— Mi fog történni veled, amikor megérkezik, he?
— Ó, visszamegyek a Börzére lakni. Úgy értem, sosem költöztem ide. Ez az egész mind meg se történt. Elég kár. Oltári jól főznek itt, és ingyen mossák a szennyesem. Apropó, mit is mondtál, milyen messze van?
— Olyan húsz mérföldre lehet, úgy sejtem.
Meccetüzes az ég felé fordította a tekintetét, és mozgott a szája. Végül megszólalt:
— Az azt jelenti, hogy körülbelül holnap éjfélre ér ide, épp időben a koronázásra.
— Kié?
— Az övé.
— De hát ő már királynő, nem?
— Egyfajta értelemben, de hivatalosan addig nem királynő, amíg meg nem koronázták. — Meccetüzes vigyorgott, arca árnyminta volt a gyertyafényben, és hozzátette: — Ha szükséged van egy hasonlatra, hogy megértsd, akkor olyan, mint a különbség az életben levés megszűnése meg a halottnak levés között.
Húsz perccel korábban Mort olyan fáradtnak érezte magát, hogy gyökereket tudott volna ereszteni. Most viszont pezsgett a vére. Az a fajta késő éji, frenetikus energia volt, amiről tudod, hogy másnap dél körül meg fogsz fizetni érte, ám most Mort úgy érezte, azonnal cselekednie kell, vagy az izmai szétpattannak a puszta vitalitástól.
— Látni akarom a királykisasszonyt — jelentette be. — Ha te nem tudsz semmit se tenni, talán akad valami, amit én megtehetek.
— Őrség áll a szobája előtt — mondta Meccetüzes. — Ezt csupán mint megfigyelést említem. Egy pillanatig se képzelem, hogy ez, akár a legkisebb mértékben is, bármit megváltoztat.
Éjfél volt Ankh-Morporkban, de a nagy ikervárosban az egyetlen különbség nappal és éjjel között, nos, az, hogy az utóbbi sötétebb. A piacok zsúfoltak voltak, a nézőközönség sűrűn tolongott a Szajhák Gödre körül, a város örökös, bizánci jellegű bandaháborújának vesztesei lábukhoz kötözött ólomsúlyokkal csöndben süllyedtek lefelé a folyó jeges vizében, a különféle illegális, mi több, illogikus gyönyörök kereskedői ferde iparukat űzték, a betörők betörtek, a csillagfény késeken villant a sikátorokban, az asztrológusok nekiláttak napi munkájuknak és a Gyehennában egy épp most odatévedt éjjeliőr megrázta kolompját, s közhírré tette:
— Tizenkettőt üt az óra, térjetek márrrgghhhh…
Mindazonáltal az Ankh-Morpork-i Kereskedelmi Kamara nem örülne annak a vélekedésnek, hogy az egyetlen igazi különbség városuk és egy mocsár között az alligátorokon föllelhető lábak száma. S valóban, Ankh előkelőbb kerületeiben, amik zömmel a dombos részen találhatóak, ahol van esély egy kis légmozgásra, az éjek szelídek és hibiszkusz- meg cecillia virágoktól illatoznak.
Ez a bizonyos éjszaka azonban salétromtól is illatozott, ugyanis ma volt a Patrícius hivatalba lépésének tizedik évfordulója, és a Patrícius[8] meghívta néhány barátját egy italra — úgy ötszázat közülük —, és rakétákat röpíttetett. Nevetés és a szenvedély alkalmankénti bugyborékolása töltötte be a palotakertet, s az este mostanság érkezett abba az érdekes fázisba, amikor már mindenki túl sokat ivott ahhoz, hogy egészségére váljék, de még nem eleget ahhoz, hogy ténylegesen összeessen. Ez az az állapot, amikor az ember olyasmiket csinál, amikre egész életében skarlátvörös szégyennel fog visszaemlékezni, mint például a papírtrombitába fújdogálás vagy az idétlen vihogás egész a rosszullétig.
Jelenleg a Patrícius vendégei közül vagy kétszáz a kígyótáncon imbolyogja és rugdossa magát keresztül, ami egy, khm, „érdekes” morporki népszokás, és abból áll, hogy az ember eléggé berúg, rácsimpaszkodik az előtte lévő személy derekára, aztán ide-oda bukdácsol, és harsányan vihorászik egy hosszú, kígyózó oszlopban, ami annyi termen kanyarog keresztül, amennyin csak lehetséges, legszívesebben olyanokban, amikben sok a törékeny tárgy, miközben a részvevők egyik lábukkal bizonytalanul kirúgnak a ritmusnak megfelelően, vagy legalábbis valamilyen ritmusnak megfelelően. Ez a tánc már félórája tart, áttekergett a palota minden termén, közben fölcsípve két trolit, a szakácsot, a Patrícius legfőbb kínvallató-mesterét, három pincért, egy történetesen épp arra járó betörőt, és egy apró, szelídített mocsári sárkányt.
Valahol a tánc közepén tartózkodik a dagadt Lord Ródley Chirmből, a mesés Chirm birtokok várományosa, akinek ez idő szerint a derekát markoló vékony ujjak képezik legfőbb gondját. Agya alkoholfürdőjéből már régóta próbálja fölkelteni a figyelmét.
— Hé — kiáltotta oda a vállán fölött, miközben már a tizedik pukkasztóan mulatságos kört imbolyogták az óriási konyhán át — ne olyan szorosan, kérem!
— RETTENETESEN SAJNÁLOM.
— Oda se neki, vén csataló. Ismerem magát? — kérdezte Lord Ródley, élénk kontrát rugdosva.
— VALÓSZÍNŰTLENNEK TARTOM. LEGYEN SZÍVES, ÁRULJA EL NEKEM, MI ENNEK A TEVÉKENYSÉGNEK AZ ÉRTELME?
— Mi? — süvítette túl Lord Ródley a valaki által berúgott vitrinajtó és az ezt követő visító derültség zaját.
— MI EZ A DOLOG, AMIT CSINÁLUNK? — érdeklődött a hang fagyos türelemmel.
— Még sosem volt buliban? Apropó, ügyeljen az üvegre!
— ATTÓL TARTOK, NEM JÁROK ANNYIT TÁRSASÁGBA, AMENNYIT SZERETNÉK. KÉREM, MAGYARÁZZA MEG! VAN ENNEK VALAMI KÖZE A SZEXHEZ?
— Semmi, öregem, hacsak nem áll meg túl hirtelen, ugye, érti, mire gondolok? — felelte őlordsága, és könyökével megbökte látatlan vendégtársát.
— Aú — nyögött föl. A robaj előttük a hidegbüfé kimúlását jelezte.
— NEM.
— Mi?
— NEM ÉRTEM, HOGY MIRE GONDOL.
— Vigyázzon a krémre, csúszós… nézze, ez csak egy tánc, oké? Az ember a mulatság kedvéért csinálja.
— MULATSÁG.
— Pontosan. Lala, lala, la… kirúg!
Hallható csönd támadt.
— KI EZ A MULATSÁG?
— Nem, a mulatság nem valaki, a mulatság az, amiben része van.
— MULATSÁGBAN VAN RÉSZÜNK?
— Eddig azt hittem — válaszolta bizonytalanul őlordsága. Ez a hang a fülénél kissé aggasztotta; úgy tűnt, közvetlen az agyába érkezik.
— MI EZ A MULATSÁG?
— Ez az!
— ERŐTELJESEN IDE-ODA RUGDALÓZNI, MULATSÁG?
— Nos, része a mulatságnak. Kirúg!
— FÜLLEDT TERMEKBEN HANGOS ZENÉT HALLGATNI, MULATSÁG?
— Lehetséges.
— HOGYAN NYILVÁNUL MEG EZ A MULATSÁG?
— Nos hát… nézze, vagy van mulatságban része, vagy nincs, engem hiába kérdez, magának kell tudnia, oké? Egyáltalán, hogy került maga ide? — tette hozzá Lord Ródley. — A Patrícius barátja?
— MONDJUK AZT, HOGY ELLÁT TEENDŐVEL. ÚGY ÉREZTEM, MEG KELLENE VALAMIT TANULNOM AZ EMBERI KEDVTELÉSEKRŐL.
— Eléggé úgy hangzik hogy még jócskán van mit tanulnia.
— TUDOM. KÉREM, BOCSÁSSA MEG SAJNÁLATOS TUDATLANSÁGOM! CSUPÁN TUDÁSOM SZERETNÉM GYARAPÍTANI. EZEK AZ EMBEREK ITT, KÉREM… EZEKNEK MIND MULATSÁGBAN VAN RÉSZE?
— Igen!
— AKKOR HÁT EZ A MULATSÁG.
— Örülök, hogy ezt sikerült tisztáznunk. Vitázzon a székkel! — csattant föl Lord Ródley, aki mostanra már igen kevéssé mulatott jól, valamint kellemetlenül józannak érezte magát.
A hang mögötte csöndesen mormolta:
— EZ ITT MULATSÁG. MÉRTÉKTELENÜL INNI, MULATSÁG. MULATSÁGBAN VAN RÉSZÜNK. Ő JÓL MULAT. EZ VALAMI MULATSÁG… MILYEN MULATSÁGOS.
A Halál mögött a Patrícius apró, szelídített mocsári sárkánya komoran csimpaszkodott a csontos csípőre, és azt gondolta: őrök ide, őrök oda, amikor legközelebb egy nyitott ablakhoz érünk, úgy elinalok, mint a veszett fene.
8
Ankh-Morpork korábban számos kormányzati formával kísérletezett, míg végül kikötött a demokrácia azon variánsa mellett, ami „Egy Ember, Egy Szavazat”-ként volt ismeretes. A Patrícius volt az Ember, övé volt a Szavazat.