— Ki tudja? Senki se élt elég hosszan ahhoz, hogy elmondhassa nekünk. — Gaffer Viktor arcára pillantott és elvigyorodott.
— Ne aggódj emiatt! — mondta. — Te a mozgókép-doboz előtt leszel.
— Kivéve, hogy fogalmam sincs a színjátszásról — dörmögte Viktor.
— Tudod, hogyan csináld, amit mondanak neked? — firtatta Gaffer.
— Mi? Hát. Igen. Azt hiszem.
— Csak annyit kell tudj, fiú. Ez minden, amire szükséged van. Ez meg dagadó izmok.
Kiléptek a perzselő napfényre és Goldfis vityíllója felé indultak.
Amit birtokba vettek.
Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller találkozott épp a filmmel.
— Amit gondoltam — kezdte Himpeller —, az az, hogy, hát, frigyelj csak! Valami ilyesmi.
Föltartott egy kartonlapot.
Azon ez állt, reszketeg kézírássaclass="underline"
— Mi az, hogy hótt kwizin? — faggatta Viktor.
— Külföldiül van — válaszolta Himpeller. Mogorván nézett Viktorra. Olyasvalakivel, mint Viktor, egy fedél alatt lenni nem volt része a tervnek. Azt remélte, hogy elkapja Goldfist, amikor épp egyedül van. — Ételt jelent — tette hozzá.
Goldfis rábámult a kartonlapra.
— Ez meg mi? — érdeklődött.
— Miért ne — mondta Himpeller, nagyon óvatosan fogalmazva, — tartanád föl ezt a lapot az előadás végén?
— Miért tennénk?
— Mert az olyanok, mint Sham Harga, reng… egész sok pénzt fognak fizetni érte — magyarázta Himpeller.
Mindnyájan rábámultak a kartonlapra.
— Én már ettem Harga Bordafogadójában — közölte Viktor. — Nem állíthatom, hogy az a legjobb. Nem a legjobb. Jó messze van a legjobbtól. — Töprengett egy darabig. — Valójában olyan messze van a legjobbtól, amilyen messze csak lehet.
— Az nem számít — jelentette ki Himpeller csípősen. — Az nem fontos.
— De — kezdte Goldfis —, ha fogjuk magunk és kijelentjük, hogy Harga Bordafogadója a legjobb hely a városban, mit fog gondolni a többi étterem?
Himpeller áthajolt az asztal fölött.
— Azt fogják gondolni — szögezte le —, hogy „Miért nem nekünk jutott ez először eszünkbe”?
Hátradőlt. Goldfis a teljes értetlenség pillantását villantotta rá.
— Légy szíves, menj neki ennek még egyszer! — kérte.
— Ők majd pontosan ugyanazt akarják csinálni! — adta elő Himpeller.
— Tudom már — szólalt meg Viktor. — Azt akarják majd, hogy tartsunk föl lapokat olyasmikkel, hogy „Ténylegesen Nem is Hargáé a Legjobb Hely a Városban, hanem a Miénk Az”.
— Valami ilyesmi, valami ilyesmi — csattant föl Himpeller, és szúrósan rámeredt. — Talán csiszolhatunk a megfogalmazáson, de valami ilyesmi.
— De, de — Goldfis küzdött, hogy előrevigye a társalgást —, Hargának az nem fog tetszeni, nem igaz? Ha fizet nekünk azért, hogy azt mondjuk, az ő étterme a legjobb, és aztán elfogadunk pénzt másoktól, hogy azt mondjuk, az ő helyűk a legjobb, akkor Harga biztos…
— Még több pénzt fog fizetni nekünk — jelentette ki Himpeller —, hogy mondjuk újra, csak nagyobb betűkkel.
Mindnyájan rámeredtek.
— Tényleg azt gondolod, hogy ez így lesz? — kérdezte Goldfis.
— Igen — felelte Himpeller határozottan. — Hallgasd csak meg az utcai árusokat bármelyik reggel! Nem azt kiabálják, „Majdnem friss narancs, csak kissé lottyadt, tűrhető áru”, ugye? Dehogy, azt kiabálják, „Vegyék a mészédes narancsot, naggyon finom!” Józan üzleti érzék.
Megint áthajolt az asztalon.
— Úgy tűnik nekem — közölte —, hogy tudnál mit kezdeni egy kevéssel belőle errefelé.
— Úgy néz ki — értett egyet Goldfis elhalóan.
— És a pénzzel — folytatta Himpeller, hangja a valóság réseibe illesztett feszítővas —, tényleg belevághatnád művészeted tökéletesítésébe.
Goldfis egy kissé földerült. — Az igaz — mondta. — Például valamiképp hanghoz juthatnánk…
Himpeller nem figyelt oda. Odamutatott a falhoz támasztott táblák rakására.
— Azok mik? — firtatta.
— Á! — felelte Goldfis. — Az az én ötletem volt. Azt gondoltuk, hogy, ööö, józan üzleti érzékről tanúskodna — úgy ízlelgette a kifejezést, mintha valami ritka, új édesség lenne — értesíteni az embereket a többi mozgó képről, amiket készítünk.
Himpeller fölvette az egyik táblát és kritikusan kartávolságra tartotta magától.
Ez állt rajta:
— Ó — sóhajtotta lehangoltan.
— Ez nem jó? — kérdezte Goldfis, most már teljesen legyőzve. — Úgy értem, mindent elmond, amit az embereknek tudniuk kell, nem igaz?
— Szabad? — kérdezte Himpeller és elvett egy krétadarabot Goldfis íróasztaláról. Egy darabig céltudatosan firkált a tábla hátlapjára, aztán megfordította.
Most így szólt:
Viktor és Goldfis figyelmesen olvasták, ahogy az ember az étlapot tanulmányozza idegen nyelven. Valóban idegen nyelv volt, és csak még rosszabbá tette, hogy egyben a saját anyanyelvük is.
— Nahát, nahát — kezdte Goldfis. — Szavamra… nem tudom, hogy volt-e benne valami tényleg tiltott. Ööö. Csak nagyon történelmi história. Azt gondoltam, hogy segít a, tudod, gyerekeknek és így tovább. Tanít egy kis történelmet. Ők valójában sosem találkoztak, tudod, ettől lett az egész olyan tragikus. Az egész nagyon, ööö, szomorú. — Rámeredt a táblára. — Bár meg kell mondjam, határozottan rátapintottál valamire ezzel. Ööö. — Valami miatt nyugtalannak tűnt. — Igazából nem emlékszem elefántokra — mondta, mintha a dolog az ő hibája lenne. — Ott voltam egész délután, míg forgattuk, és nem tudok felidézni ezer elefántot egyik jelenetben se. Biztos vagyok benne, hogy észrevettem volna.
Himpeller szemét meresztette. Nem tudta, honnan jönnek, ám most, hogy foglalkozni kezdett vele, néhány nagyon is tiszta ötlete támadt, hogy mi mindennek kell filmekben szerepelnie. Az ezer elefánt jó kezdet.
— Nincsenek elefántok? — érdeklődött.
— Nem hiszem, hogy lennének.
— Hát, vannak legalább táncosnők?
— Hümm, nincsenek.
— Hát akkor vannak benne vad üldözések és ujjuk hegyével kapaszkodó, szirtek szélén lógó emberek?
Goldfis kissé fölvidult. — Azt hiszem, valahol van egy erkély benne — közölte.
— Igen? Lóg róla valaki az ujja hegyével kapaszkodva?
— Nem hiszem — válaszolta Goldfis. — Úgy emlékszem, Melisande kihajol a korlát fölött.
— Jó, de a közönség visszafojtott lélegzettel fogja-e lesni, hogy vajon leesik-e?