— Ööö? — mondta Mort.
A lány teste úgy rázkódott, akár egy vízágy földrengéses zónában. Sietésen keresgélte a zsebkendőjét a ruhaujjában, de az még annyira se volt hasznos az adott körülmények között, mint egy papírcsákó a zivatarban. Megpróbált valamit mondani, amiből aztán mássalhangzók zokogással központozott özöne lett.
— Ümm? — szólt ismét Mort.
— Azt kérdeztem, mit gondolsz, hány éves vagyok?
— Tizenöt? — reszkírozta meg a fiú.
— Tizenhat — sikoltotta a lány. — És tudod, hogy mióta vagyok tizenhat?
— Bocs, de nem ért…
— Nem, hát persze, hogy nem. Senki se értené. — Újra kifújta az orrát, és noha keze ugyancsak remegett, mindazonáltal gondosan gyömöszölte be a meglehetősen átnedvesedett zsebkendőt vissza a ruhaujjába.
— Neked szabad időnként elmenned — kesergett. — Nem töltöttél elég időt el itt ahhoz, hogy észrevedd. Az idő itt nem halad, nem figyelted még meg? Ó, persze valami múlik, de nem a valóságos idő. Ő nem tud valódi időt teremteni.
— Ó!
Amikor a lány újra megszólalt, annak az embernek vékonyka, óvatos és mindenek fölött bátor hangján tette, aki a nyomasztó esélyek ellenére összeszedte magát, ám bármikor összeomolhat megint.
— Harmincöt éve vagyok tizenhat éves.
— Ó!
— Már az első év is épp elég pocsék volt.
Mort visszatekintett a legutolsó pár hetére, és együtt érzőn bólintott.
— Ez az, ami miatt azokat a könyveket olvasod? — kérdezte.
Yzabell lesütötte szemét, és feszélyezett modorban turkált szandálos lábfejével a sóderban.
— Olyan romantikusak! — mondta. — Van köztük néhány igazán szívhez szóló történet. Volt az a lány, aki mérget ivott, amikor a kedvese meghalt, meg az, aki levetette magát egy szirtről, mert az apja ragaszkodott hozzá, hogy hozzámenjen ahhoz az öregemberhez, és volt az, aki inkább vízbe fojtotta magát, semhogy beletörődjék…
Mort döbbenten hallgatta. Yzabell gondosan megválogatott olvasmányaiból ítélve különlegességszámba ment, ha bármely korongvilági nőszemély csak annyival túlélte a serdülőkort, hogy elhordjon egy pár harisnyát.
— …és akkor a lány azt hitte, hogy a fiú meghalt, és öngyilkos lett, ám akkor a fiú fölébredt, erre viszont ő is megölte magát; aztán volt ez a leány…
A józan ész azt sugallta, hogy legalább néhány nő betöltötte a harmincat anélkül, hogy öngyilkosságot követett volna el szerelmi bánatában, de a józan ész úgy tűnt, még csak pindurka statisztaszerepet sem kapott ezekben a drámákban[6]. Mort már rájött, hogy a szerelem megizzaszt, megborzongat, elgyöngít, és kutya kegyetlen egy érzés, de korábban nem volt azzal tisztában, hogy bele is lehet hülyülni.
— …átúszta a folyót minden éjjel, ám egy éjszaka volt az a vihar, és amikor nem érkezett meg, a lány…
Mort ösztönösen érezte, hogy egyes fiatal párok először, tegyük föl, egy falusi vigalomban találkoztak össze, jól megértették egymást, együtt jártak egy évig vagy kettőig, párszor összekaptak, kibékültek, összeházasodtak, és egyáltalán nem ölték meg maguk.
Hirtelen észrevette, hogy a szerencsétlen csillagzat alatt született szerelmesek litániája lejárt.
— Ó! — mondta erőtlenül. — Nem lehetséges az esetleg, tudod, hol egyesek csak simán boldogulnak?
— A szerelem szenvedés — szögezte le Yzabell. — Muszáj, hogy legyen benne rengeteg sötét szenvedély.
— Muszáj?
— Abszolút! És szívfájdalom.
Yzabellnek láthatótag eszébe jutott valami.
— Mondtál valamit arról, hogy valami szabadon ficánkol? — kérdezte a magukat megemberelők elszoruló hangján.
Mort végiggondolta.
— Nem — felelte.
— Attól félek, nem nagyon figyeltem oda.
— Egyáltalán nem számít.
Csöndben visszasétáltak a házba.
Amikor Mort visszament a dolgozószobába, nem találta ott a Halált, aki távozása előtt kitett négy homokórát az íróasztalra. A nagy, bőrkötésű könyv az állványon hevert, biztonságosan becsukva és lezárva.
Volt ott egy cédula a homokórák alá bedugva.
Mort úgy képzelte, hogy a Halál kézírása vagy gótikus lesz, vagy sírkő-szögletes, ám a Halál mielőtt stílust választott volna, alaposan tanulmányozott egy klasszikus grafológiai művet, és olyan kézírásra esett választása, amely egy kiegyensúlyozott, könnyen alkalmazkodó személyiséget sejtetett.
Az üzenet így szólt: Elmenék horgászny. Lészen eggy kivégzés Pseudopoliszban, eggy végelgjengülés Krullba, egy hallálos zuhanás a Karikk Hgysgben és egi motsárláz El-Kintében. A napp maradéka a tied.
Mort azt hitte, hogy a történelem úgy hánykolódik, mint egy ki nem feszített acélkábel, nagy, pusztító lendülésekkel dobálva magát előre-hátra, keresztül-kasul a valóságon.
A történelem nem ilyen. A történelem olyan gyöngéden gombolyítja le magát, mint egy vén szvetter. Számosszor megfoltozták, megstoppolták, újrakötötték, hogy rápasszoljon különböző személyekre, egy dobozban belökték a cenzúra mosogatója alá, hol majdan fölvagdalják a propaganda porrongyaira, mégis a történelem — végső fokon — sikerrel fog visszaugrani régebbi, ismerős formájába. A történelemnek az a szokása, hogy megváltoztatja azokat az embereket, akik azt gondolják, hogy ők majd megváltoztatják őt. A történelemnek mindig akad egy pár trükkje eldugva kirojtosodott ujjában. Hiába, vén róka már.
Ez az, ami épp történik:
Mort kaszájának nem a megfelelő személybe helyezett döfése a történelmet két, különálló valósággá vágta. Sto Lat városában még mindig Kelli királykisasszony uralkodott, némi nehézséggel és a Királyi Fölismerő — akit fölvezettek az udvari bérlistára, és ráhárult a kötelesség, hogy emlékezzék Kelli létezésére — teljes munkaidős segítségével. Azonban a városon kívüli vidéken — a síkságon túl, a Kostetőn, a Körkörös-tenger mentén és egészen a Peremig — a hagyományos valóság fenntartotta uralmát, és a királykisasszony kétségtelenül halott volt, a herceg lett a király, és a világ higgadtan, a tervnek, akármi is legyen az, megfelelően haladt.
A lényeg az, hogy mindkét realitás igaz volt.
Egy afféle történelmi eseményhorizont jelenleg körülbelül húsz mérföldre gomolygott a várostól, és egyelőre nem túlságosan lehetett észrevenni. Azért nem, mert — nos, nevezzük a történelmi nyomások közti különbségnek — még nem volt nagyon nagy. Ám folyamatosan nőtt. Odakünn a nedves káposztaföldeken a levegő vibrálni látszott, és kissé sercegett, mint a zsírban sülő sáska.
Az emberek épp annyira nem változtatják meg a történelmet, mint a madarak az eget, csak rövidéletű mintákat hoznak létre rajta. Hüvelykről hüvelykre, engesztelhetetlenül, akár egy gleccser, csak sokkalta hidegebben, a valóságos valóság tört vissza Sto Lat felé.
Mort volt az első ember, aki ezt észlelte.
Hosszú volt a délután. A hegymászó az utolsó pillanatig markolta a jeges kapaszkodót, és a kivégző Mortot a monarchista állam lakájának bélyegezte. Csak az idős, százhárom éves hölgy, aki bánatos rokonai karéjából szenderült jobblétre, mosolygott rá, s jegyezte meg, hogy kissé sápadt.
A Korong napja közeledett a láthatárhoz, mire Muci a Sto Lat fölötti égbolton fáradtan átvágtatott, Mort lenézett, és meglátta a valóság mezsgyéjét. Alatta kanyarodott el, mint egy alig kivehető ezüstös köd holdsarlója. A fiú nem tudta, mi ez, de az a komisz balsejtelem gyötörte, hogy ennek valami köze van hozzá.
6
A Korong leghíresebb szerelmesei kétségtelenül Mellius és Gretelina voltak, akiknek tiszta, szenvedélyes és lélekelégető viszonya megperzselte volna a Történelem lapjait, ha ők a végzet valamely máig tisztázatlan fordulata miatt nem kétszáz év eltéréssel két különböző kontinensen születnek. Mindazonáltal az istenek megkönyörültek rajtuk, és Melliust vasalódeszkává[14] változtatták, Gretelinát pedig egy kis sárgaréz terelőoszloppá.