Iszap és békalencse maszkjából kimeredő vörös szemével a fölébe hajló, elmosódó körvonalú alakra meredt, és így kiáltott:
— Minek kellett megmentened engem?
A válasz aggasztotta. Egész úton hazafelé cuppogva ezen törte a fejét. A felelet agyának hátsó részében bujkált, míg Gwladys panaszt emelt ruházata állapota ellen. Ott mókuskerekezett a fejében, míg a tűz mellett ült, és bűntudatosan prüsszögött, mert Gwladys azt sem helyeselte, ha megbetegedett. Ahogy borzongva feküdt ágyában, a válasz úgy telepedett álmaira, akár egy jéghegy. Belázasodása közben Terpszikh ezt motyogta:
— Hogy értette azt, hogy „KÉSŐBBRE”?
Sto Lat városában fáklyák lobogtak. Egész brigádokat bíztak meg folyamatos megújításuk feladatával. Az utcák fénylettek. A pattogó lángok olyan árnyékokat is visszataszajtottak a nemlétbe, amik hosszú évszázadokon át minden éhjel feddhetetlenül csak a maguk dolgával törődtek. Ősi sarkokat is megvilágítottak, ahonnan megdöbbent patkányok szeme csillant elő odújuk mélyéről. Arra kényszerítették a betörőket, hogy a négy fal közt maradjanak. Rávillantak az éji ködre, sárga fénykoszorút képezve, amely eltakarta a Tengelyről gőzölgő hideg, magaslati lángokat. De legfőképp Kelli királykisasszony arcára ragyogtak.
Ami ott volt mindenütt. Minden egyes lapos felületre fölplakátolva. Muci végigvágtatott a kivilágított utcákon az ajtókon, falakon és oromzatokon lévő Kelli királykisasszonyok között. Mort tátott szájjal bámulta szerelmének képmását minden olyan felületen, amire a munkások képesek voltak ragasztót fölkenni.
Még furább volt, hogy úgy tűnt, senki se fordít rájuk különösebb figyelmet. Amíg Sto Lat éjszakai élete nem volt oly tarka és incidens teli, mint Ankh-Morporké olyanképpen, ahogy egy papírkosár sem versenyezhet egy nagyvárosi szemét-lerakóhellyel, azért az utcák emberektől nyüzsögtek meg az ószeresek, szerencsejátékosok, édességárusok, itt-a-piros-hol-a-piros játékosok, légyottra siető dámák, zsebtolvajok, valamint a szórványosan előforduló becsületes kereskedő, aki tévedésből keveredett ide és nem tudott elég pénzt összekaparni a távozáshoz, fülsiketítő kiáltásaitól robajlottak. Ahogy Mort ellovagolt mellettük, a beszélgetésfoszlányok vagy fél tucat nyelven jutottak fülébe; s elfásult beletörődéssel ismerte föl, hogy mindegyiket megérti.
Végül leszállt a nyeregből, és kantáron vezette lovát a Börzén, Meccetüzes házát keresve, de hiába. Csak azért lelte meg, mert egy kidudorodás a legközelebbi plakáton eltompítottan káromkodó hangokat adott ki.
Odanyúlt, és óvatosan lehúzott egy papírcsíkot.
— Natyon köfönöm — hálálkodott a vízköpő-forma ajtókopogtató. — El fe hinnéd, nem igaf? Etyik percben af élet mintha normálif lenne, a köfetkezőben meg teli a fád ragaftóval.
— Hol van Meccetüzes?
— Völköltözött a palotába. — A kopogtató sokatmondóan rábámult, és kacsintott öntöttvas szemével. — Jött egy pár vickó, éf minden cuccát elfitték. Aftán jöttek máf pafafok, éf teliragaftottak mindent a babája képével. A femetek! — tette hozzá.
Mort elvörösödött.
— Babája?
Az ajtókopogtató lévén démoni származású kuncogott e hangszín hallatán. Úgy hangzott ugyanis, mint amikor valaki végighúzza a körömreszelőt körmein.
— Pontofan — közölte. — Éf ha engem kérdezel, úty tűnt, mintha fietőf lenne a dolguk.
Mort már Muci nyergében ült.
— Hé! — kiáltotta oda a kopogtató a fiú távolodó hátának. — Hé! Nem fednéd le rólam a ragacot, viú?
Mort olyan keményen rántotta meg Muci gyeplőjét, hogy a ló fölágaskodott, és vadul hátrafelé táncolt a macskaköveken, aztán Mort lenyúlt, és megragadta a kopogtató karikáját. A pofa fölnézett az arcába, és hirtelen roppant rémült ajtókopogtatónak érezte magát, sőt. Mort szeme úgy parázslott, mint egy olvasztótégely, arckifejezése akár egy kohó, a hangjában annyi tűz, amennyi könnyedén megolvasztja a vasat. A kopogtatónak fogalma se volt, mire lenne képes ez a fiú, de úgy vélte, jobban jár, ha sose tudja meg.
— Minek neveztél? — sziszegte Mort.
Az ajtókopogtató villámgyorsan meggondolta.
— Uram?
— Mit kértél tőlem?
— Lefedné rólam a ragacot?
— Nem áll szándékomban.
— Pompáf — felelte a kopogtató. — Pompáf. Réfemről rendben. Hát akkor majd cak itt ragadok.
Figyelte, ahogy Mort elvágtat az utcán, és megkönnyebbülten rázkódott meg, gyöngéden kopogtatva önmagát idegességében.
— Haaaajszálon múlt — csikorogta a zsanérok egyike.
— Kuff!
Mort elvágtatott éjjeliőrök mellett, akiknek munkája többékevésbé abból állt, hogy rázzák kolompjaikat és a királylány nevét kiáltozzák, noha egy kissé bizonytalanul, mintha nehezen tudtak volna rá visszaemlékezni. Mort nem foglalkozott velük, mert a fejében szóló hangokat hallgatta, amik így szóltak:
A lány csak egyetlenegyszer találkozott veled, te hülye! Miért kellene törődjön veled?
Igen, de én megmentettem az életét!
Ami azt jelenti, hogy az övé. Nem a tied. Ezenkívül a fickó varázsló.
És akkor mi van? A varázslóknak nem szabad… lányokkal randizniuk a celebrátus…
Celebrátus?
Nekik nem szabad a tudodmit…
Mi, soha egyetlen tudodmi se? — mondta a belső hang, és elégé úgy hangzott, mint aki vigyorog.
Állítólag rosszat tesz a varázserőnek, gondolta Mort.
Egyesek mókás helyeken tartják a varázserejüket.
Mort meg volt döbbenve. Hát te ki vagy? — kívánta tudni.
Én vagyok te, Mort. A belső önmagad.
Nos, azt kívánom, bárcsak ne lennék a fejemben, épp elég zsúfolt odabenn már tőlem is!
Jó, mondta a hang, én csak segíteni próbáltam. De ne felejtsd el, ha valaha szükséged lesz magadra, mindig kéznél vagy!
A hang elhalkult.
Nos, gondolta keserűen Mort, tényleg én kellett legyek. Én vagyok az egyetlen, aki Mortnak hív engem.
Eme rádöbbenés döbbenete egészen elfedte a tényt, hogy mialatt Mort monologizált, belovagolt a palota kapuján. Persze, minden áldott nap mindenféle népek belovagolnak a kastélykapun, de a többségüknek általában szüksége van arra, hogy a kaput előzőleg kinyissák.
Az őrök a másik oldalon megmerevedtek ijedtükben, mert azt hitték, kísértetet láttak. Sokkal ijedtebbek lettek volna, ha tudták volna, hogy az, amit láttak, majdnem egész pontosan épp az ellenkezője egy kísérteinek.
A nagy csarnok ajtaja előtti őr szintén látta mindezt megtörténni, de volt ideje összeszedni az eszét, vagy legalábbis ami megmaradt belőle, és fölemelni a lándzsáját, amikor Muci keresztülügetett a kastélyudvaron.
— Állj! — krákogta. — Állj! Ki vagy?
Mort csak most vette észre.
— Mi? — kérdezte még mindig gondolataiba veszve.
Az őr végignyalta száraz ajkát, és elhátrált. Mort lecsusszant Muci hátáról, és felé sétált.
— Mondom, ki vagy? — próbálkozott újra az őr, a konokság és végzetes ostobaság egy keverékével, amelynek megléte a fickót korai előléptetéssel biztatta.
Mort finoman megfogta a lándzsát, és elhúzta az ajtó elől. Miközben ezt cselekedte, a fáklyafény megvilágította az arcát.