Fölpislantott a fölötte lévő polcszirtre, és megfagyott a vér a gyomrában, amikor arra gondolt, mi fog majd történni…
Nincs mit tenni. El kell mondja valakinek.
Mind ezenközben Kelli is bajosnak találta az életet.
Ez azért volt így, mert az ok-okozati viszonyok tehetetlenségi ereje valami hihetetlenül nagy. Mort nem a megfelelő személybe helyezett döfése, amelyet düh és kétségbeesés és születőben lévő szerelem irányított, a kauzalitást új ösvényre terelte, ám az ezt még nem vette észre. Mort ugyan belerúgott a dinoszaurusz farkába, de el kell teljen némi időnek, mire a másik vége rádöbben, hogy itt az idő följajdulni.
Magyarán, az univerzum úgy tudta, hogy Kelli meghalt, s ebből kifolyólag komoly meglepetéssel észlelte, hogy a lány nem szűnt meg mászkálni és lélegezni.
Ez apróságokban nyilvánult meg. Az udvaroncok, akik lopva különös pillantásokat vetettek rá egész délelőtt, nem tudták volna megmondani, hogy a királylány látványa miért okoz furán kényelmetlen érzést. Saját égető szégyenükre és a királykisasszony legnagyobb bosszúságára azon kapták maguk, hogy vagy nem veszik őt figyelembe, vagy fojtott hangon beszélgetnek.
A Főkamarás rádöbbent, hogy parancsot adott arra, a királyi lobogót eresszék félárbocra, és ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna megmagyarázni, miért. Enyhe idegbaj diagnózissal gyöngéden ágyához vezették, miután minden látható ok nélkül megrendelt ezer yard fekete drapériát.
A kísérteties, valószerűtlen érzés hamarosan végigsöpört a kastélyon. A Főkocsis elrendelte, hogy a királyi ravatalt hozzák elő és tisztítsák meg, s aztán csak állt az istállóudvaron, és belezokogott a zergebőrébe, mert nem tudott visszaemlékezni, hogy miért. A szolgák nesztelen mozogtak a folyosókon. A szakácsnak le kellett küzdenie az ellenállhatatlan késztetést, hogy hidegtálból álló egyszerű díszebédet készítsen. A kutyák gyászosan vonítottak, majd abbahahagyták, és hülyének érezték maguk. A két fekete mén, amik a hagyománynak megfelelően a Sto Lat-i temetési menetet vontatták, türelmetlenkedtek bokszukban, és csaknem halálra rugdostak egy istállófiút.
Sto Helit-i kastélyában a herceg hiába várt a hírnökre, aki egyébként elindult, de megtorpant félúton az utcán, mert képtelen volt visszaemlékezni, mit is kellene neki csinálnia.
Mindezen keresztülvonult Kelli, akár egy szilárd és fokozatosan egyre ingerültebb kísértet.
A dolgok ebédidőben érték el tetőpontjukat. A királylány besöpört az óriási csarnokba, s nem talált terítéket a királyi szék előtt. Emelt hangon és tagoltan beszélve az étekhordóhoz, sikerült helyreigazítást elérnie, aztán leshette, ahogy az étkeket elhordták előle, még mielőtt beléjük döfhette volna villáját. Sértődött hitetlenkedéssel figyelte, hogy amikor behozzák a bort, először a Titkos Állami Klozett Lordjának töltenek.
Noha az ilyesmi nem uralkodóhoz méltó, kinyújtotta lábát, s elgáncsolta a borfiút. A pincér megbotlott, valamit mormogott a bajsza alatt, és lebámult a padlólapokra.
A királylány áthajolt a másik oldalra, és belekiabált a Királyi Spájz Testőrének fülébe:
— Látsz engem, ember? Miért kell hideg disznósült és sonka evésére szorítkoznunk?
A férfi felé fordult az Északi Fiatorony Kicsiny Hatszögletű Kamrájának Hölgyével folytatott beszélgetésből, hosszasan rámeredt Kellire, tekintetében a sokkot fölváltotta valamiféle fókuszálatlan értetlenség, és így felelt:
— Ami azt illeti, igen… látom… ööö…
— Ő Királyi Fenségedet — segítette ki Kelli.
— De… igen… Fenség — motyogta a testőr. Ezt súlyos csönd követte.
Aztán, mintha bekapcsolták volna újra, az udvaronc hátat fordított neki, és folytatta a félbemaradt beszélgetést.
Kelli egy darabig ücsörgött, sápadtan a megrázkódtatástól és méregtől, aztán hátralökte székét, s elviharzott a lakosztályába. Két szolgát, akik egy sebtiben csavart cigarettán osztoztak a kinti átjáróban, arrébb lökött valami; valami, amit nem igazán láthattak.
Kelli berontott a szobájába, és megrángatta a zsinórt, ami a szolgálatban lévő szobalányt rohanva kellett volna odaszólítsa a folyosóvégi nappaliból. Egy ideig nem történt semmi, aztán az ajtó lassan nyílt, és egy arc bekukucskált.
A királylány fölismerte ezt a pillantást, s ezúttal készen állt rá. Megragadta a szobalány vállát, erővel berángatta a szobába, s becsapta mögötte az ajtót. Ahogy a rémült nő mindenfelé nézett, csak rá nem, Kelli lendületet vett, és egy csípős pofont kent az orcájára.
— Érezted ezt? Érezted? — rikoltotta.
— De… Ön… — nyöszörögte a szobalány hátrafelé tántorogva, mígnem beleütközött az ágyba, amire aztán nehézkesen letottyant.
— Nézz rám! Nézz rám, amikor hozzád beszélek! — kiabálta Kelli a szobalány felé közelítve. — Látsz engem, nem? Azonnal mondd azt, hogy látsz engem, különben kivégeztetlek!
A szobalány belebámult a királykisasszony rémült szemébe.
— Látom önt — felelte. — De…
— De mi? De mi?
— De hát ön egész biztosan… úgy hallottam… azt hittem…
— Mit hittél? — förmedt rá Kelli. Már nem kiabált. Szavai fehéren izzó ostorcsapásokként csattantak.
A szobalány szipogva egy rakás szerencsétlenséggé rogyott össze. Kelli állt egy darabig; idegesen topogott lábával, aztán gyöngéden megrázta a nőt.
— Van valahol egy varázsló a városban? — kérdezte. — Nézz rám! Nézz rám! Lenni kell egy varázslónak errefelé, nem igaz? Ti vászoncselédek mindig ellógtok, hogy varázslókkal diskuráljatok! Hol lakik?
A szobalány könnyáztatta arcát Kelli felé fordította, küszködve minden ösztönzéssel, ami azt mondta neki, hol a királylány nem létezik.
— Huh… varázsló, igen… Meccetüzes, a Börzénél…
Kelli ajka vékonyka mosolyba préselődött. Azon tűnődött, hol tartják a köpenyeit, ám a hideg ésszerűség arra intette, hogy átkozottul, de átkozottul egyszerűbb lesz megkeresni azokat saját hatáskörben, mint megpróbálni jelenlétét folyamatosan éreztetni a szobalánnyal. Várt, s figyelmesen nézte, ahogy a szobalány abbahagyja a pityergést, bizonytalan megrökönyödéssel körbenéz, és kisiet a szobából.
Máris elfelejtett engem, gondolta Kelli. Megszemlélte a kezét. Eléggé szilárdnak látszott.
Csak a varázslat segíthet.
Besétált az öltözőszobájába, és kísérteti jelleggel kitárt néhány szekrényajtót, míg rá nem akadt egy fekete, csuklyás köpönyegre. Fölöltötte, kirontott a folyosóra, majd lesurrant a szolgák lépcsőjén.
Kicsi kora óta nem járt erre. Ez a fehérneműs szekrények, csupasz padlók és ételliftek világa volt. Kissé száraz kenyérhéjtól szaglott.
Kelli úgy vonult keresztül mindezen, akár egy földhözragadt kísértet. Tisztában volt azzal, hogy a szolgák fertálya létezik pontosan ugyanúgy, mint ahogy az ember tisztában van agyának valamely szintjén a kanális vagy az eresz létezésével, és tulajdonképpen kész lett volna elismerni, hogy noha a szolgák mind meglehetősen egyformának látszanak, bizonyára akadnak megkülönböztető jegyeik, amiknek alapján feltehetőleg rokonaik, barátaik és üzletfeleik képesek őket beazonosítani. Ám az olyan látványokra nem volt fölkészülve, mint például Mogyedroné, a borfiúé, akit mind ez idáig csakis mint méltóságteljes jelenséget látott, aki úgy mozgott ezen alkalmakkor, mint egy spanyol aranyszállító hajó teljesen kibontott vitorlázattal, s aki most a kamrájában ücsörgött kigombolt zakóban pipázva.