek. Valaki úgy vélekedett, hogy biztosan a bolygó hajdani lakói, akik egykor egy általuk felfedezett, kedvezőbb életlehetőségeket biztosító bolygóra távoztak, és most növekvő elégedetlenséggel szemlélik a betolakodókat, akik megbolygatják történelmük emlékeit. Másvalaki azt mondta, hogy ellenkezőleg, az expedíciónk rádióhullámai a végtelen térben valami olyan lényt vonzottak oda, amely számára a környék ez ideig ismeretlen volt, s amely éppen a Pettyn készül megtelepedni. Természetesen először eltávolítja a nemkívánatos kétlábú élőlényeket, akik föltúrják a földet, és semmi hasznot nem hoznak, ellenkezőleg, károkat okoznak. A harmadik meggyőződéssel hangoztatta, hogy az idegenek csak megfigyelik az embereket, várva a megfelelő pillanatra, hogy baráti kapcsolatot kezdhessenek velük. Rögtön felismertem ezt a hangot. Zamfi volt. Ugyanaz a Zamfi, aki olyan gúnyosan búcsúzott el tőlem, amikor felfedtem, hogy a “Hármas” embere vagyok. Ez is a Kapcsolat misszionáriusa. Bármi áron. Olyan áron is, amilyet ő meg a hozzá hasonló még csak elképzelni sem képes. És még ha azt a feltevést kockáztatnánk is meg, hogy saját áldozatkészségüket is beleszámították ábrándjaikba, akkor sem voltak feljogosítva arra; hogy ezt minden élő embertől megköveteljék. Következésképpen senkinek sem volt joga, hogy megengedje nekik az efféle áldozat kockázatát.
Visszatértem a csillagok hangjához. Ez legalább konkrét volt és valódi. Minden egyes kurta hang, jelzés, kattogás információt jelent. Nem úgy, mint az embereknél.
Ügyeletem a végéhez közeledett. Öt perc múlva meg kell jelennie váltótársamnak, és az biztosan nem lesz más, mint Weyth. Csak mi ketten maradtunk az állomáson a szokott munka elvégzésére.
Tévedtem. Váltótársam két perccel korábban érkezett, és számomra teljesen ismeretlen férfi volt, az NVÜ emblémáját viselte, méghozzá olyat, amilyent a vezérkariak hordtak. Két hónappal ezelőtt még nekem is ilyen jelvényem volt. Nem mutattam meglepődést. Nem volt szokásunk, hogy bármin is meglepődjünk.
Átadtam a komputert, és beszámoltam az ügyeletről. Bólintott, és szó nélkül letelepedett a fotelba, amelyet szabaddá tettem. Nem tartotta szükségesnek, hogy bemutatkozzék. Eszembe jutott, hogy egyet-mást megváltoztathatnánk szokásainkban. Ezt a gondolatot azonban megtartottam magamnak. Annál is inkább, mert alapjában véve számomra teljesen közömbös volt, miért ő, és nem Weyth jött felváltani.
Mielőtt beértem volna az apró kabinba, amely lakásomul szolgált, Besshez hívattak. Visszafordultam, és már a felső szintre vezető liften álltam, amikor eszembe villant, hogy megint nem fogom magamat kialudni.
A körbeüvegezett terem, amelyet a poros bolygó komor panorámája ölelt körül, tele volt emberekkel. A bejárattal szemben a vezérlőpultra emlékeztető félköríves berendezés mögött Bess állt. Amikor beléptem, kutató tekintettel mért végig. Végül egy alacsony, kövér, kopasz ember felé fordult, aki a vezérlőpult oldalához tolt fotelban ült, és észrevétlenül bólintott neki. Amaz jelentőségteljesen hunyorított, és ő is végigmért tetőtől talpig. Kettejükön kívül a teremben még három férfi tartózkodott, akikről szempillantás alatt fel lehetett ismerni, hogy az Ügynökség emberei. A félköríves berendezés előtt, a körablak alatt, Weyth állt.
Néhány lépést tettem az ajtótól, és a helyiség közepén megálltam. Ha azt várták, hogy szabályszerűen jelentek, akkor csalódást okoztam nekik. Elég messze voltunk a földi gyakorlóterektől, ráadásul közvetlenül szolgálat után hívtak ide. Szent jogom lett volna az ágyamban feküdni és álmodozni.
– Gyere be, Ago – szólalt meg végre Bess, mintha még mindig az ajtó előtt állnék. – Azért kérettelek, mert felmerült egy bizonyos probléma... és úgy látszik, nem tudjuk megoldani a beleegyezésed nélkül. Megjegyzem – tette hozzá, leeresztve a szemhéját –, nem vagy köteles beleegyezni... példa nélkül álló dologról van szó...