— Nem hallottalak — dorombolta.
— N-n-nagyon szép — dadogta Mort. — Ilyen voltál fiatal korodban?
— Mindig ilyen voltam.
— Ó! — Mort a lábára szögezte tekintetét. — Az a dolgom, hogy elvigyelek.
— Tudom — felelte a boszorka —, ám szándékomban áll itt maradni.
— Azt nem teheted! Úgy értem… — keresgélte a szavakat —, …tudod, ha maradsz, akkor valamiképp el fogsz oszlani és elvékonyodsz, mígnem…
— Élvezni fogom — jelentette ki a nő határozottan. Előrehajolt, és adott a fiúnak egy csókot, oly testtelent, mint egy tiszavirág sóhaja, miközben teljesen elenyészett, s csak a csók maradt épp úgy, mint a Kutya vigyora Csodaországban, csak annál sokkal erotikusabb.
— Vigyázz magadra, Mort — szólalt meg a nő hangja a fejében. — Lehet, hogy most ki akarsz tartani ebben a munkakörben, de vajon képes leszel-e valaha is abbahagyni?
Mort ott állt, mint egy féleszű, kezét arcához szorítva. A tisztás körül a fák megrezzentek egy pillanatra, a szellőben kacagás hangja szállt, s aztán újra ráborult a fagyos csönd.
A kötelesség szólította a fejében lévő rózsaszín ködön keresztül. Előrántotta a második homokórát, és mereven bámulta. A homok már majdnem teljesen kifogyott belőle.
Az üveget magát lótuszszirmokkal díszítették. Amikor Mort megpöccintette az ujjával, „Ommm” hangot adott.
A ropogó havon Mucihoz szaladt, s föllendítette magát a nyeregbe. A ló fölvetette a fejét, fölágaskodott, és fölszállt a csillagok felé.
A kékeszöld láng óriási, csöndes fénysugárnyalábjai lógtak a világ tetejéről. Oktarin ragyogás függönye táncolt lassan és méltóságteljesen a Korong fölött, míg az Aurora Coriolis tüze, amely a mágia elképesztő nagyságrendű kitörése a Korong állandó varázserőteréből, leföldelte magát a Tengely zöld jéghegyeiben.
A Mennyek Ormának központi spirálja, ahol az istenek lakoznak, nem volt más, mint a hidegen tündöklő tűz tíz mérföld magas oszlopa.
Ezt a látványt csak kevesek láthatták, s Mort nem tartozott közéjük, mert teljesen rálapult Muci hátára, és erősen kapaszkodott életét megőrizendő, ahogy keresztülnyargaltak az éjszakai égbolton, gőzölgő üstököscsóvát húzva maguk mögött.
Az Orom körül további hegységek csoportosultak. Hozzá képest csak termeszdombok voltak, bár a valóságban mindegyik hágók, gerincek, külszíni fejtések, kőszálak, görgetegek és gleccserek pompázatos gyűjteményéből állt, csupa olyasmiből, amivel minden rendes hegyvonulat boldogan büszkélkedne.
Közülük a legmagasabbik bércei közt, egy tölcsér alakú völgy végén laknak a Hallgatózók.
Egyike a Korong legősibb vallásos szektáinak, bár még maguk az istenek is megoszlanak a tekintetben, hogy vajon a Hallgatózók szabályszerű vallásnak számítanak-e, és pusztán az a tény menti meg templomukat a totális megsemmisüléstől egy pár jól irányzott lavina által, hogy maguk az istenek is kíváncsiak arra, a Hallgatózók mit fognak esetleg Meghallani. Ha valami igazán fölbosszant egy istent, az az, ha valamit nem tud.
Mort csak jó egynéhány perc múlva fog megérkezni. Egy sor pont remekül kitöltené ezt az időt, ám az olvasó már bizonyára észrevette a templom fura alakját, ami úgy kunkorodik a völgy végében, mint egy nagy, fehér ammonit, és valószínűleg szeretne magyarázatot kapni.
Az a nagy helyzet, hogy a Hallgatózók megpróbálják pontosan megállapítani, mit mondott a Teremtő, amikor a világot megalkotta.
Az elmélet elég egyszerű.
Nyilvánvaló, hogy semmi, amit a Teremtő alkotott, nem semmisülhet meg soha, ami azt jelenti, hogy azoknak az első szótagoknak visszhangja muszáj, hogy még mindig létezzék valahol a kozmosz anyagáról lepattanva és visszaverődve, ám egy igazán jó Hallgatózó esetében még mindig hallhatóan.
Eónokkal korábban a Hallgatózók megtalálták ezt a völgyet, amit a jég és a véletlen visszhangzó barlang tökéletes akusztikai ellenkezőjére formázott, és megépítették többcsatornás templomukat pontosan arra a helyre, amit mindig egy kényelmes karosszék foglal el a megszállott hifi őrült otthonában. Bonyolult hangfalak fogták be és erősítették föl a jéghideg völgyben összpontosult hangot, örökké befelé terelve a központi terembe, ahol a nappal és az éjszaka bármely órájában mindig három szerzetes ücsörgött.
Hallgatózva.
Bizonyos problémák fölmerültek azon okból, hogy nem csupán az első szavak elhaló visszhangját hallották, hanem minden más hangot is, amit a Korongon produkáltak. Azért, hogy majdan fölismerjék a Szavak hangzását, meg kellett tanulják fölismerni az összes többi zajt. Ez megkíván egy bizonyos fajta tehetséget, és csak akkor fogadtak be egy kiképzendő növendéket, ha az illető képes volt felismerni ezer álnyi távolságból, hogy a földobott érme melyik oldalára érkezett le. A rendbe valójában addig nem léphetett be, amíg meg nem tudta mondani a színét is.
És bár a Szent Hallgatózók roppant messzeségben élnek, sokan zarándokolnak el az igen hosszú és veszélyes ösvényen templomukba, fagyott, trollok kísértette földeken átutazva, sebes, hideg folyókon átkelve, félelmetes hegyeket megmászva, barátságtalan tundrákon keresztülvágva azért, hogy végül fölmehessenek a keskeny lépcsőkön, amik a titkos völgybe vezetnek, és tiszta szívvel kereshessék a lét titkait.
És a szerzetesek imígyen kiáltanak nékik:
— Hagyjátok abba ezt az istenverte lármázást!
Muci fehér pacaként száguldott át a hegycsúcsok fölött, s földet ért egy udvar havas ürességén, amit az égről sugárzó diszkófény kísértetiesre varázsolt. Mort lepattant a hátáról, s keresztülszaladt a csöndes kerengőkön a szobáig, ahol a 88. apát haldokolt, rajongó híveitől körülvéve.
Mort léptei döngtek, ahogy a bonyodalmas mozaikpadlón keresztülsietett. Maguk a szerzetesek posztókalucsnikat viseltek lábbelijük fölött.
Odaért az ágyhoz, várt egy pillanatot a kaszára támaszkodva, míg visszanyerte lélegzetét.
Az apát, aki apró volt, teljesen kopasz és több ráncot tudott fölmutatni, mint egy zsák aszalt szilva, kinyitotta szemét.
— Késtél — suttogta, és meghalt.
Mort nagyot nyelt, és lassú ívben lendítette körbe a kaszát. Mindazonáltal elég pontosra sikerült: az apát fölült, testét hátrahagyva.
— Egy perccel se túl korán! — jegyezte meg olyan hangon, amit csak Mort hallott. — Egy pillanatig már aggódtam.
— Oké? — érdeklődött Mort. — Ugyanis rohannom kell…
Az apát lepattant az ágyról, s Mort felé sétált gyászoló híveinek tömegén keresztül.
— Ne szaladj el! — mondta. — Mindig nagyon várom ezeket a beszélgetéseket. Mi történt a szokásos fickóval?
— Szokásos fickó? — képedt el Mort.
— Magas pasas. Fekete köpönyegben. Szemlátomást nem kap eleget enni — magyarázta az apát.
— Szokásos fickó? A Halált érti alatta? — firtatta Mort.
— Ő az — felelte vidáman az apát. Mortnak leesett az álla.
— Gyakran szokott meghalni, mi? — nyögte ki végül.
— Eléggé. Elég sűrűn. Persze — tette hozzá az apát —, ha az ember egyszer rájön a nyitjára, már csak gyakorlás kérdése.
— Valóban?
— Mennünk kell — közölte az apát. Mort összecsattintotta a száját.
— Ez az, amit mondani próbáltam — közölte.
— Akkor ha lennél oly jó, s elvinnél egy darabig, és letennél odalenn a völgyben — folytatta a kicsi szerzetes higgadtan. Elsöpört Mort mellett, és kifelé tartott az udvarra. A fiú egy pillanatig a padlóra bámult, aztán utána rohant méghozzá oly módon, amiről pontosan tudta, hogy a szakmai illemszabályoknak egyáltalán nem felel meg és méltóságán aluli.