— Igen.
— Kifejező szó — ismerte el a lány elgondolkozva. — De az én hajam, gondold meg jól, nem úgy néz ki, mint amivel vécét szokás tisztítani!
— Valóban, ám az enyém meg nem hasonlít egy elázott sündisznóra!
— Könyörgöm, jól jegyezd meg, hogy a mellkasom nem olyan, mint a kenyérpirító rácsa egy vizes papírzacskóban!
Mort oldalvást Yzabell ruhájának felsőbb régióira pillantott, amik két alomnyi Rotweilernek elegendő bébihájt rejtegettek, és tartózkodott mindennemű kommentártól.
— Az én szemöldököm nem úgy néz ki, mint egy párzó hernyó! — kockáztatta meg a fiú.
— Igaz. De az én lábam, emlékeztetlek, legalább meg tudna állítani egy malacot egy átjáróban!
— Bocs…
— Nem ó — magyarázta a lány.
— Á!
Átgázoltak a liliomágyásokon, miközben ideiglenesen nem találtak szavakat. Végül Yzabell Mort elibe penderült, és odanyújtotta a kezét. A fiú hálás csöndben megrázta.
— Elég?
— Nagyjából.
— Jó. Nyilvánvaló, hogy már csak a gyerekek kedvéért se szabad összeházasodjunk.
Mort bólintott.
Leültek egy kőpadra néhány takarosan megnyesett puszpángsövény között. A Halál épített egy mesterséges tavacskát ebbe a kertsarokba, amit egy jeges patak táplált, mely patakot a látszat szerint egy kőoroszlán dobált bele a medencébe. Dagadt fehér potykák ólálkodtak a mélyén, vagy dugták ki orrukat a felszínre a bársonyos, fekete tavirózsák közt.
— Hoznunk kellett volna egy kis kenyérmorzsát — jegyezte meg Mort, merészen egy abszolút nem vitatható téma mellett döntve.
— Tudod, ő sosem jön ki ide — mondta Yzabell a halakat figyelve. — Azért csinálta, hogy engem elszórakoztasson.
— Sikertelenül?
— Nem valódi — felelte a lány. — Itt semmi sem valódi. Nem igazán valódi. Ő csak szeret úgy viselkedni, mint egy emberi lény. Igazán komolyan próbálkozik vele mostanság, nem vetted észre? Azt hiszem, hatással vagy rá. Tudtad, hogy egyszer megpróbált megtanulni bendzsózni?
— Én inkább olyan orgonálós típusnak vélném.
— Nem volt képes rájönni a nyitjára — folytatta Yzabell, oda se figyelve a fiúra. — Tudod, ő nem tud alkotni.
— Azt mondtad, ő teremtette ezt a tavat.
— Ez csak másolata egy medencének, amit valahol látott. Minden csak másolat.
Mort kényelmetlenül fészkelődött. Valami apró rovar mászott fölfele a lábán.
— Ez eléggé szomorú — mondta, élénken remélve, hogy többé-kevésbé ez volt a helyes, alkalmazandó hangnem.
— Igen.
A lány fölmarkolt egy maréknyi sódert az ösvényről, és szórakozottan elkezdte a tóba pöccinteni a kavicsokat.
— Tényleg olyan szörnyű a szemöldököm? — kérdezte.
— Ümm — felelte Mort. — Tartok tőle.
— Ó! — Pöccintés, pöccintés. A potykák megvetően figyelték a lányt.
— És az én lábam? — kérdezte a fiú.
— Igen. Sajnálom.
Mort idegesen végigfutott korlátozott, mindennapi témákra vonatkozó társalgási repertoárján, és föladta.
— Sose törődj vele! — javasolta gálánsan. — Te legalább használhatsz csipeszt.
— Ő olyan kedves — folytatta Yzabell, továbbra se véve figyelembe a fiút —, egy amolyan szórakozott módon.
— Ő nem egészen az igazi apád, ugye?
— A szüleim évekkel ezelőtt meghaltak a Nagy Nefen átkelőben. Azt hiszem, volt valami vihar. Ő megtalált engem, és idehozott. Nem tudom, mért tette ezt.
— Talán sajnálatot érzett irántad?
— Ő sosem érez semmit. Ne érts félre, nem rossz értelemben értem! Csupán csak neki nincs semmije, amivel érezhetne, nincsenek hogyishívjákjai, nincsenek mirigyei. Valószínűleg sajnálatot gondolt irántam.
Sápadt, kerek arcát Mort felé fordította.
— Egyetlen szót se akarok hallani ellene! Igazán megpróbálja a tőle telhető legjobbat. Csak hát mindig olyan sok mindenről kell elgondolkozzon.
— Az én apám is ilyen szokott lenni egy kicsit. Jelen időben értem.
— Valószínűnek tartom, hogy neki viszont vannak mirigyei.
— Úgy képzelem, vannak — válaszolta Mort, kényelmetlenül mozgolódva. — Ez nem olyasmi, amiről valaha is elgondolkoztam volna, mármint a mirigyek.
Egymás oldalán bámultak a pisztrángra. A pisztráng visszabámult.
— Épp nemrégiben összezavartam a jövő egész történetét — közölte Mort.
— Tényleg?
— Tudod, amikor a fickó megpróbálta a királylányt megölni, akkor én megöltem őt, de a lényeg az, hogy a történelem szerint a lánynak meg kellett volna halnia, és a hercegnek királlyá válnia, és az a legrosszabb az egészben, hogy noha a herceg teljesen, a szíve mélyéig rohadt alak, ő egyesítené a városokat, és végül létrejönne a szövetség, s a könyvek szerint aztán száz évig béke lesz és bőség. Úgy értem, azt gondolná az ember, hogy valami rémuralom lesz vagy ilyesmi, de szemlátomást a történelemnek néha szüksége van az efféle alakokra, és a királykisasszony csak egy tizenkettő-egy-tucat uralkodó lett volna. Úgy értem, nem rossz, igazából egész jó, csak épp nem megfelelő, és most ez mind nem fog megtörténni, és a történelem elszabadultan ficánkol, és az egész az én hibám.
Lecsillapodott, aggódva várva a lány válaszát.
— Tudod, igazad volt.
— Igazam?
— Hoznunk kellett volna egy kis kenyérmorzsát — bólintott Yzabell. — Föltételezem, találnak ehető dolgokat a vízben. Bogarakat, miegymást.
— Hallottad amit mondtam?
— Miről?
— Ó. Semmiről. Semmi fontosról, tényleg. Sajnálom.
Yzabell sóhajtott, s fölállt.
— Gondolom, már indulni akarsz — mondta. — Örülök, hogy ezt a házasság ügyet tisztáztuk. Egész jó volt elbeszélgetni veled.
— Lehetne köztünk egy amolyan „te is utálsz, én is rühellek” viszony — ajánlotta Mort.
— Általában nem szoktam olyan emberekkel beszélgetni, akikkel apus dolgozik. — A lány úgy tűnt, képtelen eltávolodni, mintha arra várt volna, hogy Mort mondjon még valami mást is.
— Nos, persze hogy nem. — Ez volt minden, ami a fiú eszébe ötlött.
— Föltételezem, most már menned kell dolgozni.
— Többé-kevésbé. — Mort tétovázott, tudatában annak, hogy valami meghatározhatatlan módon a beszélgetés kisodródott a sekélyesből, és most valamiféle mélység fölött lebeg, amit nem egészen fogott föl.
Egy olyan nesz hallatszott…
Ami a honvágy nyilallásával azonnal Mort emlékezetébe idézte az otthoni vén udvart. A kemény kostetői telek idején a család szívós hegyi tharga bestiákat tartott abban az udvarban, ha a szükség úgy kívánta, túlélésükhöz hozzájárulva némi szalmával. A tavaszi olvadás után az udvar több yard mély volt, rajta egy egész szilárd kéreggel. Keresztül lehetett rajta sétálni, ha óvatos voltál. Ha nem, és térdig belesüppedtél a tömény ganéjba, akkor az a hang, amit a csizmád adott ki, ahogy kihúztad belőle zölden és gőzölögve, legalább annyira jellemezte a forduló évszakot, mint a madárdal meg a méhecske zümmögés.
Ez volt az a zaj. Mort ösztönösen megvizsgálta a cipőjét.
Yzabell sírt, nem kis hölgyekhez illő hüppögésekkel, hanem nagy, eltátott szájú slukkokban, mint egy vízalatti tűzhányó buborékjai, amik küzdenek egymással, hogy elsőként érjenek a felszínre. Ez a zokogás mély elnyomás alól szabadult ki, és egyhangú gyötrődésben érlelődött.