Csönd lett. Bizonyára arra számítottak, hogy készségesen a rendelkezésükre fogok állni, függetlenül attól, mit kívánnak tőlem. Eszem ágában sem volt. Nern voltam zöldfülű. Csak mondják el. Annál inkább, mert nyilvánvalóan valami olyasmiről van szó, amit nem egykönnyen ejtenek ki a szájukon. Ha minden az én beleegyezésemtől függ... ráadásul nem is vagyok köteles beleegyezni. Akkor tényleg valami szokatlan...
– Nos, Ago? – szólalt meg végre Bess kényszeredetten. Tovább hallgattam. Eltelt még néhány másodperc, azután a kövér kopasz türelmetlenül felemelkedett a fotelból.
– Nyilván tudni szeretné, miről van szó – fejezte ki mindenképpen helyénvaló feltételezését, Közben olyan pillantást vetett rám, amelyből némi jóakarattal rejtett atyai jóindulatot olvashattam ki.
Bess lehajolt. Fejét hátrafordítva nézett el Weyth feje fölött, mintha tőle várna segítséget, majd visszafordult az előbbi helyzetbe, és a vezérlőpult tetején kopogtatott.
– Nos – kezdte, rám sem nézve –, az a lény, amelyet az elhagyott laboratóriumban találtál, valóban pilóta volt. Átkutattuk az objektumot, de nyomát sem találtuk memóriafeljegyzésnek vagy valami ahhoz hasonlónak. Egyáltalán úgy látszik, hogy a berendezést kiemelték, mielőtt még az a lény elpusztult volna... vagy legalábbis rögtön utána. Mindazonáltal az idegen laboratórium jelenléte abban a körzetben nem biztos, hogy véletlen. Lehetséges, de nem biztos. Érted?
– Hogyne érteném. Lehetséges, de nem biztos. Ez alapjában véve eléggé érthető...
Egy pillanatra megint csönd lett. A kopasz komolyabban nézett rám, most már nyoma sem volt az atyai jóindulatnak, és tüntetőén a szemüvegével foglalatoskodott.
– Az egyetlen, amit sikerült megállapítanunk – kezdte egy idő utáh Bess –, az irány, amelyből az objektum érkezett. Figyelembe vettük a sebességet, az utat, amelyet az általunk megfigyelt zónában megtett és így tovább. Az útközben érintett gravitációs terek okozta változások figyelembe vételével arra a véleményre jutottunk, hogy a Vadász Felhője felől jött. Természetesen nem onnan, hanem, mint mondtam, csupán az irányról van szó. Az irányról, amerre megpróbálhatunk őrjáratot küldeni...
Mosolyognom kellett. Őrjárat? És ehhez kell az én beleegyezésem?
– Mikor kell indulnom? – tudakoltam, igyekezve, hogy a lehető legnaivabban hangozzék.
A kövér gondterhelt arcot vágott. Bess felsóhajtott. Weyth sziluettje az ablak előtt imbolygott.
– Nem erről van szó... – szólalt meg az eddig szótlanul ülő férfiak egyike. Feléje fordultam, erre elhallgatott.
– Weyth megy – mordult fel Bess. – Csakhogy ezúttal megjátsszuk az igazi ügynököket. Specialistáink – ezeket a szavakat különleges nyomatékkal ejtette, mintha azt akarta volna aláhúzni, hogy a legmagasabb fokú beavatásról van szó – annak a lénynek a külsejét kölcsönzik neki, amelyet az idegen objektumban találtál. Ha majd találkozik az “övéivel” – felemelte a hangját, és elnevette magát. Ez azonban nem volt derűs nevetés.
– Ha találkozik a rokonaival – mormogtam –, azok már bizonyára nem olyanok lesznek, mint az a csodabogár pilóta, akit az ördög tudja, mikor küldtek ki a világűrbe. A berendezés, a ruházat, a szerkezetek és így tovább. Az a véleményem, hogy nem fogják azt hinni, hogy közülük való. Bár az én véleményem lehet, hogy nem érdekli önöket...
Nem tévedtem. Egyébként nehéz lenne feltételezni, hogy nem mérlegelték volna a kétségeket, amelyeket voltam bátor megosztani velük. Egyszerűen láttak némi esélyt. Nem nagyot, de mégis. Mindenesetre hallgattak.
– És ehhez kell adnom a beleegyezésemet? – kérdeztem közömbös hangon, már nem adtam a meglepettet.
Bess felegyenesedett. Előrehajolt, a vezérlőpultra támaszkodva belém fúrta szürke szemének pillantását.
– Weyth beleegyezett a műtétbe – mondta nyomatékkal. – Nem kényszeríthetünk benneteket arra, hogy megváltoztassátok emberi testeteket. Ez mégiscsak sebészi beavatkozás, bár specialistáink – ismét megnyomta ezt a szót – biztosítanak, hogy a dolog teljesen ártalmatlan az egészségre... mind a plasztikai beavatkozás, mind az eredeti formára való visszaalakítás. Természetesen az operáció előtt tökéletes leírást készítenek rólatok, de hát ezt nem is kell mondanom... – hagyta félbe a mondatot, és továbbra is közömbös arccal nézett rám, mintegy kifejezésre akarta juttatni, hogy így is többet mondott a kelleténél.
Kérem. Először is, már nem “beavatkozás”, hanem operáció, másodszor pedig nem Weythot, hanem “rólatok”. Hát ezért kell a beleegyezésem.
– Kettesben kell repülnünk?
– Egyelőre még nem tudjuk, hogy utazo,l-e – szólalt hosz-szabb hallgatás után a kövér. – Bess azt kérdezte, beleegyezel-e ...
– Végül is – dünnyögte kelletlenül Bess, felegyenesedve -lényegében itt nincs mit csinálnod. A Pettyn lebuktál...
– Voltaképpen hová akartok küldeni? – kérdeztem. -Hisz az a szőrös pilóta egyedül volt abban a ládában. Jobb lesz, ha Weyth is egyedül indul el... ha már valakit utánoznia kell. Két hajót akartok küldeni? Lehet, hogy tudnak számolni...
– Te a Pettyre repülnél – fedte fel végre a kártyáit Bess. -Persze nem a mi bázisunkra. Berendezkednél egy félreeső helyen... legjobb lenne a szomszédos földrészen, ott, ahol néhányszor azokat a titokzatos jelenségeket tapasztalták. Ha tényleg világűrbeli vendégek érdeklődnek régészeink iránt, akkor arja számíthatunk, hogy pontosan olyanok, mint az a, ahogy te nevezted, szőrös pilóta. Eddig senkivel sem találkoztunk, és nehéz feltételezni, hogy most egyszerre két különböző kinézetű lény pottyant elénk az égből. Gondolom érthető. Tehát elüldögélsz a Pettyn, és szem előtt tartod mind a tudósokat, mind ezeket a feltételezett jövevényeket. Ha véletlenül tényleg megjelennének, majd meglátod, hátha sikerül a közelükbe férkőznöd... nyilván, ha éppen olyan leszel, mint ők.
Ennyi az egész. “Elüldögélek,” Valamilyen elpusztult galaktika torzonborz majomképű lakójának a bőrében, akinek tányér formájú tenyerén hat. ujja van, elöl és hátul púpos, elöl valami kézszerűséggel. “Megjátsszuk az igazi ügynököket” – visszhangzottak a fülembe Bess szavai. Csakugyan. Ilyen kém még nem volt, amióta világ a világ. Jó. “Elüldögélhetek”...
– Na, akkor lássatok munkához – mondtam vidáman. -Alig várom, hogy az operáció után tükörbe nézhessek...
Ez az idő korábban elérkezett, mintsem vártam volna, sehogy sem jött azonban a számra az a könnyed hang, amellyel beleegyezésemet adhattam volna átalakításomhoz. Az állomás konferenciatermének keskeny előszobái tükréből egy kitömött mackó szemhéj nélküli kerek szeme nézett rám. Az állomáson nem volt nő, így meztelenül jöttem ide. A hidegtől nem kellett tartanom. Csak a talpam és tenyerem volt csupasz. A testem többi részét, az arcomat is beleértve, sárgásbarna szőr borította, amelyet egy állat hátán még selymesnek és szépnek is mondtam volna. Azzal nem törődtem, hogy az idegen pilóta bizonyos anatómiai részletei megegyeznek-e az enyémmel. Megelégedtem azzal, hogy ilyen tekintetben nem változtam. Keresztirányban terjeszkedő négy vállam alaktalan hústömeggé változtatott. Lehet, hogy volt ebben némi arányosság, azonban már volt rá eset, hogy másfélét is meg tudtam szokni. A legmeglepőbb az volt, bár erre előre figyelmeztettek, hogy a mellső vállamból kinőtt keskeny nyúlványok, egyéb új testrészeimmel együtt természetes végtagjaimhoz hasonlóan működtek. El voltak látva idegekkel, és inkább nem is igyekeztem megtudni, hogy ezt a készséget annak köszönhetem-e, hogy új alakom minden szögletébe elvezették a saját neuronjaimat, vagy elektromágneses terek hatásáról van szó csupán, mint a protézisek esetében. Ahhoz azonban nem fért kétség, hogy a “pótlásokat” bekapcsolták a vérkeringésembe. Persze így kellett lenni, ha azt akartam, hogy esélyem legyen becsapni legalább az idegenek legöregebb, szklerózisban szenvedő, vak képviselőjét. Mindezek mellett az érzékenység azokon a helyeken, amely nem én voltam, jelentette a legkellemetlenebb meglepetést.