— Én nem — szögezte le Kelli, de hangjából hiányzott az igazi meggyőződés.
— Attól tartok, a maga véleménye nem számít.
— De az emberek képesek látni és hallani engem! — érvelt Kelli.
— Attól tartok, az első dolog, amit az ember megtanul, amikor beiratkozik a Láthatatlan Egyetemre az, hogy az emberek nem fordítanak túlzott figyelmet az ilyesmire. Amit az elméjük mond nekik, az az igazán fontos.
— Úgy érti, az emberek nem látnak engem, mert az elméjük azt mondja nekik, ne tegyék?
— Tartok tőle. Predesztinációnak vagy miafenének hívják. — Meccetüzes nyomorúságosan bámult a lányra. — Én varázsló vagyok. Mi mágusok tisztában vagyunk az ilyesféle dolgokkal. Valójában nem ez az első dolog, amit az ember beiratkozáskor megtanul — tette hozzá. — Úgy értem, még ezelőtt megtanulja az ember, merre vannak a vécék meg az összes hasonlót. De azok után, ez az első dolog.
— De maga képes látni engem!
— Á! Nos. A varázslókat speciálisan kiképzik arra, hogy lássák azt, ami ott van, és ne lássák, ami nincs. Vannak ezek a különleges gyakorlatok…
Kelli ujjaival dobolt az asztalon, vagy legalábbis megpróbálta. Nehéznek bizonyult. Bizonytalan rettegéssel nézett le.
Meccetüzes odasietett, s letörölte az asztalt köntöse ujjával.
— Bocsánat — motyogta. — Múlt éjszaka melaszos szendvicseket vacsoráztam.
— Mit tehetek?
— Semmit.
— Semmit?
— Nos, minden bizonnyal roppant sikeres betörővé válhatna… bocsánat. Ez ízléstelen volt.
— Szerintem is.
Méccetüzes oda nem illően megveregette a lány kezét, és Kelli túlságosan elmerült a maga bajában ahhoz, hogy észrevegyen ilyen felháborító lése majesté-t.
— Nézze, minden rögzített! A történelmet már rég kidolgozták, kezdettől végig. Hogy mik a valóságos tények, az érdektelen; a történelem simán átgördül fölöttük. Gyakorlatilag senki sem változtathat meg semmit, mert a változások már réges-rég a történet részei. Maga halott. Ez el van rendelve. Magának csak bele kellene törődnie.
Bocsánatkérően rámosolygott a lányra.
— Maga sokkal szerencsésebb, mint a legtöbb halott, ha tárgyilagosan szemléli a dolgot — mondta Meccetüzes. — Maga élve élvezheti.
— Nem akarok beletörődni. Miért kellene beletörődjek? Nem az én hibám!
— Úgy látom, nem fogta föl. A történelem megy tovább. Maga többé nem keveredhet bele. Nincs benne szerep a maga részére, hát nem érti? A legokosabb hagyni a dolgokat, menjenek a maguk útján. — Újra megveregette a lány kezét. Kelli rátekintett. A varázsló elrántotta a kezét.
— Akkor hát mit kellene tennem? — kérdezte a királylány. — Ne egyek, mert az ételt nem arra szánták, hogy én megegyem? Menjek és lakjak valahol egy kriptában?
— Ez tényleg egy kissé fogas kérdés — értett egyet Meccetüzes. — Attól tartok, a végzet már csak ilyen. Ha a világ nem képes magát érzékelni, akkor maga nem létezik. Én varázsló vagyok. Mi mágusok tisztában vagyunk…
— Ki ne mondja!
Kelli fölállt.
Öt nemzedékkel korábban őseinek egyike megállította nomád orgyilkosokból álló csapatát néhány mérföldnyire Sto Lat dombjától, és azzal a sajátosan eltökélt arckifejezéssel szemlélte az alvó várost, ami ezt mondta: ez megfelel. Csak azért, mert egy nyavalyás nyeregben születtél, még egyáltalán nem muszáj, hogy ott is halj meg.
Elég különös, ám számos jellegzetes vonását, az átöröklés tréfájának köszönhetően, örökül hagyta leszármazottjára[4], ami magyarázatul szolgál Kelli meglehetősen egyéni bájára. Ezek még sosem ütköztek ki annyira, mint most. Még Meccetüzesnek is imponált. Ami az eltökéltséget illeti, az ember sziklát törhetett volna Kelli állán.
Pontosan, ugyanazon tónusban, amit őse használt, amikor a támadás előtt[5] megszólította elcsigázott, izzadó követőit, azt mondta:
— Nem. Nem, nem fogok beletörődni. Nem fogok valamiféle kísértetté sorvadni. Varázsló, maga pedig segíteni fog nekem.
Meccetüzes tudatalattija fölismerte ezt a hangszínt. Olyan zengése volt, ami még a padlódeszkákban lakozó faférgeket is megállította volna abban, amit épp csinálnak, hogy vigyázzba vágják maguk. E hanglejtés nem véleményt fejezett ki, hanem kinyilatkoztatta: már pediglen a dolgok ekképpen lesznek.
— Én, asszonyom? — rebegte. — Nem látom, hogyan tudnék bármi…
Föl lett rántva a székéből, aztán ki az utcára, köntöse csak úgy lobogott körötte. Kelli a palota felé masírozott, eltökélten kifeszített vállal, úgy cibálva maga mögött a varázslót, akár egy vonakodó kutyakölyköt. Olyan volt járása, mint komor anyáé, aki beront a helybéli iskolába, mert a kisfia bevert szemmel jött haza; megállíthatatlan volt; olyan, mint az Idő Menete.
— Mi az, ami szándékában áll? — dadogta Meccetüzes, miközben borzalmasan tudatában volt annak, hogy semmit, de semmit nem tud tenni ellene, bármi legyen is az.
— Szerencsés napod van, varázsló.
— Ó! Akkor jó — habogta erőtlenül.
— Épp most neveztek ki téged Királyi Fölismerővé.
— Ó! Az egész pontosan mivel jár együtt?
— Mindenkit emlékeztetni fogsz, hogy életben vagyok. Roppant egyszerű. Napi három bőséges étkezés, és kimossák a szennyesed. Szedd a lábad, fickó!
— Királyi?
— Varázsló vagy. Azt hiszem, van valami, amit tudnod kellene — mondta a királykisasszony.
— VALÓBAN? — kérdezte a Halál.
(Ez itt egy filmtrükk, amit adaptáltunk nyomtatásba. A Halál nem a királylányhoz beszél. Ő igazából a dolgozószobájában tartózkodik, s Morttal beszélget. De azért elég hatásos volt, nem igaz? Ezt valószínűleg gyors áttűnésnek vagy harántvágás/közelképnek nevezik. Vagy ilyesminek. Egy olyan iparban, ahol egy rangidős technikust „Best Boy”-nak hívnak, akárminek is nevezhetik.)
— ÉS MI LENNE AZ? — tette hozzá egy kis darab fekete selymet tekerve a gonosz kinézetű horog köré, ami be volt szorítva az íróasztalára erősített apró satuba.
Mort tétovázott. Főleg félelem meg zavar okán, ám azért is, mert egy békésen szárított legyeket kötözgető csuklyás csontváz látványa elégséges ahhoz, hogy bárkinek elálljon a szava.
Ezenkívül Yzabell ott ücsörgött a szoba másik felében, látszólag valamit hímezve, ám őt is figyelve a morcos ellenszenv ködén keresztül. Mort érezte, hogy a lány vöröskarimás tekintete a tarkójába fúródik.
A Halál beillesztett néhány varjútollat, és egy kis munkadalt fütyült a foga közt, nem lévén mása, ami között fütyörészhetett volna. Fölnézett.
— HMM?
— A dolgok… nem mentek olyan simán, mint vártam — hebegte Mort, idegesen álldogálva az íróasztal előtti szőnyegen.
— GONDJAID VOLTAK? — érdeklődött a Halál, lenyisszantva néhány tolldarabkát.
— Nos, tudja, a boszorkány nem akart eljönni velem, és a szerzetes, nos, már megint újrakezdte az egészet.
— EMIATT NINCS MIÉRT AGGÓDNOD, FIÚ…
— Mort…
— MOSTANRA MÁR RÁJÖHETTÉL VOLNA, HOGY MINDENKI AZT KAPJA, AMINEK HITE SZERINT TÖRTÉNNIE KELL VELE. EZ ÍGY SOKKAL, DE SOKKAL TISZTÁBB ÜGY.
5
A beszéd egy eposzban hagyományozódott rá későbbi nemzedékekre, amit a fia rendelt meg, aki már nem egy rohadt nyeregben született, és tudott késsel, villával enni. Így kezdődött:
‘Lássad amottan a tunya ellent szenderegni Lopott aranytól dagadtan, romlottlelkűen. Légyen haragunk lándzsája olyan, mint a sztyeppetűz egy szeles napon a száraz évszakban. Döfjön tisztes pengénk, mint egy súlyos fogfájásban szenvedő ötesztendős jok szarva…’
És így tovább három teljes órán át. A Valóság, amely általában nem engedheti meg magának költők alkalmazását, följegyezte, hogy igazából az egész beszéd ennyiből állt:
‘Skacok, a többségük még ágyban van, úgy kéne átmenjünk rajtuk, mint a kzakgyümölcs egy alacsony nagymamán, és én a magam részéről torkig vagyok a jurtákkal, oké?’