— Mort — válaszolta puhán.
Ennek elégségesnek kellett volna lennie bármely normális katona esetében, ám ezt az őrt tiszti matériából gyúrták.
— Úgy értem, barát vagy ellen? — dadogta, megkísérelve elkerülni Mort pillantását.
— Melyiket szeretnéd? — vigyorgott a fiú. Ez még nem a mestere vigyora volt, de azért elég hatásos vigyor, és humornak még csak nyoma se látszott benne.
Az őr majd’ összerogyott megkönnyebbülésében, és félrelépett.
— Szabad az út, barát — mondta.
Mort átlépdelt a nagycsarnokon a lépcső felé, ami a királyi lakosztályokhoz vezetett. A csarnok sokat változott, amióta utoljára látta. Kelli képmása lógott mindenütt, ezekkel cserélték föl még az ősi és málladozó lobogókat is a tető árnyékos magasában. Bárki, aki a palotában közlekedett, lehetetlennek találta volna, hogy pár lépésnél többet tegyen meg anélkül, hogy egy portréra essék tekintete. Mort agyának egy része ennek miértjén morfondírozott, míg egy másik a villózó kupola miatt aggódott, ami töretlenül közeledett a város felé, de elméjének legnagyobb darabja a düh, megrökönyödés és féltékenység forró-gőzölgő izzása volt. Yzabellnek igaza volt, gondolta, ez biztos tényleg szerelem.
— A sétáljunk-át-a-falakon fiú!
Fölkapta a fejét. Meccetüzes ott állt a lépcső tetején.
A varázsló is rengeteget változott, gondolta Mort keserűen. Bár talán mégse olyan sokat. Noha egy fekete-fehér, flitterekkel meghintett köntöst viselt, s csúcsos kalapja legalább egy yard magas volt és több misztikus szimbólum díszítette, mint egy fogtérképet, valamint veres bársonycipőjén ezüstcsatok ragyogtak, és cipőorra úgy kunkorodott, mint egy csiga, ellenben a gallérját ételnyomok éktelenítették, és láthatólag valamit majszolt.
Figyelte, ahogy Mort fölfelé tart a lépcsőkön.
— Mérges vagy valami miatt? — kérdezte. — Elkezdtem a munkát, de aztán más dolgok eléggé lekötöttek. Nagyon nehéz ügy, keresztülmenni… miért nézel így rám?
— Mit keresel itt?
— Ezt én is kérdezhetném tőled. Kérsz epret?
Mort egy gyors pillantást vetett a varázsló kezében lévő kis, fából készült gyümölcskosárra.
— Tél közepén?
— Valójában kelbimbók egy csepp varázslattal.
— És eper ízük van?
Meccetüzes sóhajtott.
— Nem, kelbimbó ízűek. A bűvige nem teljesen hatékony. Azt hittem, majd fölvidítja a királykisasszonyt, de ő hozzám vágta őket. Kár lenne, ha kárba vesznének. Tessék, parancsolj!
Mort leesett állal bámulta.
— Hozzád vágta őket?
— Méghozzá kitűnő célzással. Roppant erősakaratú ifjú hölgy.
Szia, mondta egy hang Mort hátsóagyában, te vagyok újból, kimutatandó magamnak, hogy annak esélye, hogy a királykisasszony a tudodmit fontolgassa ezzel a fickóval, a csekélynél is csekélyebb.
Menj innen! — gondolta Mort. A tudatalattija bosszantotta. Nyilvánvalóan közvetlen hozzáférése volt teste olyan részeihez, amiket jelen pillanatban legszívesebben nem vett volna figyelembe.
— De te mit keresel itt? — mondta fennhangon. — Van ittlétednek valami köze ezekhez a képekhez?
— Jó ötlet volt, nem? — sugárzott Meccetüzes. — Egész büszke vagyok magamra.
— Ne haragudj — mondta Mort elhalóan. — Nehéz napom volt. Azt hiszem, szeretnék valahol leülni.
— Hát itt van például a Trónterem — javasolta Meccetüzes. — Nincs ott senki ilyenkor az éjszaka közepén. Mindenki alszik.
Mort bólintott, aztán gyanakvóan nézett az ifjú varázslóra.
— Hát akkor te meg miért vagy fönn? — firtatta.
— Khm — reszelte meg a torkát Meccetüzes —, khm, csak arra gondoltam, megnézem, nincs-e valami a kamrában.
Vállat vont.[7]
Most van itt az ideje beszámolni arról, hogy Meccetüzes szintén észleli, hogy Mort még így lovaglástól és alváshiánytól fáradtan is valahogy belülről ragyog, és egy különös módon, aminek semmi köze a mérethez, valamiképp nagyobb életnagyságnál. A különbség az, hogy Meccetüzes képzettségénél fogva jobban tud találgatni, mint mások, és tudja, hogy okkult ügyekben a nyilvánvaló válasz általában helytelen.
Mort nem azért képes szórakozottan átsétálni falakon és hígítatlan özvegycsinálót vedelni józanul, mert lassacskán kísértet lesz belőle, hanem azért, mert veszedelmesen valóságossá kezd válni.
Valóban, ahogy a fiú megbotlik, amíg sétálnak a csöndes folyosókon, és átlép egy márványoszlopon anélkül, hogy észrevenné, nyilvánvaló, hogy számára a világ egyre inkább anyagtalan hellyé válik.
— Épp most sétáltál keresztül egy márványoszlopon — jelentette Meccetüzes. — Hogy csináltad?
— Átsétáltam? — Mort körülnézett. Az oszlop elég szilárdnak látszott. Felé lendítette karját, és kissé lehorzsolta a könyökét.
— Megesküdtem volna rá, hogy megtetted — mondta Meccetüzes. — A varázslók észreveszik az ilyesmit, tudod. — Benyúlt köntöse zsebébe.
— Akkor észrevetted a ködkupolát az ország körül? — érdeklődött Mort.
Meccetüzes fölvinnyogott. Az üveg kiesett kezéből, és összetört a padlóköveken; a kissé avas salátaöntet szaga szétáradt a levegőben.
— Máris?
— Nem tudok semmit a márisról — felette Mort —, de van ez a sistergő fal, ami siklik át a földeken, és úgy tűnik, senkit se aggaszt, és…
— Milyen gyorsan mozog?
— …megváltoztatja a dolgokat!
— Láttad? Milyen messzire van? Milyen gyorsan közeledik?
— Naná, hogy láttam. Kétszer átlovagoltam rajta. Olyan volt…
— De te nem vagy varázsló, akkor hogyan…
— És különben is, mit keresel te itt…
Meccetüzes nagy levegőt vett.
— Mindenkinek kuss! — sivította.
Csönd támadt. Aztán a varázsló megmarkolta Mort karját.
— Gyere — mondta, magával húzva a fiút visszafelé a folyosón. — Nem tudom pontosan, ki vagy, és remélem, lesz rá időm, hogy egy nap majd rájöjjek, de valami borzasztó fog hamarosan történni, és én azt hiszem, te valahogy bele vagy keveredve.
— Valami borzasztó? Mikor?
— Az attól függ, milyen messze van a határfelület, és milyen gyorsan közeleg — válaszolta Meccetüzes bevonszolva Mortot egy oldalátjáróba. Amikor odaértek egy kis tölgyfa ajtóhoz, elengedte a karját, és ismét a zsebében turkált, eltávolítva onnan egy kis, megkeményedett sajtdarabot és egy kellemetlenül lottyadt paradicsomot.
— Fogd ezeket, légy szíves! Köszönöm. — Újra kotorászott, és előhúzott egy kulcsot, amivel kinyitotta az ajtót.
— Meg fogja ölni a királykisasszonyt, igaz? — kérdezte Mort.
— Igen is — felelte Meccetüzes —, meg nem is. — Elhallgatott, keze már a kilincsen. — Ez ugyancsak éles elméjű volt tőled. Honnan tudtad?
— Én… — Mort tétovázott.
— Nagyon különös történetet mesélt nekem a királylány — jegyezte meg Meccetüzes.
— Nem lep meg, hogy azt tette — felelte Mort. — Ha hihetetlen volt, akkor az igazat mondta.
— Te vagy ő, ugye? A Halál asszisztense?
— Igen. Bár e pillanatban munkaidőn kívül.
— Ezt örömmel hallom.
Meccetüzes becsukta az ajtót maguk mögött, és egy gyertyatartó után tapogatózott. Aztán jött egy pukkanás, kék fény villant, és nyögdécselés hallatszott.
7
Volt ott egy fél üveg korosodó majonéz, egy darab elaggott sajt és egy paradicsom, amin fehér penész növekedett. Mivel napközben a Sto Lat-i palota kamrája rendes körülmények között tizenöt egész szarvast, száz pár foglyot, ötven hordó vajat, kétszáz ragura való nyúlhúst, hetvenöt fél marhát, két mérföldnyi válogatott kolbászt, különféle szárnyasokat, nyolcvan tucat tojást, több Körkörös-tengeri tokhalat, egy dézsa kaviárt és egy olajbogyóval töltött elefántlábat tartalmazott, Meccetüzesnek újra meg kellett tanulnia, hogy a nyers, természetes mágia egyik egyetemes megnyilvánulási formája az univerzum bármely pontján ez: minden családi élelmiszerraktár, amelyen titkon rajtaütnek az éj közepén, mindig, függetlenül nappali leltárkészletétől csupán egy fél üveg korosodó majonézt, egy darab elaggott sajtot és egy paradicsomot, amin fehér penész növekszik, tartalmaz.