— Bajban vagyok, Mr. Meccetüzes — közölte Kelli.
— Várjon egy percet! — A varázsló fölnyúlt a kandalló fölötti akasztóhoz, és levett egy jobb napokat látott… bár ahogy kinézett, nem lehettek azok annyival jobbak… csúcsos kalapot, és aztán így szólt: — Rendben. Ki vele!
— Miért olyan fontos az a kalap?
— Ó, ez nagyon lényeges. A varázslóskodáshoz az embernek szüksége van a megfelelő kalapra. Mi, mágusok tisztában vagyunk az ilyesféle dolgokkal.
— Ha maga mondja. Nézze, maga lát engem?
A férfi rábámult.
— Igen, igen, határozottan állíthatom, hogy látom magát.
— És hall is engem? Képes hallani engem, ugyebár?
— Hangosan és tisztán. Igen. Minden szótag a helyén csilingel. Semmi gond.
— Ez esetben meglepné magát, ha azt mondanám, hogy senki más ebben a városban nem képes erre?
— Kivéve engem? — kérdezett rá a varázsló.
— Meg az ajtókopogtatóját — fűzte hozzá Kelli bosszúsan.
Meccetüzes kihúzott egy széket, és leült. Egy kicsit feszengett. Elgondolkozó kifejezés suhant át az arcán. Fölállt, maga alá nyúlt, és előhúzott egy lapos, vöröses, idomtalan tömeget, ami valaha egy fél pizza[3] volt. Bánatosan nézegette.
— Egész délelőtt ezt kerestem, hát nem hihetetlen? — jegyezte meg. — Egy Mindent-Bele Különlegesség volt, ráadásul extra paprikával! — Búsan piszkálgatni kezdte a szétlapított formát, amikor hirtelen eszébe jutott Kelli.
— Jaj, bocsásson meg! — mondta. — Hova is tettem a jó modorom? Mit fog rólam gondolni? Tessék. Vegyen egy szardellát. Kérem!
— Odafigyelt arra, amit mondtam? — hörrent Kelli.
— Láthatatlannak érzi magát? Úgy értem, magában, ott belül? — kérdezte Meccetüzes bizonytalanul.
— Természetesen nem. Csak dühösnek érzem magam. Ezért azt akarom, hogy jósolja meg a jövőmet.
— Nos, hát nem is tudom igazán, ez az egész meglehetősen orvosi esetnek hangzik számomra, és…
— Tudok fizetni.
— Tudja, ez törvénytelen — siránkozta Meccetüzes nyomorúságosan. — Az öreg király kifejezetten megtiltotta a jövendőmondást Sto Latban. Nem nagyon kedvelte a varázslókat.
— Sokat tudok fizetni.
— Mrs. Major azt mondta nekem, hogy ez az új lány valószínűleg még rosszabb lesz. Azt mondta, egy igazi fennhéjázó liba. Nem az a fajta, aki jó szívvel nézné a kifinomult művészetek gyakorlóit, attól félek.
Kelli mosolygott. Az udvar azon tagjai, akik már látták ezt a mosolyt, száguldottak volna, hogy elrángassák Meccetüzest az útból, és valami biztonságos helyre vigyék, mint mondjuk a szomszédos kontinens, de ő csak ott ücsörgött, és megpróbálta leszedni a gombadarabkákat a köntöséről.
— Tudomásom szerint a királylány pocsék egy hangulatban van — jelentette be Kelli. — Annyira, hogy meg se lepne, ha mégse kergettetné ki magát a városból.
— Ez komoly? — firtatta Meccetüzes. — Tényleg így gondolja?
— Nézze — folytatta Kelli —, nem is kell jövendőt mondjon, elég, ha megmondja a jelenem. Még a királylány se ellenezheti ezt. Ha akarja, majd beszélek vele — tette hozzá nagylelkűen.
Meccetüzes földerült.
— Ó, hát maga ismeri őt? — kérdezte.
— Igen. De néha azt hiszem, hogy nem elég jól.
Meccetüzes sóhajtott, majd körbetúrt a hulladékban az asztalon, útjára indítva ezzel egész zuhatagát az élemedett tányéroknak és a rengeteg, rég mumifikálódott étkezési maradéknak. Végül azonban előásott egy vaskos bőrtárcát, amihez egy szelet sajt tapadt.
— Nos — mondta kétségek közt hányódva —, ezek itt Karokk kártyák. Az Ősök lepárolt bölcsessége meg ilyesmik. Vagy lehet szó a Tengelyföldiek Tsing-Alingjáról. Ez a legújabb divathóbort az előkelő világban. Tealevelekkel nem foglalkozom.
— Kipróbálom a Csingilingit.
— Akkor szórja ezeket a cickafarkszálakat a levegőbe.
Kelli megtette. Mindketten a kialakult mintára meredtek.
— Khmm — köszörülte torkát Meccetüzes némi idő múltán. — Nos, egy van a kandallóban, egy a kakaósbögrében, egy az utcán, igazán kár az ablakért, egy az asztalon, és egy, nem, dehogy, kettő, a konyhaszekrény mögött. Úgy vélem, esetleg Mrs. Major majd képes lesz megtalálni a többit.
— Nem mondta, milyen erősen! Dobjam újra?
— Neeee, nem gondolnám… — Meccetüzes lázasan lapozott egy megsárgult könyvet, ami korábban az asztal alatt funkcionált, mint billegés-gátló. — A mintának úgy tűnik, van jelentése. Igen, itt van, 8.887-es Nyolcszög: Törvényen Kívüli Állapot, a Meg Nem Lakoló Liba. Ami hivatkozik itt… várjunk csak… várjunk csak… igen. Megvan.
— Nos?
— „Függőlegesség nélkül, bölcsessége teljében, a bíbortetű császár ötórai teára távozik; a puhatestű este elcsöndesül a mandulavirágok között.”
— Valóban? — ámult Kelli tisztelettudóan. — És ez mit jelent?
— Amennyiben maga nem egy puhány, valószínűleg nem valami sokat — ismerte el Meccetüzes. — Azt hiszem, esetleg valami elveszhetett a fordítás során.
— Biztos maga abban, hogy tudja, hogyan kell ezt csinálni?
— Próbálkozzunk meg a kártyákkal — javasolta Meccetüzes sietősen, legyezőalakba széttárva azokat. — Húzzon egy lapot! Bármelyiket.
— Ez a Halál — mutatta Kelli.
— Ó! Nos. Természetesen, a Halált ábrázoló kártya nem feltétlenül jelent halált minden esetben — jegyezte meg gyorsan Meccetüzes.
— Úgy érti, nem jelent halált azon esetekben, amikor a kliens ettől fölizgatná magát, és maga túlságosan zavarban van ahhoz, hogy megmondja az igazat, hmm?
— Nézze, húzzon inkább egy másik lapot!
— Ez szintén a Halál — mondta Kelli.
— Visszatette a másikat?
— Nem. Húzzak még egy kártyát?
— Ártani nem árthat.
— Nahát, ez aztán a véletlen!
— Hármas számú Halál?
— Úgy van. Ez egy különleges pakli kártyatrükkökhöz? — Kelli megpróbálta megőrizni hidegvérét, de még ő maga is hallotta a hisztéria halvány csendülését hangjában.
Meccetüzes összeráncolt szemöldökkel bámulta, és gondosan visszarakta a lapokat a pakliba, megkeverte, és leosztotta az összest az asztalra. Csak egyetlen Halál akadt köztük.
— Te jó Isten! — mondta. — Azt hiszem, ez komoly ügynek bizonyul. Megnézhetném, kérem, a tenyerét?
Sokáig vizsgálta. Egy idő múlva odament a kredenchez, elővett egy fiókból egy ékszerészek által használatos nagyítót, köntöse ujjával letörölte róla a zabkását, és még jó néhány percet töltött Kelli tenyerének aprólékos vizsgálatával. Végül hátradőlt, levette szeméről a nagyítót, és rábámult a lányra.
— Maga halott — közölte.
Kelli várt. Egyszerűen egyetlen odaillő válasz se jutott eszébe. „Nem is” — nem hangzott eléggé stílusosan, míg egy „Mennyire súlyos?” — kissé léhának tűnt.
— Mondtam, ugye, hogy szerintem ez komoly dolog lesz? — kérdezte Meccetüzes.
— Azt hiszem, mondta — válaszolta Kelli, gondosan ügyelve egy színtelen hangszínre.
— Igazam volt.
— Ó!
— Végzetes is lehet.
— Mennyivel lehet végzetesebb — érdeklődött Kelli — a halálnál?
— Úgy értem, nem magának.
— Ó!
— Értse meg, úgy tűnik, hogy valami nagyon alapvető romlott el. Maga minden szempontból halott, kivéve, ööö… a ténylegest. Úgy értem, a kártyák azt gondolják, maga halott. Az életvonala azt hiszi, maga halott. Minden és mindenki úgy tudja, hogy maga halott.
3
A Korong első pizzáját a klacsisztáni misztikus, Ronron „Megvilágosodott Joe” El Suwaszthi készítette, aki azt állította, hogy a receptet magától a Korongvilág Teremtőjétől kapta álmában. A Teremtő a beszámoló szerint hozzáfűzte, hogy ez az, amit ő mindig is megalkotni szándékozott. Azon sivatagi utazók, akik látták az eredetit, melyet állítólag csodálatosképpen konzerváltak Ee Tiltott Városában, azt mondják, hogy ezek szerint a Teremtő szándékában egy meglehetősen kicsi, sajtos és pepperonis dolog állt, néhány fekete olajbogyóval[13] és az olyasmiket, mint a hegyek meg tengerek, csak az utolsó pillanat lelkesültségében tette hozzá, ahogy az oly gyakran történik.