— Tudom, uram. De ez azt jelenti, hogy a rossz emberek, akik azt hiszik, valamiféle mennyországba fognak kerülni, tényleg, igazából odajutnak. És a jó emberek, akik attól félnek, hogy valami borzasztó hely vár rájuk, valóban szenvedni fognak. Ez nem tűnik igazságosnak.
— MI IS AZ, AMIRŐL MONDTAM NEKED, HOGY MINDIG ÉSZBEN KELL TARTSD, AMIKOR A KÖTELESSÉGED VÉGZED?
— Nos, maga…
— HMM?
Mort motyogása csöndbe fulladt.
— NINCS IGAZSÁG. NINCS MÁS, CSAK TE.
— Nos, én…
— MINDENKOR EMLÉKEZNED KELL ERRE.
— Igen, de…
— ÚGY VÉLEM A VÉGÉN MINDEN MEGFELELŐEN EL FOG RENDEZŐDNI. SOSEM TALÁLKOZTAM A TEREMTŐVEL, DE ÚGY HALLOTTAM, HOGY Ő MEGLEHETŐS JÓINDULATTAL VISELTETIK AZ EMBEREK IRÁNT. — A Halál elszakította a szálat, és elkezdte leszerelni a satut. — VERD KI AZ ILYEN GONDOLATOKAT A FEJEDBŐL! — tette hozzá. — LEGALÁBB A HARMADIK NEM OKOZHATOTT NEKED SEMMIFÉLE PROBLÉMÁT.
Ez volt az alkalmas pillanat. Mort korábban hosszasan gondolkozott efelől. Nem volt semmi értelme titkolózni. A történelem egész jövendő menetét felborítaná vele. Az ilyesmik hajlamosak magukra vonni az emberek figyelmét. Legjobb lesz, ha kipakol vele. Férfimódra beismeri. Lenyeli a békát. Kiteríti a lapokat. Köntörfalazás, csak semmi. Irgalom, rábízza magát a Haláléra.
A szúrós kék szem ráragyogott.
Mort úgy nézett vissza, mint ahogy egy éjjeti nyúl próbál farkasszemet nézni egy tizenhat kerekű kamion fényszóróival, aminek vezetője tizenkét órája koffeinfüggő és a pokol sebességmérőit akarja lekörözni.
Kudarcot vallott.
— Valóban nem, uram — mondta.
— AKKOR JÓ. REMEK. NA MÁR MOST, ERRŐL MI A VÉLEMÉNYED?
A horgászok úgy vélik, hogy egy jó műlégynek nagy ravaszul utánoznia kell az igazit. Vannak alkalmatos legyek reggelre. Vannak különféle legyek esteledésre. És így tovább.
De az izé a Halál diadalmas ujjai közt egy légy volt az idők hajnaláról. Ez lehetett a légy az őslevesben. Nyilvánvalóan mamutürülékben szaporodott. Nem az a fajta légy volt, ami nekicsapódik az ablaktáblának, hanem az a légy, ami falakon fúrja át magát. Az a rovar volt, amely előmászna a legerősebb agyoncsapás zsalugáterlécei közül, csöpögve a méregtől és bosszúra vágyva. Fura szárnyak és himbálódzó darabkák álltak ki belőle mindenütt. Úgy tűnt, rengeteg foga van.
— Hogy hívják ezt? — firtatta Mort.
— ÚGY FOGOM HÍVNI, HOGY… A HALÁL DICSŐSÉGE. — A Halál egy utolsó elismerő pillantást vetett az izére, és eltüntette a köpenye csuklyájában. — KEDVEM TÁMADT EGY KIS ÉLETET LÁTNI MA ESTE — mondta. — ÁTVEHETED A KÖTELESSÉGET MOST, HOGY MÁR KAPIZSGÁLOD. MONDHATNI.
— Igen, uram — felelte Mort gyászosan. Látta életét elnyúlni maga előtt, mint egy ocsmányul sötét alagutat, aminek végén nincs fény.
A Halál ujjaival dobolt az íróasztalon, magában motyogva.
— Á, IGEN — szólalt meg. — ALBERT AZT MONDJA, VALAKI VACAKOLT A KÖNYVTÁRBAN.
— Tessék, uram?
— VALAKI KIVETTE A KÖNYVEKET HELYÜKRŐL, S SZERTEHAGYTA AZOKAT. FIATAL NŐKRŐL SZÓLÓ KÖNYVEKET. ÚGY TŰNT, ALBERT EZT MULATSÁGOSNAK TALÁLJA.
Ahogyan azt már napvilágra hoztuk, a Szent Hallgatózóknak olyan fejlett hallása van, hogy egy igazán jó naplemente képes megsüketíteni őket. Csupán egy pár másodpercre úgy rémlett Mortnak, hogy a tarkója hasonlóan különös képességre tett szert, mert láthatta Yzabellt megdermedni egy öltés kellős közepén. Szintén hallotta azt a kis levegővételt, amit korábban a polcok között is hallott. Visszaemlékezett a csipkés zsebkendőre.
— Igen, uram. Többé nem fog előfordulni, uram — felelte Mort.
A tarkóbőre elkezdett viszketni, mint az eszeveszett.
— POMPÁS. ÉS MOST, TI KETTEN ELTŰNHETTEK. VEGYÉTEK RÁ ALBERTET, HOGY KÉSZÍTSEN NEKTEK EGY PIKNIK EBÉDET VAGY VALAMIT! SZÍVJATOK EGY KIS FRISS LEVEGŐT! ÉSZREVETTEM ÁM, AHOGY TI KETTEN MINDIG ELKERÜLITEK EGYMÁST. — Könyökével cinkosan oldalba bökte Mortot… ami olyan volt, mintha megdöfték volna egy bottal… majd hozzáfűzte: — ALBERT ELÁRULTA NEKEM, HOGY EZ MIT JELENT.
— Tényleg? — reagált Mort komoran. Tévedett, igenis volt fény az alagút végén, méghozzá egy lángszóró.
A Halál megajándékozta még egy szupernóva kacsintással. Mort nem viszonozta. Helyette megfordult, és az ajtó felé cammogott olyan átlagsebességgel és testtartással, ami mellett Nagy A’Tuin ugrabugra tavaszi barikának látszott volna.
Már félúton járt a folyosón, amikor léptek puha neszét hallotta maga mögött, és egy kéz megragadta a karját.
— Mort?
Megfordult, s a depresszió ködén át Yzabellre meredt.
— Miért engedted, hogy azt gondolja, te voltál az a könyvtárban?
— Nem t’om — hebegte Mort.
— Ez… nagyon… kedves volt tőled — mondta a lány óvatosan.
— Az volt? Nem is tudom, mi üthetett belém — keresgélt a zsebében, s előhúzta a zsebkendőt. — Ez hozzád tartozik, azt hiszem.
— Köszönöm. — A lány hangosan kifújta az orrát.
Mort már jó messze járt a folyosón, nyakát válla közé húzva, akár egy keselyű. Yzabell utánaszaladt.
— Hé!
— Mi az?
— Meg akartam köszönni neked.
— Nem tesz semmit — motyogta Mort. — Az lesz a legjobb, ha nem veszed elő a könyveket ismét. Megzavarja őket, vagy micsoda. — Olyan hangot adott ki, amit jómaga zord kacajnak vélt. — Ha!
— Micsoda ha?
— Csak ha!
Elért a folyosó végéhez. Ott volt a konyhába nyíló ajtó, ahol Albert majd biztosan sokat tudóan somolyog, és Mort eldöntötte, hogy ezzel most nem képes szembenézni. Megállt.
— De én csak egy kis társaságra vágytam, azért vettem ki azokat a könyveket — közötte Yzabell a háta mögött.
Mort beadta a derekát.
— Kimehetünk egyet sétálni a kertbe — mondta végső kétségbeesésében, aztán sikerrel megkeményítette a szívét egy kissé, és hozzátette. — Kötelezettség nélkül, persze.
— Úgy érted nem veszel feleségül? — kérdezte a lány. Mort elborzadt.
— Feleségül?
— Hát nem ezért hozott apus téged ide? — firtatta Yzabell. — Végül is egyáltalán nincs szüksége inasra.
— Azokra az oldalba bökésekre és kacsintásokra meg könnyed megjegyzésekre, hogy „és egy napon mindez, édes fiam, majd a tiéd lesz” gondolsz? Megpróbáltam oda se hederíteni rájuk. Egyelőre még senkit sem akarok elvenni feleségül — tette hozzá, elnyomva a királykisasszony röpke mentális képét. — És egész biztosan nem téged, ha meg nem sértelek.
— Akkor se mennék hozzád, ha te lennél az egyetlen férfi a Korongon — felelte a lány édesen.
Mortot ez bántotta. Könnyű dolog nem akarni valakit feleségül venni, de egész más tészta, ha az illető azt mondja, hogy esze ágában sincs hozzád menni.
— Én legalább nem úgy nézek ki, mint aki hosszú éveken át fánkot falt a gardróbban! — jegyezte meg Mort, amikor kiléptek a Halál fekete pázsitjára.
— Én legalább úgy lépkedek, mint akinek csak egy térd jutott lábanként! — vágott vissza a lány.
— Az én szemem nem jujujujj buggyantott tojás!
Yzabell bólintott.
— Másrészt, az én fülem nem olyan, mint amik halott fákon nőnek. Mit jelent a jujujujj?
— Tudod, olyan tojást, amilyeneket Albert készít.
— Aminek a fehérje csupa ragacs és folyik, s tele van nyálkás darabkákkal?