Mort gyanakodva szemezett a kredenccel. Úgy érezte, kicsúszott kezéből a kezdeményezés. Előhúzta a homokórát, és megvizsgálta. Még maradt benne egy piciny halom.
— Még van egy pár perc — mondta a boszorkány föl se nézve.
— Honnan… úgy értem, HONNAN TUDOD?
Az öregasszony nem foglalkozott vele, megszárította a tintát a gyertya melegével, lepecsételte a levelet egy csepp viasszal, és begyömöszölte a gyertyatartó alá. Aztán ölbe vette a macskát.
— Zsulyok Mámi egyenesen idejön holnap, hogy rendet rakjon, és te vele mégy, értetted? És gondoskodj róla, hogy odaadja a rózsaszín márvány mosdóállványt Csontár Anyónak, már évek óta csorog a nyála utána.
A macska szánt szándékkal ásított.
— Nem érek rá, azaz, NEM ÉREK RÁ EGÉSZ ÁLLÓ ÉJSZAKA, TUDOD! — közölte Mort szemrehányóan.
— Még mindig több időd van, mint nekem, és különben meg semmi szükség kiabálni! — felelte a boszorkány. Lecsusszant a székről, s akkor Mort meglátta, mennyire görnyedt szegény, akár egy íj. Némi nehézséggel leakasztott egy magas, csúcsos kalapot a falon lévő szögről, egy egész ármádia hajtűvel fölerősítette a helyére, hófehér hajába, és megragadott két sétabotot.
Mort felé támolygott keresztül a helységen, és olyan szemmel nézett föl rá, ami apró volt és fényes, mint a fekete ribiszke.
— Szükségem lesz a sálamra? Mit gondolsz, kelleni fog a sálam? Nem, nem hinném. Úgy képzelem, egész meleg lesz ott, ahova kerülök. — Közelebbről megbámulta Mortot, s összevonta szemöldökét.
— Sokkal fiatalabb vagy, mint amilyennek gondoltalak — mondta. Mort nem válaszolt. Aztán Térdín Komámasszony csöndesen megszólalt. — Tudod, nem hiszem, hogy te lennél az igazából, akit vártam.
Mort megköszörülte a torkát.
— Pontosan kire tetszett számítani?
— A Halálra — felelte egyszerűen a boszorkány. — Tudod, ez része az Egyezménynek. Az ember előre tudja halálának idejét, és garantálják neki a… személyes figyelmet.
— Az vagyok én — mondta Mort.
— Az?
— A személyes figyelem. Ő küldött. Neki dolgozom. Senki másnak nem kellettem. — Mort elhallgatott. Ez így nem volt jó. Haza fogják zavarni már megint, kegyvesztetten elbocsátva. Az első felelősségteljes melója, és máris elrontotta. Már hallani vélte, ahogy az emberek kiröhögik.
A siránkozás mélységes zavarából született, s úgy tört ki belőle, mint egy ködsziréna.
— Csak, ugye, ez az első igazi munkám, és az egész félresikerült!
A kasza csörömpölve esett a padlóra, leszelve egy darabot az asztal lábából, és nettül félbevágva egy padlócsempét.
Komámasszony félrehajtott fejjel nézte a fiút egy darabig. Aztán azt mondta:
— Értem. Hogy hívnak, fiatalember?
— Mort — szipákolta Mort. — A Mortimer rövidítése.
— Nahát, Mort, azt kell hinnem, hogy van nálad valahol egy homokóra.
Mort tétován bólintott. Lenyúlt az övéhez, és elővarázsolta az üveget. A boszorkány kritikusan szemlélte.
— Még mindig körülbelül egy perc — állapította meg. — Nincs valami sok vesztegetni való időnk. Csak adj nekem egy pillanatot, hogy mindent bezárjak!
— De hát nem érti! — jajgatta Mort. — Elszúrtam az egészet! Még sosem csináltam ilyet ezelőtt!
Az öregasszony megveregette a kezét.
— Még én sem — szögezte le. — Majd együtt megtanuljuk. Most pedig vedd föl szépen a kaszád, és próbálj meg a korodhoz illően viselkedni, na, légy jó kisfiú!
Tiltakozása ellenére a vénasszony kihessegette a hóba, majd követte, becsukta az ajtót, majd be is zárta egy súlyos vaskulcscsal, amit aztán egy szögre akasztott az ajtó mellé.
A fagy szorosabban markolta az erdőt, addig szorongatta, míg a gyökerek el nem kezdtek nyikorogni. A hold már nyugovóra hajlott, de az ég teli volt kemény fehér csillagokkal, amik még hidegebbnek tüntették föl a telet. Térdín Komámasszony borzongott.
— Ott arra van egy vén fatuskó — mondta társalgási tónusban —, amiről egész jó kilátás nyílik a völgyre. Nyáron, persze. Szeretnék leülni.
Mort átsegítette a hótorlaszon, s lesepert annyi havat a rönkről, amennyit csak lehetett. Leültek, maguk közé téve a homokórát. Akármilyen legyen is a kilátás nyáridőn, jelen pillanatban kizárólag fekete sziklákból áll az ég háttere előtt, mely utóbbiból szállingóztak a kicsiny hópelyhek.
— Nem tudom elhinni ezt az egészet — jegyezte meg Mort. — Úgy értem, úgy tetszik hangzani, mint aki meg szeretne halni.
— Van néhány dolog, ami hiányozni fog — felelte a boszorkány. — De tudod, elvékonyodik. Az életre utalok. Nem bízhatsz többé a saját testedben, és akkor itt az ideje, hogy odébb állj. Úgy gondolom, nagyjából időszerű, hogy kipróbáljak valami mást. Mondta neked, hogy a mágiával foglalkozók egész idő alatt képesek őt látni?
— Nem — válaszolta Mort hamisan.
— Nos, bizony látjuk.
— Ő nem nagyon kedveli a varázslókat meg boszorkányokat — tette hozzá önként Mort.
— Senki se szereti az okostojásokat — világosította föl az aszszony némi önelégültséggel. — Gondot okozunk neki, tudod. A papok nem, ezért a papokat kedveli.
— Sose mondta — jegyezte meg Mort.
— Ó! A papok mindig azt prédikálják a népnek, mennyivel jobb lesz majd, ha halottak lesznek. Mi meg azt tanítjuk, hogy már itt is sokkal jobb lehetne nekik, ha komolyan foglalkoznának a dologgal.
Mort tétovázott. Azt akarta mondani: tévedni tetszik, ő egyáltalán nem is olyan, egész addig nem érdekli, hogy az emberek jók vagy rosszak, amíg pontosak. És kedves a macskákhoz, egészítette ki.
De aztán meggondolta magát. Eszébe jutott, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy higgyenek dolgokban.
A farkas újból üvöltött, olyan közel, hogy Mort aggódva körbenézett. Egy másik a völgy túloldaláról válaszolt neki. Az erdő mélyéről még egy pár csatlakozott a kórushoz. Mort még soha életében nem hallott ilyen gyászosat.
Oldalvást Térdín Komámasszony csöndes alakjára pislantott, és aztán növekvő pánikban a homokórára. Talpra ugrott, fölkapta a kaszát, és két kézzel megsuhintotta.
A boszorkány fölállt, maga mögött hagyva testét.
— Jól végzett munka — ismerte el. — Egy pillanatig azt hittem, elmulasztod.
Mort nekidőlt egy fának, erősen lihegett, és figyelte Komámasszonyt, amint körbesétálta a rönköt, hogy egy pillantást vessen magára.
— Hümm — mondta kritikusan az asszony. — Az időnek sok mindenért felelnie kell. — Fölemelte a kezét, és nevetett, amikor a csillagok keresztültündököltek rajta.
Aztán változásba fogott. Mort már látott ilyet megtörténni, amikor a lélek ráébredt, hogy a test morfikus mezeje nem köti többé, de még soha ilyen tudatos irányítás alatt. A boszorkány haja kigöngyölte magát a szoros kontyból, megváltoztatta színét és meghosszabbodott. Ráncai megcsappantak, és eltűntek. Szürke gyapjúruhája úgy mozgott, mint a tenger felszíne, s végezetül teljességgel más és határozottan fölkavaró körvonalakat tárt elő.
A nő letekintett, kuncogott, és átalakította a ruháját valami levélzölddé és testhez simulóvá.
— Mit szólsz hozzá, Mort? — kérdezte. Korábban reszketeg repedtfazék hangja volt. Most pézsmát sugallt és juharszörpöt, s egyebeket, amiktől Mort ádámcsutkája föl-le járt, mint egy gumizsinórra kötözött labda.
— … — sikerült kinyögnie, és úgy markolta a kaszát, hogy ujjpercei elfehéredtek.
A nő a fiú felé sétált körülbelül úgy, mint egy négykerék meghajtású kígyó.