— Várjon! — mondta Mort szerencsétlenül. — Ez így nem méltányos. Nem tudja megállítani?
— MÉLTÁNYOS? — csattant fel a Halál hangja. — KI MONDOTT BÁRMIT IS A MÉLTÁNYOSSÁGRÓL?
— Nos, ha a másik pofa olyan…
— IDE HALLGASS! — szólt a Halál. — A MÉLTÁNYOSSÁGNAK EHHEZ SEMMI KÖZE. NEM FOGLALHATSZ ÁLLÁST. MÉG MIT NEM! AMIKOR ITT AZ IDŐ, ITT AZ IDŐ. EZ MINDEN, AMIT ERRŐL EL LEHET MONDANI, FIÚ.
— Mort — nyögte Mort, a sokadalmat bámulva.
És akkor megpillantotta a lányt. A tömeg véletlenszerű mozgása nyitott egy rést közte és egy karcsú, vörös hajú hajadon között, aki idősebb nők csoportjában foglalt helyet a király mögött. Valójában nem volt gyönyörű, lévén bőségesen ellátott a szeplőműfajban, és őszintén szólva, elég kevéssé, ami a húst illeti. De a lány látványa olyan sokkot okozott, ami rövidre zárta Mort hátsóagyát, s leűzte egész a gyomorszájáig, ocsmányul röhögve.
— ITT AZ IDŐ — jelentette be a Halál hegyes könyökével megbökve Mortot. — KÖVESS!
A Halál a király felé indult, kezében mérlegelve kardját. Mort pislogott, és utána eredt. A lány tekintete találkozott egy pillanatra az övével, azonnal másfelé nézett — aztán visszafordult, magával rángatva fejét is, szája a rémület ’ó’-jára nyílt.
Mort gerince megolvadt. Futni kezdett a király irányába.
— Vigyázzon! — sikoltotta. — Nagy veszélyben van!
És a világ sziruppá változott. Elkezdett föltöltődni kék meg bíbor árnyékokkal, mint egy napszúrásos lidércálom, és a hangok elhalkultak egészen addig, amíg az udvartartás moraja távoli lett és sercegő, mint ahogy a zene szól más fejhallgatójából. Mort látta, ahogy a Halál barátságosan a király mellé áll, fölfelé nézve…
…a dalnokgalériára.
Mort látta az íjászt, látta az íjat, látta a nyílvesszőt átszállni a légen egy beteg csiga sebességével. Bár lassú volt a nyíl, nem tudta megelőzni. Óráknak tűnt, mire ólomlábát irányítása alá vonta, de végül sikerült mindkét lábával egyszerre földet érnie, s elrúgni magát a kontinensek eltolódásának szemmel látható gyorsulásával.
Ahogy lassan keresztültörte magát a levegőn, a Halál minden neheztelés nélkül megjegyezte:
— TUDOD, NEM FOG MENNI. MI SEM TERMÉSZETESEBB, MINTHOGY MEG AKAROD PRÓBÁLNI, DE NEM FOG MENNI.
Mintha álomban, Mort siklott egy csöndbe borult világban…
A szögletes nyílvessző célba ért. A Halál egy kétkezes kardlendítéssel könnyedén keresztülvágta a király nyakát anélkül, hogy nyomot hagyott volna rajta. Mortnak, aki gyengéden pörgött át az alkonyati világon, úgy tűnt, mintha egy szellemalak lemorzsolódott volna.
Nem lehetett a király, mert ő kétségbevonhatatlanul még mindig ott állt, egyenesen a Halálra nézve, szerfelett megdöbbent arckifejezéssel. Volt valami árnyékos izé a lábánál, s a messzeségben az emberek kiáltozással és sikolyokkal reagáltak.
— TISZTA MUNKA — bólintott a Halál. — A FELSÉGES SZEMÉLYEK ÁLTALÁBAN GONDOT OKOZNAK. HAJLANAK ARRA, HOGY MEG AKARJANAK CSIMPASZKODNI. AZ ÁTLAGPARASZT BEZZEG ALIG VÁRJA MÁR.
— Ki a fene vagy? — kérdezte a király. — Mit csinálsz itt, he? Őrség! Követe…
A szeme küldte üzenet végül átverekedte magát az agyáig. Mortnak ez nagyon imponált. Olervi király számos éven át ragaszkodott trónjához, és még holtan is tudta, hogyan viselkedjen.
— Ó! — mondta. — Értem. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar találkozunk.
— FELSÉG — felelte a Halál fejet hajtva. — KEVESEN TESZIK.
A király körülnézett. Csendes és homályos volt itt az árnyvilágban, ám odakünn, úgy tűnt, nagy az izgalom.
— Az ott én vagyok odalenn, nemde?
— ATTÓL TARTOK, FELSÉG.
— Tiszta sor. Íjpuska, az volt, ugye?
— IGEN. ÉS MOST, FELSÉG, HA LENNE OLYAN…
— Ki tette? — kérdezte a király. A Halál tétovázott.
— EGY BÉR-ORGYILKOS ANKH-MORPORKBÓL — felelte.
— Hmm. Ügyes. Gratulálok Sto Helitnek. És én még ellenmérgekkel tömtem magam! A hideg vasnak bezzeg nincs ellenszere, he? He?
— VALÓBAN NINCS, FELSÉG.
— A szokásos „kötéllétra meg gyors ló a felvonóhídnál” trükk, nem igaz?
— ÚGY LÁTSZIK, IGEN, FELSÉG — mondta a Halál gyengéden megmarkolva a királyi árny karját. — HA EZ NÉMI VIGASZ, A LÓNAK UGYANCSAK GYORSNAK KELL LENNIE.
— He?
A Halál kissé szélesebbre vonta állandó vigyorát.
— TALÁLKÁM LESZ A LOVASÁVAL HOLNAP ANKH-BAN — közölte. — TUDJA, FELSÉG, AZ ORGYILKOS ELFOGADOTT EGY ELŐRECSOMAGOLT SZENDVICSET A HERCEGTŐL.
A király, akinek kiemelkedd rátermettsége munkakörére azt jelentette, hogy felfogóképessége nem volt villámgyors, egy pillanatig eltöprengett ezen, majd röviden fölnevetett. Ekkor észrevette Mortot.
— Ez meg ki? — érdeklődött. — Szintén halott?
— AZ INASOM — válaszolta a Halál. — AKI MÉG MIELŐTT MEGÖREGEDNE, KAPNI FOG EGY ALAPOS FEJMOSÁST, A MIHASZNA KÖLYÖK.
— Mort — mondta Mort automatikusan. A beszélgetés hangjai körbemosták, ám szemét nem tudta levenni az előtte játszódó jelenetről. Valóságosnak érezte magát. A Halál is szilárdnak tűnt. A király meglepően fittnek és üdének látszott ahhoz képest, hogy halott volt. De a világ fennmaradó része illanó árnyak tömkelegéből állt. Alakok hajoltak az összeroskadt tetem fölé, keresztülmozogtak Morton, mintha semmivel se lennének kézzelfoghatóbbak, mint a köd.
A lány zokogva letérdelt.
— Az ott a lányom — jegyezte meg a király. — Szomorúnak kellene lennem. Miért nem vagyok az?
— AZ ÉRZÉSEK HÁTRAMARADNAK. EGÉSZÉBEN VÉVE AZ EGÉSZ CSAK MIRIGYEK KÉRDÉSE.
— Á! Fölteszem, akkor erről van szó. A lányom nem lát minket, ugye?
— NEM.
— Fölteszem, nincs arra esély, hogy én esetleg…
— NINCS.
— Csak mert ő lesz a királynő, és ha tudathatnám vele…
— SAJNÁLOM.
A lány fölpillantott, keresztülnézve Morton. A fiú figyelte, ahogy a herceg hátulról odasétált az új uralkodóhoz, és a kezét vigasztalólag a vállára tette. A férfi ajkán halvány mosoly bujkált. Az a fajta mosoly, ami a homokdűnéken lapul óvatlan úszókra várva.
Nem tudom magam hallhatóvá tenni a számodra, szólt Mort. Ne bízz a hercegben!
A lány Mortra hunyorítva bámult. A fiú odanyúlt, s látta, ahogy keze átsiklik a lányén.
— GYERE, FIÚ! CSAK SEMMI IDŐHÚZÁS.
Mort érezte, ahogy a Halál keze szorosabban markolja vállát, egyáltalán nem barátságtalan módon. Ódzkodva elfordult, követte mesterét meg a királyt.
Akik keresztülsétáltak a falon. Mort már félúton járt utánuk, amikor rádöbbent, hogy nem lehetséges a falakon csak úgy átsétafikálni.
Ennek öngyilkos logikája csaknem megölte. Már érezte a szikla hűvösét végtagjai körül, amikor megszólalt egy hang a fülénéclass="underline"
— KÖZELÍTSD MEG IMÍGYEN: A FAL NEM LEHET ITT! MÁSKÉNT NEM SÉTÁLNÁL RAJTA KERESZTÜL. VAGY IGEN, FIÚ?
— Mort — mondta Mort.
— MI?
— A nevem Mort. Vagy Mortimer — dühöngött Mort előrelépve. A hideg elmaradt mögötte.
— NA LÁTOD, NEM IS VOLT OLYAN NEHÉZ, UGYE?
Mort végignézett a folyosón mindkét irányban, és kísérletképpen rácsapott a falra. Valahogy át kellett keljen rajta, de most roppant szilárdnak érződött. Csillámszemcsék ragyogtak rá.