— Bocs — sziszegte a varázsló, ujjait szopogatva. — Tűzvarázs. Sose jöttem rá teljesen a nyitjára.
— Te számítottál a kupola-izére, igaz? — sürgette Mort. — Mi fog történni, ha körülkerít?
A varázsló nehézkesen letottyant egy sonkás szendvics maradványaira.
— Nem vagyok egészen biztos benne — válaszolta. — Érdekes lesz megfigyelni. Ám attól tartok, nem annyira belülről. Azt hiszem, az fog történni, hogy az elmúlt hét sosem létezett.
— A királykisasszony váratlanul meg fog halni?
— Nem jól értetted. Már egy egész hete halott lesz. Mindez — bizonytalanul meglengette kezét a levegőben —, meg sem történt. Az orgyilkos elvégezte dolgát. Te is a tiedet. A történelem meggyógyította önmagát. Minden rendben lesz. Már úgy értem a Történelem szempontjából. Igazából nincs is másik.
Mort kibámult a keskeny ablakon. A kastélyudvaron keresztül látta a fényes utcákat odakünn, ahol a királylány egy képmása az égre mosolygott.
— Mesélj nekem a képekről! — mondta. — Ez valamiféle varázslós dolognak látszik.
— Nem vagyok biztos abban, hogy működik. Tudod, az emberek kezdtek idegeskedni, és nem tudták miért, amitől még rosszabb volt az egész. Az elméjük az egyik valóságban volt, a testük egy másikban. Roppant kellemetlen. Nem tudták meg szokni, hogy a királykisasszony még mindig életben van. Azt gondoltam, hogy jó ötlet a képmások fölragasztása, de tudod, az emberek egyszerűen nem látják azt, amiről az elméjük azt állítja, nincs ott.
— Ezt megmondhattam volna neked — reagált Mort keserűen.
— Kiparancsoltam a kikiáltókat nappal — folytatta Meccetüzes. — Azt gondoltam, hogy ha az emberek hinnének a királylány létezésében, akkor ez az új realitás valóságossá válna.
— Mmmmi? — mordult Mort. Elfordult az ablaktól. — Hogy érted ezt?
— Nos, tudod… arra gondoltam, hogyha elegendő ember hinne benne, akkor meg tudnák változtatni a valóságot. Az istenek esetében így működik. Ha az emberek megszűnnek hinni egy istenben, akkor az meghal. Ha sokan hisznek benne, akkor megerősödik.
— Ezt nem tudtam. Azt hittem, az istenek csak istenek.
— Nem szeretik, ha erről szó esik — közölte Meccetüzes a könyvek és pergamenek halmában matatva munkaasztalán.
— Nos, ez akár működhet is az istenek esetében, mert ők különlegesek — mondta Mort. — Az emberek… szilárdabbak. Ez nem jön be, ha emberekről van szó.
— Ez nem így van. Tegyük föl, kimégy innen, és csatangolsz a palotában. Az őrök egyike valószínűleg meglátna, azt gondolná, tolvaj vagy, és rád lőne a nyílpuskájával. Úgy értem, az ő valóságában te betörő lennél. Ez valójában nem lenne igaz, de éppolyan halott lennél, mintha igaz lenne. A hit hatékony dolog. Én varázsló vagyok. Mi, mágusok tisztában vagyunk az ilyesféle dolgokkal. Ide süss!
Előhúzott egy könyvet az előtte lévő szemétből, és kinyitotta a szalonnaszeletnél, melyet könyvjelzőként alkalmazott. Mort a varázsló válla fölött belekukucskált, és összeráncolta homlokát a kacskaringós varázsírásjelek láttán. Azok ugyanis mozogtak a lapon, összetekeredtek és vonaglottak, hogy megakadályozzák a nem-varázslót elolvasásukban, és az összhatás kifejezetten kellemetlennek bizonyult.
— Mi ez? — kérdezte.
— Ez Alberto Malic, a Mágus Varrás Könyve — felelte a varázsló —, egyfajta mágiaelméleti könyv. Nem túlzottan jó ötlet erősen a szavakra koncentrálni, mert azt rühellik. Figyelj, itt azt mondja…
Ajka hangtalan mozgott. Kis verítékgyöngyök bújtak elő a homlokán, és úgy határoztak, hogy összejönnek, lemennek, és megnézik, mit csinál az orra. A szeme könnybe lábadt.
Egyesek szeretnek letelepedni egy jó könyvvel. Ám akinek kivan a komplett kerékkészlete, nem szeretne egy varázskönyvvel lecsüccsenni olvasni, mert még az egyes szavak is zárkózott és bosszúszomjas magánéletet élnek, s elolvasni őket nem más, dióhéjban, mint egyfajta mentális szkanderezés. Számos ifjú varázsló próbált elolvasni egy olyan grimoire-t, mely túl erős volt számára, és az emberek, akik a sikolyok hallatán odarohantak, csak hegyesorrú cipőket találtak, amikből a klasszikus füstfelhő gomolygott elő, no meg egy könyvet, ami esetleg egy kicsivel vastagabb lett. Olyan dolgok történhetnek a varázskönyvtárban olvasgatókkal, amikhez képest a Tömlöc Síkok sokcsápos szörnyetegei által előszeretettel elkövetett fejletépés csupán könnyed arcmasszázsnak számít.
Szerencsére Meccetüzesnek egy, az erkölcsileg kifogásolható részektől megtisztított kiadás volt birtokában, amiben néhányat a különösen vészes lapokból szorítókapoccsal zártak össze (bár csöndes éjszakákon hallani lehetett, ahogy a bebörtönzött szavak ingerlékenyen kaparásztak fogdájukban, mint egy csapdába ejtett pók a gyufásdobozban; bárki, aki valaha is ült olyan valaki mellett, aki épp walkmanezett, képes kell legyen arra, hogy pontosan elképzelje, hogyan is hangzott ez).
— Ez az a rész — bökött rá Meccetüzes. — Azt mondja itt, hogy még az istenek is…
— Már láttam ezt a férfit! — kotyogott közbe Mort.
— Mi?
Mort reszkető ujjal mutatott a könyvre.
— Őt!
Meccetüzes különös pillantást vetett rá, s megvizsgálta a baloldali lapot. Egy idős varázslót ábrázolt, amint egy könyvet és egy gyertyatartót tart a csaknem életveszélyes nagyképűség kifejezésével.
— Ez nem része a mágiának — zsémbelt —, csak a szerző képmása.
— Mi van a kép alá írva? — tudakolta Mort.
— Ööö. Azt mondja: „Ha e Könyu elnerte teccésétt, biszton ayánlyuc a Zerzoe továby Müueit”…
— Nem, arra gondoltam, ami épp a kép alatt van!
— Az könnyű. Az maga a vén Malic. Minden varázsló ismeri. Úgy értem, ő alapította az Egyetemet. — Meccetüzes kuncogott. — A Nagycsarnokban áll egy híres szobra, és egyszer a Szekatúra Héten fölmásztam rá, és rátettem egy…
Mort a képet bámulta.
— Mondd csak — szólalt meg csöndesen —, a szobor orra hegyén nem volt egy csöpp?
— Nem gondolnám — felelte Meccetüzes. — Márványból faragták ki. De nem értem, mitől lettél ilyen izgatott. Rengetegen tudják, hogy nézett ki az öreg. Mondom, nagyon híres.
— Nagyon régen élt, ugye?
— Kétezer évvel ezelőtt, azt hiszem. Figyelj, nem értem, miért…
— Fogadok, hogy nem halt meg — folytatta Mort. — Fogadok, hogy egy nap csak úgy eltűnt. Igaz?
Meccetüzes elhallgatott egy pillanatra.
— Érdekes, hogy ezt mondod — szólt aztán vontatottan. — Hallottam egy legendát. Azt mondják, különös dolgokba fogott. Azt is beszélik, hogy egyenesen a Tömlöc Síkokba repítette magát, amikor az AskhEnte rítust visszafelé próbálta végigcsinálni. Csak a kalapját találták meg utána. Igazán tragikus. Az egész város gyászba öltözött egy napra csupáncsak egy kalap kedvéért. Ráadásul még csak nem is volt egy különösebben csinos kalap, égésnyomok rondították el.
— Alberto Malic — mormolta Mort félig önmagának. — Nahát! Megáll az ember esze!
Ujjaival dobolt az asztalon, bár a hang meglepően tompán szólt.
— Bocs — mentegetőzött Meccetüzes. — Sehogy se jön nekem össze a melaszos szendvicskészítés. Az se.
— Szerintem a határfelület lassú sétatempóban közeleg — mondta Mort, és szórakozottan lenyalta az ujjait. — Nem tudod varázslattal megállítani?
Meccetüzes megrázta a fejét.
— Én nem. Laposra passzírozna — tette hozzá vidoran.