Lépésre fogta lovát, s hagyta, hogy lágyan a talaj felé ügessen, s néhány yardnyira a szivárványszínekben játszó levegőfal mögött érjen földet. A fal gyalogtempónál valamivel lassabban mozgott, lágyan sziszegve, ahogy kísértetmódra átlebegett a kietlen, nedves káposztaföldeken és befagyott öntözőcsatornákon.
Az éjszaka hideg volt, az a típusú éjjel, amikor a fagy meg a köd küzdenek egymással az uralomért, és minden nesz tompa. Muci lélegzetei ködszökőkutakat formáltak a mozdulatlan levegőben. A ló gyöngéden, csaknem bocsánatkérően nyihogott, és a földet kapálta.
Mort lecsusszant a nyeregből, és odaóvakodott a határfelülethez, ami enyhén sercegett. Különös alakzatok villantak át rajta; lebegtek, megváltoztak, és eltűntek.
Némi keresgélés után talált egy botot, és óvatosan beledöfte a falba. Ettől fura hullámok keletkeztek, amik lassan imbolyogtak ki látómezejéből.
Mort fölpislantott, amikor valami a feje fölé lebbent. Egy fekete bagoly volt, amely az árkok mentén cirkált, valami kicsit és vinnyogót keresve.
A gyöngyöző köd spriccelt, amikor beleütközött a falba, ezzel bagolyformájú hullámot keltve, ami nőtt és terjedt, míg bele nem olvadt a bugyogó kaleidoszkópba.
És akkor eltűnt. Mort keresztüllátott az átlátszó határfelületen, és a másik oldalon semmiféle bagoly nem jelent meg. Ahogy törni kezdte a fejét efelől, néhány lábnyira egy másik nesztelen freccsenésből a madár újra berontott látómezejébe, teljességgel nemtörődömül, és tovasiklott a mezők fölött.
Mort megemberelte magát, és keresztüllépett a határon, ami egyáltalán nem is volt határ, viszont bizsergett.
Egy másodperccel később Muci is utánairamlott, szeme kétségbeesetten forgott, s patáira kis határfelület-kacsok tapadtak. Fölágaskodott; s úgy rázta sörényét, mint valami kutya, hogy megszabaduljon a ráragadt ködfoszlányoktól, miközben esdekelve nézett Mortra.
A fiú elkapta a kantárt, megveregette a ló orrát, és kotorászott a zsebében egy meglehetősen ragacsos kockacukor után. Tudatában volt annak, hogy valami jelentőségteljesnek a közelében tartózkodik, ám nem volt egészen biztos abban, mi is az.
Volt ott egy út, amit nedves és mogorva füzek szegélyeztek. Mort újfent nyeregbe szállt, s Mucit a mezőn át az ágak alatti csöpögő sötétségbe kormányozta.
A messzeségben láthatta Sto Helit fényeit, ami valójában nem sokkalta több egy mezővárosnál, és a halvány csillogás látómezeje szélén minden bizonnyal Sto Latnak kellett lennie. Vágyódva bámulta.
A határfelület aggasztotta. Ki tudta venni, ahogy settenkedve közelgett a földeken, a fák mögött.
Már azon a ponton volt, hogy fölnógatja Mucit vissza a levegőbe, amikor meleg, hívogató fényt pillantott meg közvetlen maga előtt. Az út mögötti nagy épület ablakaiból ömlött kifelé. Valószínűleg mindenféleképp egy eléggé vidám fény lett volna, de az adott környezetben és Mort hangulatához képest kifejezetten mámorítónak tűnt.
Ahogy közelebb lovagolt, árnyékokat látott a fényben mozogni, és ki tudott venni néhány dalfoszlányt. Egy kocsmát látott, s odabenn az emberek jól szórakoztak, vagy legalábbis olyasmiben volt részük, ami jó szórakozásnak számít, ha olyan paraszt vagy, aki kénytelen ideje legnagyobb részét káposzták szoros közelségében tölteni. A torzsásokkal összehasonlítva gyakorlatilag bármi jó mulatságnak minősül.
Odabenn emberi lények tartózkodtak, akik normális emberi dolgokat csináltak, mint például a lerészegedés meg a dalok szövegének elfelejtése.
Mort sosem érzett igazán honvágyat, talán azért, mert az eszét túlságosan elfoglalták más ügyek. De most először életében ezt érezte — egyfajta sóvárgást, nem is annyira egy hely, hanem inkább egy lelki állapot után, hogy közönséges emberi lény lehessen, akinek csak szimpla aggódnivalói vannak, például pénz meg betegség, meg más emberek…
Iszom egyet, gondolta, és talán jobban fogom érezni magam.
A főépület egyik oldalán egy elől nyitott istálló volt. Mort bevezette Mucit a meleg, lószagú sötétségbe, amely már három paripának adott szállást. Miközben Mort lecsatolta az abrakos tarisznyát, azon törte a fejét, vajon a Halál hátasa mit érez a többi, kevésbé természetfölötti életet élő lóval kapcsolatban. Muci határozottan imponálóbb volt a másik három paripánál, amelyek óvakodva szemmel tartották. Muci valódi ló volt — a lapátnyél okozta hólyagok Mort tenyerén ezt elégségesen bizonyították —, és összehasonlítva a többivel, még valódibbnak tűnt, mint máskor. Szilárdabbnak. Lószerűbbnek. Életnagyságnál valamicskével nagyobbnak.
Valójában Mort nagyon közel állt egy roppant fontos következtetés levonásához, ám amíg átsétált az udvaron a kocsma alacsony bejáratához, figyelmét elterelte a cégér. A képmás megalkotója nem volt különösebben tehetséges, ám nem lehetett eltéveszteni Kelli állának vonalát, vagy tűzvörös hajának tömkelegét a „Kirájnő Feyé”-nek cégérén.
Mort sóhajtott, s belökte az ajtót.
Az összesereglett társaság egy emberként hagyta abba a csevegést, és bámult rá azzal a becsületes, falusi tekintettel, mely azt sugallja, hogy már két gombostűért fejbe csapnak egy lapáttal, és tetemed a trágyadomb alá temetik a telihold fényénél.
Talán érdemes lenne újfent egy pillantást vetni Mortra, mert sokat változott az utolsó egynéhány fejezet során. Példának okáért, noha még mindig bőségesen van térde meg könyöke, ezek szemlátomást szokásos helyükre költöztek, és a fiú már nem úgy mozog, mintha laza gumiszalagok tartanák össze ízületeit. Korábban úgy nézett ki, mint aki nem tud semmit; mára olyannak látszik, mint aki túl sokat tud. Valami a szemében azt mutatja, hogy olyan dolgokat látott, amit közönséges emberek soha, vagy legalábbis egynél nem többször.
Valami az összes többi részében azt sugalmazza a rábámulóknak, hogy kényelmetlenséget okozni ennek a legénynek körülbelül annyira bölcs dolog, mint belerúgni egy darázsfészekbe. Egyszóval, Mort már nem úgy néz ki, mint amivel a macska egerészett egy jót, majd kirókázta.
A kocsmáros meglazította szorítását a kemény, békefenntartó furkósboton, amit a bárpult alatt tartott, és átrendezte vonásait egy vidám, hozta Isten vigyorra hasonlító valamibe, noha nem vitte túlzásba.
— ‘Estét, lordságod! — köszönt. — Mivel szolgálhatok ezen a hideg és fagyos estén?
— Mi? — értetlenkedett Mort, szaporán pislogva a fényben.
— Azt kérdi, mit akar inni — tolmácsolt egy kistermetű, menyétképű férfi a tűz mellől, aki olyan tekintettel méregette Mortot, amilyet a mészáros vet egy bárányokkal teli legelőre.
— Hümm. Nem is tudom — felelte Mort. — Árul maga sligovicát?
— Sose hallottam róla, milord.
Mort körbenézett a tűz megvilágította, őt figyelő arcokra. Az a fajta népség volt, akiket általában a „föld sójának” neveznek. Más szóval, akik kemények, darabosak és ártalmasak az egészségedre, de Mort túlságosan elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy ezt észrevegye.
— Akkor mit isznak errefelé az emberek?
A kocsmáros oldalvást vendégeire sandított — ügyes trükk, tekintve, hogy mindnyájan egyenesen előtte lebzseltek.
— Hát ami azt illeti, lordságod, mink legszívesebben törkölyt iszunk.
— Törkölyt? — kérdezett vissza Mort, nem véve észre az elfojtott vihorászást.