Az egyetértés mormogó kórusa zendült.
Mort rájuk meredt. Szemlátomást reszketett. Aztán megperdült, és újra kirohant.
A hallgatózók patkócsattogást hallottak az udvarból, ami elhalkult, majd teljesen megszűnt úgy, mintha a ló elhagyta volna a föld felszínét.
Semmilyen nesz nem hallatszott a fogadóban. A férfiak megpróbálták elkerülni egymás tekintetét. Senki sem akarta elsőnek elismerni, hogy látta, amiről azt hitte, hogy látta.
Így hát a kocsmárosra várt, hogy bizonytalan léptekkel keresztülmenjen a termen, kinyúljon, és ujjait végigfuttassa az ajtó ismerős, megnyugtató fafelületén. Szilárd volt, töretlen, mindaz, aminek egy ajtónak lennie kell.
Ám mindenki látta, hogy Mort háromszor rohant rajta keresztül. Csak éppen nem nyitotta ki.
Muci küzdött a magasságért, csaknem függőlegesen emelkedett, miközben patái a levegőt rugdalták, s lélegzete párauszályként kanyargott mögötte. Mort kézzel-lábbal, de főleg akaraterővel kapaszkodott, arcát a ló sörényébe temette. Egész addig nem nézett le, míg a levegő körötte fagyos és ritkás nem lett, mint dologházban a fizetés.
Feje fölött a Tengelyfények villóztak csöndesen a téli égbolton. Alatta…
…egy fölfordított csészealj, sokmérföldnyi széles, ezüstös a csillagsugaraktól. Ki tudta venni a fényeket rajta keresztül. Felhők vonultak át rajta.
Nem. Figyelmesen nézte. A felhők határozottan belegomolyogtak, és voltak benne fellegek, de a belső felhők leheletszerűbbek voltak, és némileg más irányba mozogtak, ám igazából nem úgy tűnt, mintha sok közük lett volna a kinti fellegekhez. Volt ott valami más is… ó, igen, a Tengelyfények. A kísérteties félgömbön kívüli éjszakát halványzöld árnyalatra festették, de ennek nem volt semmi nyoma a kupola alatt.
Olyan volt, mintha egy másik, csaknem azonos világ részét látná, amit ráoltottak a Korongra. Az időjárás kissé eltért benne, és a Fényeket se kapcsolták be ma éjszaka.
És a Korong ezt zokon vette — szedtevette! — körülvette, és lökdöste vissza a nemlétbe. Mort nem láthatta innen a magasból, ahogy egyre kisebb lett, de lelki füleivel hallotta az izé sáskasercegését, ahogy tört előre keresztül a földeken, visszaváltoztatva a dolgokat olyanná, amilyennek lenniük kellett volna. A valóság gyógyította magát.
Mort gondolkodás nélkül tudta, hogy ki áll a kupola középpontjában. Még innen föntről is nyilvánvaló volt, hogy az egész határozottan Sto Latra összpontosult.
Megpróbált nem gondolni arra, mi fog történni, amikor a félgömb szobanagyságúra zsugorodik, majd emberméretűre, s akkorkára, mint egy tojás. Sikertelenül.
Logika fölvilágosíthatta volna Mortot, hogy ez itt a menekvés. Egy-két nap múlva a problémája megoldódik; a könyvtári könyveknek újra igazuk lesz; a világ visszaugrik formájába, akár a gumifásli. Logika megmutathatta volna Mortnak, hogy egy másodszori beavatkozás a folyamatba, csak továbbronthatja a helyzetet. Logika mindezt elmondhatta volna, ha Logika nem vett volna ki szabadnapot aznap éjszaka.
A fény meglehetősen lassan mozog a Korongon az óriási mágikus mező fékező hatásának köszönhetően, és jelenleg a Perem azon része, amely Krull szigetének szolgál támaszul, közvetlen a csöpp nap pályája alatt tartózkodott, és ott ezért még kora este volt. Valamint elég meleg is, lévén, hogy a Perem több hőt csíp föl, és így enyhébb, tengermelléki éghajlatot élvez.
Valójában Krull, azzal a Szél fölé kilógó nagy területtel, amit jobb szó híján partvonalának kell nevezzünk, szerencsés sziget volt. Csak azok a bennszülött krulliak nem értékelték ezt, akik nem figyeltek arra, hova lépnek, vagy alvajárók voltak, ám a természetes kiválasztódás miatt mára már nem sok ilyen maradt. Minden társadalomban lemorzsolódnak egyesek, ám Krullon a szociális hálóból kiesetteknek nem volt esélyük a visszakapaszkodásra.
Terpszikh Miméz nem morzsolódott le, hanem horgászni kezdett. A különbség az, hogy a horgászás sokkal többe kerül. Ám Terpszikh boldog volt. Egy parafára kötözött tollat bámult, amint az puhán fel s leringott a Hakrull folyó lágy, nádszegélyes vizén, és agya csaknem teljesen üres volt. Csupáncsak az zavarhatta volna meg boldogságát, ha ne adj’ Isten tényleg fogott volna egy halat, mert a halfogás volt az egyetlen, amit szívből rühellt a horgászásban. A dögök hidegek voltak, meg csúszósak, könnyen pánikba estek, és tisztára az idegeire mentek, pedig Terpszikh idegei amúgy se voltak nagyon jók.
Mindaddig, amíg nem fogott semmit, Terpszikh Miméz egyike volt a Korong legboldogabb horgászainak, mert a Hakrull folyó öt mérföldre folydogált otthonától, és ebből kifolyólag öt mérföldre Mrs. Gwladys Miméztől, akivel Terpszikh hat hónapig boldog házaséletet élt. Ez úgy húsz évvel korábban történt.
Terpszikh nem szentelt indokolatlan figyelmet, amikor egy másik horgász elfoglalta hivatalát kicsit távolabb a part mentén. Persze, némely halászok esetleg tiltakoztak volna az etikett ilyes megsértése ellen, ám Terpszikh véleménye szerint bármi, ami csökkentette az átkozott dögök sajátkezű és tényleges kifogásának esélyét, tökéletesen rendben volt. Szeme sarkából észlelte, hogy az újonnan érkezett műléggyel próbálkozik, ami jó mulatság, bár Terpszikh elutasította, mert mindent figyelembe véve túl sok időt kellett otthon tölteni a felszerelés elkészítésével.
Korábban sosem látott olyan műlegyes horgászatot, mint ez. Vannak nedves legyek, vannak száraz legyek, de ez a légy fűrészfogú sivítással mondott jövendőt és farkuknál fogva húzta ki a halakat a vízből.
Terpszikh elborzadt bűvöletben figyelte, ahogy a fűzfák mögötti bizonytalan körvonalú alak újra és újra kivetette horgát. A víz forrt, ahogy a folyó teljes halnépessége küszködött, hogy kikerüljön a zümmögő terror útjából, és sajnálatosan egy nagy és megőrjített csuka puszta zavarodottságból bekapta Terpszikh horgát.
Egyik percben még a parton állt, a következőben már egy zöld, harsogó homályban tartózkodott, elbugyborékolva levegőjét, és szeme előtt elpergő életét figyelve — még a megfulladás pillanatában is —, megborzongott attól a gondolattól, hogy végig kell nézze az esküvőjétől egész a jelenig tartó részt. Fölmerült benne, hogy Gwladys hamarosan megözvegyül, ami egy kissé földerítette kedvét. Terpszikh tényleg mindig megpróbálta a dolgok szebbik oldalát nézni, és megdöbbent, miközben hálásan süllyedt az iszapba, hogy ettől kezdve az egész élete csak jobb lehet…
És egy kéz megragadta a haját, kivonszolta a hirtelen csupa fájdalom felszínre. Szeme előtt rémes kék-fekete foltok úszkáltak. Égett a tüdeje. A torka merő kíncső volt.
Kezek — hideg kezek, fagyos kezek, kezek, amelyek érintése olyan volt, mint egy dobókockával teli kesztyűé — vontatták át a vízen, és ledobták a parton, ahol Terpszikhet végül — némi, a megfulladást karakánul befejezni kívánó kísérlet után — visszakényszeríttették abba, ami az életének számított.
Terpszikh nem túl gyakran gurult méregbe, mert Gwladys ezt kárhoztatta. Ám becsapottnak érezte magát. Megszületett anélkül, hogy bárki előzetesen konzultált volna vele, megnősült, mert Gwladys meg az apja gondoskodtak erről, és az egyetlen nagyobb szabású emberi teljesítményt, amit kizárólag a saját erejéből ért el, kíméletlenül elragadták tőle. Egy pár másodperce még minden olyan egyszerű volt. Most meg az egész újra csupa bonyodalom.
Nem mintha meg akart volna halni, na persze. Az istenek nagyon szigorúak voltak az öngyilkosság témáját illetően. Csak nem akarta, hogy megmentsék.