— Mi ez az egész? — bökött hüvelykujjával a csattogó vászon irányába.
— Valamiféle szórakoztatás — felelte Himpeller. — Forró kolbászok! Nagyon finomak! — Újra szokásos összeesküvői sziszegéssé halkította hangját.
— Azt hallottam, ez a menő most a többi városban — tette hozzá. — Valamiféle mozgó képek. Megpróbálták helyrepofozni, mielőtt Ankh-Morporkba jöttek vele.
Figyelték Goldfist és egy pár kartársát, amint a háromlábú állványon lévő dobozzal műszakilag matatnak. A doboz elején egy kerek nyílásban fehér fény jelent meg, és megvilágította a vetítővásznat. A tömeg lagymatagon éljenzett.
— Ó! — szólalt meg Viktor. — Értem már. Ennyi az egész? Ez csak sima, jól ismert árnyjáték. Csak ennyi, nem más. A nagybátyám szokta volt csinálni, hogy elszórakoztasson. Ismeri, nem? Valahogy mozgatod a kezed a fény előtt, és az árnyékok afféle sziluettszerű képet hoznak létre.
— Ó, igen — hezitált Himpeller. — Mint a „Nagy Elefánt”, vagy a „Megkopasztott Sas”. A nagyapám szokott régen ilyesmiket csinálni.
— A nagybátyám főleg „Nyomorék Nyulat” csinált — emlékezett Viktor. — Tudja, nem valami jól ment neki. Igazán nagyon kínossá vált néha. Ott ültünk körben mindnyájan, vadul tippelve olyasmiket, hogy „Megdöbbent Sün”, vagy „Veszett Hermelin”, és ő duzzogva elvonult aludni, mert nem találtuk el, hogy valójában azt mutogatta el, ahogy „Lord Henry Skipps és Hűbéresei legyőzik a Trollokat a Pszeudopoliszi Csatában”. Nem értem, mi olyan különös a vászonra vetített árnyképekben.
— Abból ítélve, amit hallottam, ez nem olyan — mesélte Himpeller. — Eladtam az egyik fickónak korábban egy Óriás Kolbászkülönlegességet, és ő azt mondta, hogy az egész lényege az, hogy nagyon gyorsan peregnek a képek. Nagyon sok képet összeragasztottak és egymás után mutatják őket. Nagyon, nagyon gyorsan, azt mondta.
— Nem túl gyorsan — szögezte le Viktor határozottan. — Az ember nem láthatná, ahogy haladnak, ha túl gyorsak lennének.
— Azt mondta, pont az a titka az egésznek, hogy nem látod a haladásuk — válaszolta Himpeller. — Egyszerre kell látnod az összeset, vagy valami.
— Akkor minden kép homályos lenne — állította Viktor. — Erről nem kérdezte?
— Ööö, nem — motyogta Himpeller. — Ami azt illeti, a fickónak pont akkor el kellett rohannia. Azt mondta, kissé furán érzi magát.
Viktor tűnődve pillantott a még megmaradt kolbászára a kifliben, és, amint ezt tette, tudatára ébredt, hogy őt is bámulják.
Lenézett. Egy kutya üldögélt a lábánál.
Kicsi, karikalábú, drótszőrű, alapjában véve szürke, ám barna, fehér és fekete foltokkal előretolt pontokon, és őt bámulja.
Határozottan az övé volt a legáthatóbb tekintet, amit Viktor valaha is látott. Nem volt fenyegető, vagy hízelgő. Csak nagyon kimért és nagyon alapos, mintha a kutya emlékezetébe vésné a részleteket, hogy később tökéletes személyleírást adhasson a hatóságoknak.
Amikor az állat megbizonyosodott, hogy övé Viktor teljes figyelme, pillantását átvitte a kolbászra.
Nyomorultan érezve magát attól, hogy ilyen kegyetlen egy szegény jószághoz, Viktor lefricskázta a kolbászt. A kutya egyetlen gazdaságos mozdulattal elkapta és lenyelte.
Mostanra egyre több ember sodródott a térre. Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller arrébb bandukolt és serényen üzletelt azokkal a késő éjjeli duhajokkal, akik túl részegek voltak ahhoz, hogy meggátolják az optimizmus diadalát a tapasztalat fölött; egyébként is bárki, aki éjjel egykor vesz ételt, miután addig lumpolt, valószínűleg úgyis zajosan rosszul lesz, szóval akár föl is mutathat valamit tevékenysége eredményeként.
Viktort fokozatosan körbevette a sokaság. A tömegben nem csak emberek akadtak. Fölismerte, tőle néhány lábnyira, Detritus hatalmas, dimbes-dombos alakját, a vén trollt jól ismerte minden diák, mint olyat, aki bárhol munkára talál, ahol jó pénzért nagyon szigorúan ki kell dobni az embereket. A troll észrevette őt, és megpróbált kacsintani. Ez mindkét szeme behunyásával járt, mert Detritus nem értett a bonyolult dolgokhoz. Széles körben úgy vélték, hogy ha Detritust meg lehetne tanítani írni és olvasni annyira, hogy leüljön és kitöltsön egy intelligenciatesztet, akkor valamicskével kevésbé intelligensnek bizonyulna a széknél.
Goldfis fölemelt egy szócsövet.
— Hölgyeim és uraim! — mondta. — Önök abban a kiváltságban részesülnek ma este, hogy szemtanúi lehetnek egy történelmi fordulópontnak a… ebben a század… — leengedte a szócsövet, és Viktor hallotta, hogy kapkodva odasúgja egyik segédének: — Melyik században vagyunk? Tényleg? — és aztán újra fölemelte a szócsövet és folytatta az eredeti vontatottan és pallérozottan optimista hangon. — A Repülőkutya Századában! Nem másnak, mint a Mozgó Képek születésének! Olyan képeknek, amelyek varázslat nélkül mozognak!
Elhallgatott a tapsra várva. Ám hiába. A tömeg csak nézte. Ahhoz, hogy egy ankh-morporki tömegből dörgő tapsvihart válts ki, nem elég, ha a mondataid felkiáltó jellel fejezed be.
Kissé elcsüggedve, Goldfis folytatta: — Azt szokták mondani, amit látok, azt elhiszem! De, hölgyeim és uraim, önök nem fognak hinni a Szemüknek! Aminek hamarosan szemtanúi lesznek, az a Természettudomány Diadala! A Kor Csodája! Világ…, mit több, merem állítani, Univerzumrengető Fölfedezés!…
— Akárhogy is, jobb kell legyen, mint az a szemét kolbász — szólalt meg egy halk hang Viktor térdénél.
— …Természeti Mechanizmusok Kihasználása Illúziók Teremtésére! Illúziókéra, Hölgyeim és Uraim, anélkül, hogy Mágiához folyamodnánk!…
Viktor hagyta, hogy a pillantása lefelé vándoroljon. Nem volt ott lenn semmi más, csak a kiskutya, amint buzgón vakarta magát. Az állat lassan fölnézett és azt mondta: — Vaú?
— …Lehetőség Tudás elsajátítására! A Művészetekére! A Történelemére! Köszönöm, Hölgyeim és Uraim! Hölgyeim és Uraim, Önök Még Nem Láttak Semmit!
Újabb reményteli tapsszünetet tartott.
Valaki a tömeg elején megszólalt: — Ez igaz. Nem látunk semmit.
— Aha — értett egyet vele a mellette álló asszony. — Mikor hagyja már végre abba eztet és kezdi el az árnyjátékot?
— Úgy van — csattant föl egy másik nő. — Játssza el a „Nyomorék Nyulat”! A gyerekeim mindig nagyon élvezik aztat.
Viktor egy ideig másfelé nézett, hogy eloszlassa a kutya gyanakvását, aztán megfordult és rámeredt.
Az állat barátságosan figyelte a tömeget, és szemlátomást nem vett róla tudomást.
Viktor kísérleti jelleggel fülébe dugta az ujját. Biztos valami visszhangtrükk volt, vagy ilyesmi. Nem arról volt szó, hogy a kutya „vaúzott”, bár az is gyakorlatilag egyedülállónak számít, a világegyetem kutyáinak többsége soha sem „vaúzik”, bonyolult ugatásban törnek ki, mint „vúúúú!” meg „hmyauffl”. Nem, az volt a gond, hogy valójában egyáltalán nem ugatott. Azt mondta „vaú”.
Viktor megrázta a fejét, és visszanézett, amikor Goldfis lemászott a vászon elől és intett egyik segédének, hogy kezdje forgatni a kurblit a doboz oldalán. Csikorgás hallatszott, ami aztán folyamatos kattogássá változott. Homályos árnyak táncoltak át a vásznon, aztán…
Az egyik utolsó dolog, amire Viktor emlékezett, az volt, hogy egy hang a térde mellett megszólaclass="underline" — Rosszabb is lehetett vón, cimbora. Mondhattam volna „miaú”-t.
Holivud álmodik…