Voltak ott épületek más épületek hátuljára festve. Voltak ott fák, amelyek elölről fák voltak, hátulról meg csak dúcok rengetege. Volt bőségesen tevékeny kapkodás, bár, amennyire Viktor ki tudta venni, valójában senki sem csinált semmit.
Nézte, amint egy férfi hosszú, fekete köpönyegben, fekete kalapban, és olyan bajusszal, mint egy kerti söprű, hozzákötöz egy lányt az egyik fához. Szemlátomást senki sem igyekezett a férfit meggátolni ebben, jóllehet a lány küzdött. Mi több, ketten közönyösen figyelték, és volt ott még egy férfi, aki egy háromlábú állványra tett nagy doboz mögött állt egy kurblit forgatva.
A lány esedezve széttárta karját, és hangtalanul tátogott szájával.
Az egyik néző fölállt, rendezgetett egy halom táblát maga mellett, majd az egyiket föltartotta a doboz elé.
A tábla fekete volt. Rajta, fehérrel, e szavak álltak: „Nee! Nee!”
A táblát fölmutató férfi ellépett a doboz elől. A gonosztevő megpödörte a bajszát. A férfi visszasétált egy másik táblával. Ezúttal ez állt rajta: „Ahá! Asz én büzke szépségem!”
A másik ülő néző fölkapott egy szócsövet.
— Nagyszerű, nagyszerű — mondta. — Oké, öt perc szünet és aztán mindenki jöjjön vissza ide a nagy verekedésjelenethez.
A gonosztevő kiszabadította a lányt. Mindketten elkószáltak. A férfi abbahagyta a kurbli tekerését, rágyújtott egy cigarettára, aztán kinyitotta a doboz fedelét.
— Mindenki vette ezt? — kérdezte.
Nyöszörgéskórus hallatszott.
Viktor odament és megkopogtatta a szócsöves fickó vállát.
— Sürgős üzenet Goldfis úrnak? — mondta.
— Az irodában van, amott — felelte a férfi, arrafelé bökve hüvelykujjával a válla fölött anélkül, hogy körülnézett volna.
— Köszönöm.
Az első barakk, ahova bedugta a fejét, semmi mást nem tartalmazott, csupán apró kalitkák sorait, melyek elnyújtóztak messze, a sötétbe. Kivehetetlen izék rontottak a rácsoknak, és rácsiviteltek. Viktor kapkodva becsapta az ajtót.
A következő ajtó föltárta Goldfist, amint egy üvegkészítmény-darabok és papíráradat borította asztal előtt áll. Nem fordult meg.
— Csak tegye le oda! — vetette oda szórakozottan.
— Én vagyok az, Goldfis úr — szólalt meg Viktor.
Goldfis megfordult, tétován rábámult, mintha Viktor hibája lenne, hogy a neve semmit sem jelent.
— Igen?
— Amiatt az állás miatt jöttem — jelentette ki Viktor. — Emlékszik?
— Miféle állás? Mire kell emlékeznem? — érdeklődött Goldfis. — Hogy a fenébe került maga ide?
— Betörtem a mozgó képekbe — felelte Viktor. — De egy kalapács és néhány szög helyrehozhatja a dolgot.
Pánik virágzott ki Goldfis arcán. Viktor előhúzta a névjegyet és meglengette, reményei szerint megnyugtatóan.
— Ankh-Morporkban? — mondta. — Két éjszakával ezelőtt? Amikor veszélybe került?
Kezdett derengeni a dolog. — Ó, igen — szólt Goldfis alig hallhatóan. — És te voltál, aki némi segítséget nyújtott.
— És maga azt mondta, hogy látogassam meg, ha képeket akarok mozgatni — válaszolta Viktor. — Akkor nem akartam, de most már igen. — Ragyogó mosollyal ajándékozta meg Goldfist.
Közben azt gondolta: Meg fog próbálni kibújni alóla. Már megbánta az ajánlatot. Vissza fog küldeni engem a sorba.
— Hát, persze — jelentette ki Goldfis —, rengeteg nagyon tehetséges ember akar szerepelni a mozgó képekben. Most már bármelyik nap megoldjuk a hangot is. Úgy értem, ács vagy? Van alkímiai tapasztalatod? Idomítottál valaha krampuszokat? Egyáltalán, ügyes a kezed?
— Nem — ismerte be Viktor.
— Tudsz énekelni?
— Kevéssé. A fürdőkádban. De nem túl jól — ismerte el Viktor.
— Tudsz táncolni?
— Nem.
— Kardok? Tudod, hogy kell kardot forgatni?
— Egy kicsit — felelte Viktor. Néha kezébe vett egyet a tornateremben. Valójában sohasem harcolt ellenféllel, mert a varázslók általában irtóznak a testgyakorlástól és az egyetlen egyetemi polgár, aki rajta kívül betette oda a lábát, a Könyvtáros volt, és ő csak a köteleket és gyűrűket használta. Ám Viktor lendületes és egyéni vívótechnikát gyakorolt a tükör előtt, amely még sosem győzte le.
— Értem — jegyezte meg Goldfis komoran. — Nem tudsz énekelni. Nem tudsz táncolni. Egy kicsit tudsz kardot forgatni.
— Viszont kétszer is megmentettem a maga életét — állította Viktor.
— Kétszer? — csattant föl Goldfis.
— Igen — felelte Viktor. Nagy levegőt vett. Ez kockázatosnak bizonyulhat. — Akkor — mondta —, és most.
Hosszú csönd támadt.
Aztán Goldfis megszólalt: — Igazán nem hinném, hogy erre szükség volt.
— Sajnálom, Goldfis úr — kérlelte Viktor. — Én tényleg nem olyan ember vagyok, de maga ezt mondta, és idegyalogoltam egész úton és nincs semmi pénzem és éhes vagyok és megcsinálok bármit, ami kell magának. Akármit. Kérem!
Goldfis kételkedve nézett rá.
— Még a színészkedést is? — kérdezte.
— Tessék?
— Mozogni meg tetetni, mintha csinálna valamiket — magyarázta Goldfis segítőkészen.
— Igen!
— Kész szégyen egy hozzád hasonló értelmes, iskolázott fiú számára — jelentette ki Goldfis. — Mi a foglalkozásod?
— Egyetemre járok, hogy va… — kezdte Viktor. Eszébe jutott Goldfis ellenszenve a varázslók iránt, és helyesbített. — …hivatalnok legyek.
— Vahivatalnok? — firtatta Goldfis.
— Viszont azt nem tudom, hogy jó színész leszek-e — vallotta be Viktor.
Goldfis meglepettnek tűnt. — Ó, teljesen rendben leszel — állította. — Nagyon nehéz rosszul színészkedni a mozgó képekben.
Kotorászott a zsebében és előhúzott egy talléros érmét.
— Tessék — nyújtotta oda. — Menj és szerezz valami ennivalót!
Tetőtől talpig végigmérte Viktort.
— Vársz még valamire? — tudakolta.
— Hát — válaszolta Viktor —, azt reméltem, hogy elmondja nekem, mi folyik itt.
— Hogy érted?
— Két éjszakával ezelőtt megnéztem a maga, a maga mozgóját — kissé büszke volt arra, hogy emlékszik a szakkifejezésre —, még a városban és hirtelen itt akartam lenni és jobban akartam ezt, mint bármi mást. Előtte egész életemben sohasem akartam semmit igazán!
Goldfis megkönnyebbült vigyorgásban tört ki.
— Ó, az! — mondta. — Az csak Holivud varázslata. Nem varázslói mágia — tette hozzá sietve —, ami csupa babona meg halandzsa. Nem. Hanem varázslat az átlagembernek. Az ember agya csak úgy sistereg a rengeteg lehetőségtől. Tudom, mert az enyém is azt tette — fűzte hozzá.
— Igen — értett egyet Viktor kissé bizonytalanul. — De hogyan működik?
Goldfis arca fölragyogott.
— Tudni szeretnéd? — kérdezte. — Tudni szeretnéd, hogyan működnek a dolgok?
— Igen, én…
— Tudod, a legtöbb ember olyan kiábrándító — nyilvánított véleményt Goldfis. — Mutatsz nekik valami tényleg bámulatosat, mint például a képdoboz, és ők csak „ó!-znak”. Meg se kérdik, hogy működik. Mr. Madár!
Az utolsó mondatot már kiáltotta. Egy idő múlva kinyílt egy ajtó a pajta túlsó végén és megjelent egy férfi.