— Tudod, csaknem húsz tallérunkba került — mesélte Goldfis szégyellős büszkeséggel. — És persze a kolbászok még negyven garasba.
— Elképesztő! — állította Himpeller. — És bizonyára sok százan látták, ugye?
— Ezrek — felelte Goldfis.
Himpeller mostani vigyorára már nincs is hasonlat. Ha még ennél is szélesebb lett volna, leesik a feje búbja.
— Ezrek? — mondta. — Valóban? Olyan sokan? És persze mind fizetnek neked, ó, mennyit is…?
— Ó, pillanatnyilag csak gyűjtést rendezünk — magyarázta Goldfis. — Csak, hogy fedezze a költségeket, amíg a kísérleti stádiumban vagyunk, érted, ugye? — Lenézett. — Vajon — tette hozzá —, esetleg nem engedhetnéd el most már a kezem?
Himpeller követte pillantását. — Dehogynem! — értett egyet és elengedte. Goldfis keze saját szakállára még folytatta egy darabig a föl-le mozgást, puszta izomgörcsből kifolyólag.
Himpeller egy pillanatig hallgatott, olyan férfi arckifejezésével, aki épp bensőséges társalgást folytat valami belső istennel. Aztán megszólalt: — Tudod, Tomas… szólíthatlak Tomasnak?… amikor megnéztem azt a remekművet, azt gondoltam, Himpeller, mindezek mögött van egy alkotóművész…
— …honnan tudod, hogy a nevem…?
— …egy alkotóművész, gondoltam, akinek szabadnak kellene lennie, hogy múzsáját kergethesse, ahelyett, hogy az irányítás összes kicsinyes részlete terheli, igazam van?
— Hát… igaz, hogy ez a rengeteg adminisztrálás kissé…
— Pontosan így gondolom én is — vágott közbe Himpeller. — És azt mondtam magamnak, Himpeller, most rögtön oda kell menj és föl kell ajánld a szolgálataid. Tudod. Adminisztrálni. Levenni válláról a terhet. Hadd csinálja, amihez a legjobban ért, nincs igazam? Tom?
— Én, én, én, igen, persze, igaz, hogy az erősségem valójában inkább a…
— Rendben! Rendben! — jelentette ki Himpeller. — Tom, én elfogadom!
Goldfis szeme kifejezéstelenné vált.
— Ööö — mondta.
Himpeller játékosan vállon öklözte az alkimistát. — Csak mutasd meg nekem az irodát — szólította föl —, és aztán azonnal mehetsz és csinálhatod, akármi legyen is az, amit olyan jól csinálsz!
— Ööö. Jó — egyezett bele Goldfis.
Himpeller megragadta az alkimista mindkét karját és ezer wattos becsületességet sugárzott.
— Számomra ez megtisztelő pillanat — jelentette ki rekedt hangon. — El sem tudom mondani neked, milyen sokat jelent ez nekem. Őszintén állíthatom, hogy ez életem legboldogabb napja. Azt akarom, hogy tudd ezt, Tommy. Komolyan!
Az áhítatos csöndet halk, gúnyos kuncogás törte meg.
Himpeller lassan körbenézett. Nem volt mögöttük senki, eltekintve egy kicsiny, szürke korcstól, amely egy halom rönkfa árnyékában ült. Az állat észrevette a kereskedő arckifejezését és oldalra hajtotta fejét.
— Kaff? — mondta.
Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller futólag körülnézett valamiért, amit hozzávághatna, ráébredt, hogy az nem férne össze szerepével, és visszafordult a rabul ejtett Goldfishez.
— Tudod — közölte őszintén —, tényleg nagy szerencse számomra, hogy találkoztam veled.
Viktornak az ebéd a vendéglőben a tallérjába meg még két garasába került. Az ebéd egy tál leves volt. Minden sokat kóstál, mondta a levesárus, mert mindent jó messziről kell idehozni.
Holivud körül nem voltak majorságok. Különben is, ki termelne izéket, amikor filmet is csinálhat?
Ebéd után Viktor jelentkezett Gaffernál próbafelvételre.
Az abból állt, hogy egy percig meg sem mozdulhatott, míg a kurbliman a képdoboz teteje fölött fontoskodva rámeredt. Miután eltelt egy perc, Gaffer így szólt: — Rendben. Őstehetség vagy, fiú.
— De nem csináltam semmit — értetlenkedett Viktor. — Csak azt mondta, ne mozduljak.
— Aha. Pontosan erről van szó. Erre van szükségünk. Olyanokra, akik tudják, hogyan kell mozdulatlanul állni — közölte Gaffer. — Semmi olyan sallangos színészkedés, mint a színházban.
— De még nem mondta el, hogy mit csinálnak a krampuszok a dobozban — mondta Viktor.
— Ezt csinálják — felelte Gaffer, és lenyomott két csappantyút. Egy sor apró, rosszindulatú szem bámult ki Viktorra.
— Ez a hat krampusz itten — mutatta, gondosan elkerülve a karmokat — kinéz a doboz elején lévő kis lyukon és képeket fest arról, amit lát. Hatnak kell lenni belőlük, oké? Kettő fest, és négy meg fújja a képet, hogy megszáradjon. Azért, mert hogy már jön is a következő kép, érted? Ez azért van, mert abban a pillanatban, hogy ezt a kurblit, itt, ni, elforgatjuk, az átlátszó membránszalag egy kockányit lecsévélődik a következő képhez. — Elforgatta a kurblit. Az kittakattogott, és a krampuszok halandzsáztak.
— Miért csinálták ezt? — firtatta Viktor.
— Á — mondta Gaffer — azért, mert a kurbli ezt a kis kereket is meghajtja, rajta az ostorokkal. Ez az egyetlen módja, hogy elég gyorsan dolgoztassuk őket. Az átlagkrampusz lusta kis ördög. Különben is, az egész csak visszacsatolás kérdése. Minél gyorsabban forgatod a kurblit, annál gyorsabban csévélődik a film, és annál gyorsabban kell fessenek. Az ember el kell találja a megfelelő sebességet. Nagyon fontos munkakör a kurblimané.
— De ez az egész nem túl, nos, kegyetlen?
Gaffer meglepettnek tűnt. — Ó, nem. Nem igazán. Minden félórában kapok pihenőt. A Kurblimanok Céhének előírása.
Továbbsétált a munkapad mellett oda, ahol egy másik doboz hevert, nyitott hátlappal. Ezúttal egy kalitkányi lomhának látszó gyík pislogott szomorúan Viktorra.
— Ezzel nem vagyunk nagyon elégedettek — oktatta Gaffer. — De ez a legjobb, amit tehetünk. Tudod, a tipikus szalamandra egész nap a sivatagban fekszik, magába szívja a fényt, és amikor megijed, ismét kibocsátja. Önvédelmi fogás, úgy hívják az ilyet. Szóval amikor a film pereg, és ez a zár, itt, ni, előre-hátra kattog, a fényük kijut, át a filmen és ezeken a lencséken, itt, és a vászonra kerül. Alapjában véve roppant egyszerű.
— Hogyan ijeszti meg őket? — érdeklődött Viktor.
— Látod ezt a kurblit?
— Ó!
Viktor elgondolkozva bökdöste a képdobozt.
— Hát, na jó — mondta. — Szóval lesz egy csomó kis kép. És gyorsan forgatja őket. Szóval valami elmosódottságot kellene lássunk, de nem úgy történik.
— Á! — tette ujját szája elé Gaffer bennfentességet sugallva. — Az bizony a Kurblimanok Céhének titka. Beavatott adja tovább beavatottnak — fűzte hozzá, fontoskodva.
Viktor szúrós pillantást vetett rá. — Azt hittem, hogy csak pár hónapja készítenek filmeket — jegyezte meg.
Gafferban volt annyi tisztesség, hogy ravasz képet vágjon. — Hát, oké, pillanatnyilag inkább valahogy körbeadjuk — ismerte el. — De csak adj nekünk néhány évet és máris tovább fogjuk adni ahhoz ne nyúlj!
Viktor bűntudatosan rántotta vissza kezét a padon lévő bádogdoboz-halomtól.
— Azokban van maga a film — közölte Gaffer, óvatosan egyik oldalra bökdösve őket. — Az ember nagyon óvatos kell legyen vele! Nem hagyhatod, hogy túlságosan fölmelegedjen, mert oktocellulózból van, és az erős ütődéseket se szereti.
— Mi történik akkor? — kérdezte Viktor a bádogdobozokra meredve.