Reszkető ujjakkal fölcsapta az utolsó oldalon, és fölnyögött.
„A tizenöt éves királylány meggyilkolását Sto Lat és Sto Helit egyesítése követte, valamint közvetetten a központi síkság városállamainak bukása, majdan kialakult a…”
Továbbolvasott, képtelenül arra, hogy abbahagyja. Időnként nagyokat nyögött.
Végül visszatette a könyvet, habozott, majd belökte néhány más kötet mögé. Még akkor is érezte, hogy ott van, világgá sikoltva vádoló létezését, amikor már lefelé mászott a létrán.
A Korongon csak néhány hosszújáratú hajó akadt. Egyetlen kapitány sem szeretett olyan messzire kimerészkedni, hogy ne lássa a partvonalat. Szomorú tény, hogy azok a hajók, amik a távolból úgy néztek ki, mintha áthajóznának a világ peremén, valójában nem eltűntek a láthatárról, hanem ténylegesen leestek a világ pereméről.
Körülbelül nemzedékenként akadt egy felfedező, aki kételkedett ebben, s nekivágott, hogy bebizonyítsa igazát. Elég különös, ám soha egyikük sem tért vissza, hogy kutatásai eredményét közzétegye.
A következő hasonlat tehát teljességgel érthetetlen lett volna Mort számára.
Úgy érezte magát, mintha hajótörést szenvedett volna a Titanickal, de az utolsó pillanatban megmenekült volna. A Lusitanián.
Úgy érezte magát, mintha a pillanat mámorában elhajított volna egy hógolyót, és utána az abból kialakuló lavina a szeme láttára elnyelt volna három síparadicsomot.
Érezte, ahogy a történelem teljesen fölfeslik körülötte.
Azt érezte, hogy muszáj valakivel beszélnie, de azonnal.
Ami vagy Albertet vagy Yzabellt kellett jelentse, mert arra, hogy mindent elmagyarázzon azoknak az apró, kék tűhegyeknek, még csak gondolni se akart a hosszú éjszaka után. Azon ritka alkalmakkor, amikor Yzabell kegyeskedett irányába pillantani, a lány mindig nyilvánvalóvá tette, hogy az egyetlen különbség Mort meg egy döglött varangyos béka között, a színük. Ami Albertet illeti…
Na jó, hát nem a lehető legmegfelelőbb bizalmas, ám az egy főből álló mezőnyben még mindig a legalkalmasabb.
Mort lecsusszant a fokokon, és a polcok közt visszafelé vette útját. Néhány órai alvás is jó ötletnek tűnt.
És ekkor hallotta, hogy valaki levegő után kapkod, majd futó lábak dobogását, végül ajtócsapódást hallott. Amikor kikukucskált a legközelebbi könyvespolc mögül, nem volt ott semmi, csak egy zsámoly, rajta néhány könyvvel. Fölvett egyet, ránézett a névre, és elolvasott pár oldalt. Mellette egy nedves csipke zsebkendő hevert.
Mort későn kelt, és lesietett a konyhába, minden pillanatban az elégedetlenség mély hangjaira számítva. Semmi sem történt.
Albert a kőből készült mosogatónál állt, a sült krumplis serpenyőre bámult elgondolkozva, valószínűleg azon morfondírozott, vajon itt van-e az ideje friss zsiradékot tenni bele, vagy hagyja benne a régit még egy évig. Amikor Mort lehuppant egy székre, megfordult.
— Hát neked aztán mozgalmasan telt az éjszakád — jegyezte meg. — Úgy hallottam, csaptad a szelet mindenfelé egész kivilágos-virradatig. Süthetek neked egy tojást. Vagy van zabkása.
— Tojást kérek — felelte Mort. Még sosem szedte össze a bátorságát ahhoz, hogy kipróbálja Albert zabkásáját, aminek megvolt a maga saját titkos magánélete a serpenyője mélyén, és ami megette a kanalakat.
— A mester látni akar téged utána — tette hozzá Albert —, de azt mondja, nem kell sietned.
— Ó! — Mort az asztalt bámulta. — Mást is mondott?
— Azt mondta, ez volt az első szabad estéje ezer éve — közölte Albert. — És közben dudorászott. Nem tetszik ez nekem. Még sosem láttam őt ilyennek.
— Ó! — Mort föltette a döntő kérdést. — Albert, már régóta élsz itt?
Albert rámeredt szemüvege fölött.
— Lehetséges — válaszolta. — Nehéz számon tartani a kinti időt, fiú. Itten éldögélek, amióta az öreg király meghalt.
— Melyik király, Albert?
— Azt hiszem, Artorollónak hívták. Kis, kövér pasek. Vinnyogós hanggal. Bár csak egyszer láttam.
— Hol történt ez?
— Természetesen Ankh-ban.
— Micsoda? — lepődött meg Mort. — Az Ankh-Morporkiaknak nincs királyuk, ezt mindenki tudja!
— Ahogy mondtam, ez egy kicsit régebben volt — mutatott rá Albert. Töltött magának egy csésze teát a Halál saját teáskannájából, és lecsüccsent, kérges szemében álmodozó kifejezéssel.
— És azok aztán királyok voltak akkoriban, igazi királyok, nem olyanok, mint amilyeneket manapság kikapsz. Azok voltak ám az uralkodók — folytatta Albert, gondosan kitöltve némi teát a csészealjba, és pedánsan legyezve sálának végével. — Úgy értem, bölcsek voltak és jók, nos, legalábbis jobbára bölcsek. És nem sokat teketóriáztak, lefejeztettek bárkit első látásra! — tette hozzá elismerőleg. — És az összes királyné magas volt meg sápadt és azokat a kúpos sisakszerű izéket hordták gyapjúból…
— Csúcsos főkötők?
— Aha, azokat fátyollal, és a királykisasszonyok naphosszat gyönyörűek voltak, és olyan nemesek, hogy keresztül tudtak pisilni egy tucat matracon…
— Micsoda!?
Albert tétovázott.
— Akárhogyan is, valami volt a matracokkal — törődött bele végül. — És csak úgy hemzsegtek a bálok meg vitézi viadalok, meg kivégzések. Naccerű idők! — Álmodozva mosolygott az emlékein. — Nem olyanok, mint amilyenekhez manapság jut az ember — szögezte le rosszkedvűen merülve föl merengéséből.
— Albert, van neked más neved is? — firtatta Mort. De a rövidke varázs megtört, s Albert nem hagyta magát visszacsalogatni.
— Ó, tudom én — csattant föl —, megszerzed Albert nevét, és mégy megkeresni a könyvtárban, mi? Kíváncsiskodni és szimatolni, he! Ismerlek, gazfickó, ott lapítasz minden órán, és fiatal nőszemélyek életét bújod…
A bűntudat hírnökei Mort szemének mélyén tust kellett fújjanak megfakult harsonáikon, mert Albert heherészett, s megböködte csontos ujjával.
— Legalább visszatehetnéd őket oda, ahonnan levetted — mondta — ahelyett, hogy egész rakásnyit hagysz szerteszét, hogy szegény öreg Albertnek kelljen helyre rakni őket. Meg aztán nem helyes szerelmesen kacsintgatni szerencsétlen halottakra. Valószínűleg meg fogsz vakulni ettől.
— De én csak… — kezdte Mort, aztán eszébe jutott a nedves csipke zsebkendő a zsebében, és elhallgatott.
Otthagyta Albertet magában motyogni mosogatás közben, és beosont a könyvtárba. Fakó napsugárdárdák döftek lefelé a magasban lévő ablakokból, lágyan kifakítva a borítókat a türelmes, ősöreg köteteken. Némelykor egy porszem elcsípte a fényt, amikor keresztüllebegett az arany sugarakon, és fölragyogott, akár egy miniatűr szupernóva.
Mort tudta, hogyha elég erősen fülelne, akkor meghallaná a könyvek rovarszerű kaparászását, amint magukat körmölik.
Valaha ezt Mort kísértetiesnek találta volna. Mostanra megnyugtató nesszé vált. Azt jelentette, hogy a világegyetem zökkenőmentesen működik. Lelkiismerete, amely csak erre az alkalomra várt, kárörvendve emlékeztette, hogy az lehetséges, hogy zökkenőmentesen működik, ám egész biztosan nem a helyes irányba tart.
Átkelt a polcok útvesztőjén a titokzatos könyvkupacig, ám annak lába kelt. Albert a konyhában volt egész idő alatt, s Mort még sosem látta, hogy a Halál betette volna lábát a könyvtárba. Akkor hát mit kereshetett Yzabell?