A nyakában egy képdoboz lógott. Vegyes szerszámok csüngtek az övéről. A kezét vegyszerek színezték el, és nem volt szemöldöke, amiről Viktor később megtanulta, biztos jele annak, hogy az illető némi időt töltött az oktocellulóz körül. Valamint a sapkáját megfordítva viselte.
— Ez itt Gaffer[6] Madár — vigyorgott Goldfis. — A főkurblimanunk. Gaffer, ez itt Viktor. Színészkedni fog nekünk.
— Ó — szólalt meg Gaffer, s ugyanúgy nézett Viktorra, ahogy a hentes nézhet a kizsigerelt állatra. — Valóban?
— És szeretné tudni, hogyan működnek a dolgok! — folytatta Goldfis.
Gaffer újabb epés pillantást vetett Viktorra.
— Zsineggel — jelentette ki gyászosan. — Az egészet zsinegek mozgatják. Elképednél attól, hogyan esnének szét a dolgok errefelé — magyarázta —, ha nem lennék itt a gombolyag zsinegemmel.
A nyakában lógó dobozból hirtelen fölbolydulás hallatszott. Rácsapott a tenyerével.
— Ti csirkefogók ezt abba is hagyhatjátok — mondta. Odabiccentett Viktornak.
— Ingerlékenyek lesznek, ha fölborul a rutinjuk — indokolta meg.
— Mi van a dobozban? — faggatta Viktor.
Gaffer Goldfisre kacsintott. — Fogadok, hogy tudni szeretnéd! — jelentette ki.
Viktornak eszébe jutottak a bekalickázott izék, amiket a pajtában látott.
— Hallomás alapján közönséges krampuszok — kockáztatta meg óvatosan.
Gaffer elismerő tekintettel nézett rá, amilyen az ostoba kutyának jár, ami most meglehetősen okos kunsztot mutatott be.
— Aha, úgy van — ismerte el.
— De hogyan akadályozza meg a szökésük? — tudakolta Viktor.
Gaffer gúnyosan vigyorgott. — Döbbenetes cucc a zsineg — mondta.
Ráteszem-a-kést-a-saját-Torkomra Himpeller egyike volt azon ritka embereknek, akik képesek egyenes vonalúan gondolkozni.
A legtöbb ember kacskaringókban és cikcakkosan gondolkozik. Például, elindulnak egy ilyen gondolatból, hogy, mondjuk, vajon hogyan válhatnék gazdaggá, és aztán továbbhaladnak egy tétova pályán, amely ilyen gondolatokat hoz magávaclass="underline" vajon mi lesz vacsorára, meg vajon az ismerőseim közül ki kölcsönözne nekem öt tallért?
Míg ellenben Torok egyike azoknak, akik képesek felismerni a gondolatot a folyamat másik végén, ami ebben az esetben Én immár nagyon gazdag vagyok, egyenest húznak a kettő között, s aztán annak mentén gondolják végig az utat, amíg csak oda nem érnek a végére.
Nem mintha összejött volna. Úgy találta, mindig akadt valami apró, ám alapvető szépséghiba a folyamatban. Rendszerint különös vonakodás az emberek részéről, hogy megvásárolják, amit ő el akart adni.
Ám Torok összes megspórolt pénze most egy bőrzacskóban pihent ujjasa alatt. Már eltöltött egy napot Holivudban. A mindhalálig üzletember szemével tekintett Holivud roskatag, olyan, amilyen szervezettségére. Úgy tűnt, nincs számára hely benne, ám ez nem jelentett gondot. A csúcson mindig van hely.
Egy teljes napi kérdezősködés és gondos megfigyelés elvezette az Érdekes és Tanulságos Kinematográfiához. És most az utca túlsó végén ácsorgott, feszülten figyelve.
A sort fürkészte. Szemügyre vette a kapuban álló férfit. Döntésre jutott.
Végigsétált a sor mellett. Eszes ember volt. Tudta, hogy eszes ember. Amire most szüksége van, az az izom. Valahol itt lennie kell…
— ’Napot, Mr. Himpeller!
Az a lapos fej, az a dimbes-dombos kar, az a lebiggyedő alsó ajak, az a károgó hang, amely dió nagyságú IQ-ra vall. Mindennek összege…
— Én vagyok az. Detritus — mondta Detritus. — Ki hitte volna, hogy itt látom magát, mi?
Olyan vigyort vetett Himpellerre, akár egy létfontosságú hídpilléren hirtelen megjelenő repedés.
— Helló, Detritus! A filmnél dolgozol? — kérdezte Himpeller.
— Nem kifejezetten dolgozom — válaszolta Detritus szégyenlősen.
Himpeller némán a trollra pillantott, akinek kicsorbult ökle volt általában az utolsó szó bármely utcai verekedésben.
— Szerintem ez fölháborító! — jelentette ki. Előhúzta pénzes-zacskóját és kiszámolt öt tallért. — Szeretnél nekem dolgozni, Detritus?
Detritus tisztelettudóan megérintette kiszögellő homlokát.
— Igenis, Mr. Himpeller — felelte.
— Akkor erre gyere!
Himpeller visszasétált a sor elejére. A kapuban álló férfi elé lökte karját, hogy útját állja.
— Mit képzelsz, hova mész, haver? — tudakolta.
— Találkozóm van Goldfis úrral — közölte Himpeller.
— És ő vajon tud erről? — firtatta az őr, olyan hangon, ami jelezte, hogy ő, személy szerint akkor se hinné el, ha föl lenne írva nagy betűkkel az égre.
— Még nem — mondta Himpeller.
— Hát, barátocskám, ebben az esetben foghatod magad és…
— Detritus?
— Igen, Mr. Himpeller?
— Üsd meg ezt a fickót!
— Igenis, Mr. Himpeller.
Detritus karja száznyolcvan fokos ívben lendült körbe, a végén eszméletvesztéssel. Az őr fölemelkedett a földről, átvágódott az ajtón és végül húsz lábbal arrébb elpihent az ajtó romjai között. A sorban állók éljeneztek.
Himpeller helyeslően pillantott a trollra. Detritus mindössze egy elrongyolódott ágyékkötőt viselt, mely eltakarta, akármi volt is az, amit a trollok szükségesnek vélnek elfedni.
— Jól van, Detritus!
— Igenis, Mr. Himpeller.
— De majd gondoskodnunk kell arról, hogy öltönyhöz juss — jelentette ki Himpeller. — És most, légy szíves, őrizd a kaput! Ne engedj be senkit!
— Igenis, Mr. Himpeller.
Két perccel később egy kicsiny, szürke kutya ügetett át a troll rövid ó-lába között és átszökkent a kapu maradványai fölött, ám Detritus nem tett semmit, hogy megakadályozza, mert mindenki tudja, hogy a kutyák nem valakik.
— Mr. Goldfis? — szólalt meg Himpeller.
Goldfis, épp óvatosan átkelőben a műtermen egy doboz friss nyersfilmmel, habozott a keszeg alak láttán, aki úgy rohant felé, akár egy rég elveszett menyét. Himpeller arckifejezése olyan volt, amit valami hosszú és áramvonalas és fehér visel, miközben átúszik a zátonyon a gyerkőcök lubickoló területének meleg, sekély vizeibe.
— Igen? — szólt Goldfis. — Maga kicsoda? Hogy került…
— A nevem Himpeller — válaszolta Himpeller. — De szeretném, ha Toroknak szólítanál.
Egyik kezével megragadta Goldfis ellen nem álló kezét, aztán másik kezét az alkimista vállára tette, és előrelépett, élénken rázogatva az első kezet. Ez az intenzív barátságosság benyomását keltette, és azt jelentette, hogy ha Goldfis elhátrál, ki fogja ficamítani saját könyökét.
— És nagyon szeretném, hogy tudd — folytatta Himpeller —, hogy mindnyájunknak hihetetlenül imponál, amit ti, fiúk, itt csináltok!
Goldfis csak nézte, amint a kezével bőszen barátság kötődik, és bizonytalanul vigyorgott.
— Tényleg? — kockáztatta meg.
— Ez az egész… — Himpeller csak annyi időre engedte el Goldfis vállát, ami épp elegendő volt, hogy túláradóan rámutasson a lendületes zűrzavarra körülöttük. Fantasztikus! Bámulatos! És annak a te utolsó darabodnak, na, mi is volt annak a címe…?
— Bolondozás a boltban — felelte Goldfis. — Arra gondolsz, amikor a tolvaj ellopja a kolbászokat és a boltos megkergeti?
— Aha — bólintott Himpeller, és állandó mosolya csak egy-két pillanatra üvegesedett meg, mielőtt újra teljesen őszintévé vált. — Aha. Az volt az. Döbbenetes! Valódi lángelme! Csodásan eljátszott metafora!