— Örömmel néznék meg egy királyt — közölte. — Azt mondta a nagyi, hogy örökké koronát hordanak. Még akkor is, amikor vécére mennek.
A Halál gondosan mérlegelte az elhangzottakat.
— NINCS SEMMI TECHNIKAI AKADÁLYA A DOLOGNAK — egyezett bele. — MINDAZONÁLTAL TAPASZTALATAIM SZERINT ÁLTALÁBAN NEM ÍGY TÖRTÉNIK.
A ló megfordult, és a Sto síkság hatalmas, lapos ostáblája villámsebesre gyorsult alattuk. Gazdag vidék volt, teli ingoványos, dimbes-dombos káposztatóldekkel és apró, takaros királyságokkal, amelyek határai kígyókként tekeregtek, ahogy a jelentéktelen, formális háborúk, házassági szerződések, szövevényes szövetségek, valamint a hanyag térképrajzolás időnkénti előfordulása megváltoztatták a terület politikai arculatát.
— Ez a király — érdeklődött Mort, mialatt egy erdő elsüvített alattuk —, ez gonosz vagy jó?
— ILYESMIKKEL SOSEM FOGLALKOZOM — válaszolta a Halál. — ÚGY KÉPZELEM, NEM ROSSZABB MÁSOKNÁL.
— Küldött embereket halálba? — faggatózott Mort, majd eszébe ötlött, kihez is beszél, s hozzátette: — Megkövetem alássan, Méltóságod.
— NÉHA. VANNAK DOLGOK, AMIKET MEG KELL TENNI, HA MÁR KIRÁLY AZ EMBER.
Egy város kúszott alájuk, ami egy kastély köré települt. Magát a kastélyt egy sziklaszirtre építették, ami úgy meredt ki a síkságból, mint egy geológiai pattanás. A távoli Kostető egy sziklája volt, mesélte a Halál, amit a visszavonuló jég hagyott hátra azokban a legendás időkben, amikor a Jégóriások az istenekkel hadakoztak, s gleccsereken lovagoltak keresztül-kasul mindenfelé, kísérletet téve az egész világ mélyfagyasztására. A végén azonban föladták, s visszaterelték hatalmas, csillogó falkáikat a Tengely közelében rejtőző országukba. A sík egyetlen lakója sem tudta, miért tették ezt; de Sto Lat, a szikla körüli város ifjabb generációhoz tartozó polgárai általánosságban úgy vélték, hogy azért, mert ez a hely olyan halálosan unalmas.
Muci leügetett a semmi fölött, és leért a kastély legmagasabb tornyának kövezetére. A Halál leszállt a lóról, s rászólt Mortra, hogy szedje elő az abrakostarisznyát.
— Nem fogják a népek észrevenni, hogy idefenn van egy ló? — kérdezte a fiú, ahogy már a lépcsőház felé lépkedtek.
A Halál fejét rázta.
— TE ELHINNÉD, HOGY ENNEK A TORONYNAK A TETEJÉN LEHET EGY LÓ? — kérdezte.
— Nem. Nem lehet fölvinni ezeken a lépcsőkön — válaszolta Mort.
— HÁT AKKOR?
— Ó, már értem. Az emberek nem akarják látni azt, ami nem létezhet.
— JÓL VAN.
Immár egy széles folyosón mentek, aminek falát kárpit borította. A Halál benyúlt köntösébe, s előhúzott egy homokórát, amit aztán közelről bámult a halovány megvilágításban.
Egy különösen ékes darab volt, üvegét bonyolult lapokba vágták, s díszes fa- meg sárgarézkeretbe börtönözték. Az „Olervi, a Rohadék (Király)” szavakat mélyen belevésték.
Benne a homok furán csillogott. Nem sok maradt felül.
A Halál magában dudorászott, s elrakta az üveget abba a rejtélyes zugba, akárhol is legyen az, amit korábban is elfoglalt.
Befordultak egy sarkon, s megütötte őket a lárma. Egy egész csarnok tele emberrel, egy füst- és csevegésfelhő alatt, ami betöltötte a teret föl a zászlók kísértette tetőig. Fönn a galérián egy dalnoktrió megtett minden tőle telhetőt, hogy hallható legyen, ám mindhiába.
A Halál feltűnése a színen nem keltett valami nagy szenzációt. Egy lakáj az ajtónál felé fordult, szólásra nyitotta száját, aztán zaklatottan összeráncolta homlokát, és elterelődött figyelme. Néhány udvaronc szintén irányukba pillantott; szemük rögvest fókuszálatlanná vált, amint a józan ész fölülbírálta az öt érzékszervet.
— VAN MÉG PÁR PERCÜNK — mondta a Halál, lenyúlva egy italt egy elhaladó tálcáról. — VEGYÜLJÜNK EL!
— Engem sem látnak! — csodálkozott Mort. — Pedig én valóságos vagyok!
— A VALÓSÁG NEM MINDIG AZ, AMINEK LÁTSZIK — közölte a Halál. — KÜLÖNBEN IS, HA ENGEM NEM AKARNAK LÁTNI, AKKOR BIZTOS, HOGY TÉGED MÉG KEVÉSBÉ. EZEK ARISZTOKRATÁK. KIVÁLÓAK A DOLGOK ÉSZRE NEM VEVÉSÉBEN. MIÉRT VAN EGY SZEM PÁLCIKÁRA SZÚRT CSERESZNYE EBBEN AZ ITALBAN, FIÚ?
— Mort — korrigálta Mort automatikusan.
— NEM MINTHA BÁRMIT IS JAVÍTANA AZ ÍZÉN. MIÉRT FOG BÁRKI EGY TELJESEN JÓ ITALT ÉS TESZ BELE EGY CSERESZNYÉT EGY KIS RÚDON?
— Mi fog történni ezután? — kérdezte Mort. Egy élemedett korú gróf ütközött a könyökébe, mindenfelé szétnézett, kivéve a fiúra, majd vállat vont, s távozott.
— VAGY VEGYÜK EZEKET AZ IZÉKET, PÉLDÁUL — morfondírozott a Halál egy szendvicset forgatva ujjai közt. — ÚGY ÉRTEM, A GOMBA, IGEN, A CSIRKE, POMPÁS, A TEJSZÍN, REMEK, EGYIK ELLEN SINCS SEMMI KIFOGÁSOM, DE UGYAN MINEK, KÉRDEM ÉN AZ ÉSSZERŰSÉG NEVÉBEN, KELL MINDEZT ÖSSZEKEVERNI ÉS KIS SÜLT TÉSZTA TOKOKBA KENNI?
— Tessék?
— A HALANDÓK MÁR CSAK ILYENEK — folytatta a Halál. — CSAK ALIG NÉHÁNY ÉVÜK VAN EZEN A VILÁGON, ÉS AZZAL TÖLTIK AZ ÖSSZEST, HOGY ÖNMAGUK SZÁMÁRA MINDENT BONYOLULTTÁ TEGYENEK. LEBILINCSELŐ. VEGYÉL EGY ECETES UBORKÁT!
— Hol van a király? — váltott témát Mort nyakát nyújtogatva, hogy jobban ellásson a fejek fölött.
— AZ ARANYSZAKÁLLÚ FICKÓ AZ — segítette ki a Halál. Megkopogtatta a lakáj vállát, s amikor a férfi megfordult, s zavartan széttekintett, gyakorlott mozdulattal elhappolt még egy italt a tálcáról.
Mort addig-addig nézett körbe, míg meg nem látta az alakot a tömeg közepén egy kis csoportosulásban álldogálva, némileg előrehajolva, hogy jobban hallja, amit egy meglehetősen alacsony udvaronc mondott neki. Magas, erőteljes felépítésű férfiú volt, azzal a fajta flegmatikus, türelmes arccal, amilyentől az ember magabiztosan venne meg egy használt lovat.
— Nem látszik gonosz királynak — jegyezte meg Mort. — Miért akarná bárki is eltenni láb alól?
— LÁTOD AZT A FÉRFIT MELLETTE? A KIS BAJUSZKÁVAL ÉS GYÍKSZERŰ VIGYORRAL? — A Halál a kaszájával mutatta.
— Igen?
— AZ UNOKATESTVÉRE, STO HELIT HERCEGE. NEM A LEGJOBB EMBER — mondta a Halál. — ÜGYESEN BÁNIK A MÉREGFIOLÁVAL. MÚLT ÉVBEN ÖTÖDIK VOLT A TRÓNÖRÖKLÉSI SORBAN, MÁRA MÁSODIK. TÁRSADALMI TÖRTETŐNEK LEHETNE NEVEZNI. — A köntösében kotorászott, s előhúzott egy homokórát, amiben fekete homok áramlott tüskés vasrácsok között. Kísérletképp megrázta. — ÉS MÉG VÁR RÁ ÚGY HARMINC, HARMINCÖT ÉVNYI ÉLET — sóhajtotta.
— És az a szokása, hogy embereket öl? — ámult Mort. Fejét csóválta. — Nincs igazság!
A Halál sóhajtott.
— NINCS — felelte, átnyújtva serlegét egy apródnak, aki meglepődve észleltei hogy váratlanul egy üres poharat tart a kezében. — NINCS MÁS, CSAK ÉN.
Kardot húzott, aminek éppolyan jégkék, árnyvékony pengéje volt, mint hivatali kaszájának, s előrelépett.
— Azt hittem, a kaszát használja — suttogta Mort.
— KIRÁLYOKNAK A KARD JÁR — válaszolta a Halál. — EZ EGY… IZÉ, FELSÉGJOG.
Szabad kezének csontujjait újra bedugta köntöse alá, elővonva Olervi király időmérőjét. Felső részében az utolsó pár homokszemcse összebújt.
— FIGYELMEZZ FIGYELMESEN! — utasította a Halál. — LEHET, HOGY UTÁNA KÉRDÉSEKET KELL MEGVÁLASZOLNOD!